Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Douwe Draaisma
(1953—)
Douwe Draaisma

Douwe Draaisma általános pszichológiát és pszichológiatörténetet tanít a Groningeni Egyetemen. Pszichológiatörténeti kutatásaiért elnyerte a Holland Pszichológiai Intézet Heymans-díját. A Metaforamasina. Az emlékezet egyik lehetséges története című könyve 2002-ben jelent meg először kiadónknál.

Douwe Draaismával Balogh Tamás készített interjút.

- A Metaforamasina című, magyarul nemrég megjelent könyvében "az emlékezet egyik lehetséges történetét" kívánta megírni. Tehát az emlékezetnek van története?

Igen, az emlékezet, vagy legalábbis az emlékezet szerepe folyamatosan változott az idők során. Azt hiszem, manapság szinte minden író fizikai megkönnyebbülést érez, miután papírra vetette gondolatait. Könyvbe foglalva mintegy biztonságba helyezzük a gondolatokat. A könyv olyan emlékezet, amely nem ismeri a felejtést. Ez pontosan ellentétes a középkori megfontolással, amikor a könyvbe foglalt ismeretet az emberi emlékezetbe kellett beemelni. Azért írták le a dolgokat, hogy könnyebben magukévá tehessék, megjegyezhessék azokat, és nem azért, hogy a fontosnak tartott információk megmeneküljenek az emberi emlékezet mulandó és tökéletlen voltának következményeitől. Manapság nemigen hordunk mást a fejünkben egy katalógusnál. Az ismereteket egyre inkább külső emlékezetekben tároljuk, könyvekben, fotókon, komputerekben stb. Ezáltal csökkent az emberi emlékezet rangja. Cornelis Verhoeven szép könyvet írt erről. Bemutatta, hogy szégyenkezés nélkül panaszkodunk rossz emlékezetünkre, fogyatékos értelmi képességeinkről viszont mélyen hallgatunk. Vagyis emlékezetünket mint a gondolkozás eszközét már korántsem becsüljük annyira, mint például a középkori ember tette. Ebben látok némi veszélyt. Mondhatjuk ugyan, hogy tudjuk, hol kereshetjük ki ezt vagy azt az információt, de ítélőképességünk mégis kizárólag a magunkban hordott ismereteken alapulhat.

- A Metaforamasina cím a belső borító szerint Athanasius Kircher, 17. századi jezsuita tudós egyik szerkezetére utal. Ez a szerkezet lehetővé tette, hogy a szemlélő egy ügyesen elhelyezett tükörbe nézve hol farkasnak, hol oroszlánnak, hol nyúlnak stb. lássa magát, és elgondolkodjon saját természetéről. De mire vonatkoztassuk az Ön emlékezetről szóló könyvének címeként a Metaforamasinát?

Könyvemben nem is annyira az emlékezet történetét szerettem volna megírni, mint inkább az emlékezetről való gondolkodás történetét. Az idők folyamán mindig változó képet vetítettünk ki bensőnkről. A középkori ember könyvnek vagy gyomornak tekintette emlékezetét, a huszadik század második felének embere komputernek, Platón viasztáblához, Freud egy játékhoz, a “varázsnotesz”-hez hasonlította, és így tovább. Mi látjuk úgy az emlékezetről való gondolkodás történetét, mintha végig egy Kircher-féle masina működne. Tulajdonképpen mellékes, hogy az emlékezetről alkotott képzetek mintái néha gépek voltak, és Kircher masinájának önmagában semmi köze az emlékezethez, de nem tartom bajnak, hogy könyvem címe ezáltal kétértelművé vált.

- Tehát minden kornak megvolt a maga elképzelése az emberi emlékezetről. Talán magukat az emlékeket is befolyásolták az újabb és újabb technikai vívmányok?

Igen. Mondok egy példát. Szinte minden korból ismerünk olyan történeteket, hogy a fuldokló emberek szeme előtt lepereg az életük. A mai beszámolókban többnyire azt olvasni, hogy “lepergett előttük életük filmje”. Francis Beaufort (1774-1857), a későbbi admirális matrózként egyszer csaknem vízbe fúlt, és azt írja, hogy haláltusájában életének képei körképszerűen terültek szét a szeme előtt. Ebben az időben kezdtek divatba jönni a körképek (amilyen Magyarországon a későbbi Feszty-körkép – B. T.). Nyilván Beaufort is ugyanazt élte át, mint későbbi sorstársai, akik arról számoltak be, hogy szemük előtt lepergett életük filmje, csak az akkortájt ismert és divatos statikus képet választotta. Ezt a képet egyetlen pillantással át lehetett tekinteni, ami némileg megváltoztatta az élmény jellegét.

- Könyvét olvasva úgy éreztem, vonzódik a metaforák alapjául szolgáló találmányokhoz, szerkezetekhez, ami nemcsak a címben, hanem a könyv arányaiban is kifejezésre jut.

A kép és a hang megőrzésére alkalmas külső emlékezeteket tárgyaltam a legnagyobb lelkesedéssel, különösen két tizenkilencedik századi találmány érdekelt, a fotográfia és a fonográf. A mai ember nehezen érti meg, hogyan is gondolhatta bárki, hogy az emlékezet egy fotóalbum. Azonban olyan emberek naplóit olvasva, akik először láttak fényképet, át tudtam érezni, milyen hatást gyakoroltak rájuk az első fotók. Amikor először voltam boncteremben, és kezembe vehettem egy emberi agyat, azokra a tizenkilencedik századi neurológusokra kellett gondolnom, akiknek alig voltak az agy vizsgálatát lehetővé tevő eszközeik. Végül is mind a mai napig rejtély, hogy egy maroknyi szövet hogyan képes hangok és képek felvételére és megőrzésére. Éppen, mert rejtély, nézünk körül és tesszük fel magunknak a kérdést: Mire hasonlít? És akkor már nem is meglepő, hogy a tizenkilencedik századi neurológus a fényképből indult ki, amely az ingert kódolt formában képes megőrizni, mégpedig éppoly varázslatos módon, mint az agy. Persze míg például a foszforeszkálás a tizenhetedik században ugyanolyan rejtélyes jelenség volt, mint maga a vizuális emlékezet, melynek metaforájaként például Robert Hooke használta (így próbálva bizonyítani, hogy az anyag mint olyan képes fényingerek megőrzésére), addig a fotográfia technikáját tökéletesen értették a tizenkilencedik században, ráadásul ezzel a módszerrel nem csak differenciálatlan fényt lehetett konzerválni, hanem fénymegoszlást, élességet, mélységet, sőt színt is. És ezáltal az emberi emlékezet működését is jobban meg lehetett közelíteni a fotó metaforával. 
Természetesen a fotó- és a fonográf metafora sem oldja fel a tudat és a tudattalan problémáját, hiszen a megőrzött jelek nem láthatják, illetve hallhatják önmagukat, vagyis egy fénykép vagy egy fonográf nem emlékezik. Egy tizenkilencedik századi francia gondolkodó "tudatos fonográf"-nak nevezte az emberi agyat. Azonban ha sikerülne is építenünk egy "tudatos fonográf"-ot, amely képes lenne felismerni és a magáénak tudni az általa visszajátszott hangokat, azt már semmiképp sem nevezhetnénk fonográfnak.

- Nemcsak a fotó-, hanem a fotóalbum-metafora is sántít. Egyik hibája, hogy azt sugallja, ide-oda lapozgathatunk emlékezetünkben, pillanatfelvételek sorából kikeresve azt, amire éppen kíváncsiak vagyunk. De a metafora hibája is felhívhatja a figyelmet az emlékezettel kapcsolatos új problémákra.

Igen, emlékezéskor az emlékezet a történtek sorrendiségét követi. Ha arra gondolunk, hogy emlékezetünkben először a legfrissebb emlékekbe kellene ütköznünk, akkor ez a jelenség  közel sem tűnik olyan természetesnek. Mégis, az emlékek visszapörgetése csakis gondolatkísérletként képzelhető el, ez nem az emlékezet természetes működése, inkább csak teljesítmény, amelyre az emlékezet képes lehet. Francis Herbert Bradley brit pszichológus a 19. század végén azzal magyarázta az említett jelenséget, hogy emlékezetünk valójában nem a múlt, hanem a jövő szolgálatában áll. Azért őrizzük meg, és így őrizzük meg észleleteinket, mert később még szükségünk lehet rájuk.

- Az emlékezetre használt egyik legmodernebb metaforáról, a komputer metaforáról is hamar kiderült, mennyire félrevezető lehet.

Az emlékezettel foglalkozó pszichológusok kezdeti lelkesedése hamar lelohadt. Minél alaposabban hasonlították össze a komputer működését az emberi emlékezetével, annál nyilvánvalóbbá váltak a különbségek. Az emberi emlékezet gazdagabb, improvizatívabb, egyszersmind azonban megbízhatatlanabb is a komputer memóriájánál. Mindössze abban egyeznek meg egymással, hogy mi is rendelkezünk valamiféle merevlemezzel, a hosszútávú emlékezettel, amelyben például gyerekkori emlékeinket őrizzük, és egy munkamemóriával rövid távú emlékek tárolására, amilyen például a szókészlet. Gyerekkori emlékeink visszaidézésére egészen más emlékezetet használunk, mint egy-egy szó kiejtésekor, amelyet a másodperc tört része alatt kell felidéznünk. 
A komputer-metaforával talán az a legnagyobb baj, hogy azt a képzetet kelti, mintha az emlékek készen szunnyadnának, arra várva, hogy előhívják őket. Azonban emlékezéskor nem kész emlékeket kutatunk fel és hozunk felszínre. Manapság inkább úgy gondolkodnak az emlékezetről, hogy az emlékek formálhatók és gyúrhatók. A képzelet kitölti az emlékezetben tátongó réseket. Egyetlen olyan metaforát ismerek, amely érvényre juttatja az emlékezetnek ezt az aspektusát. A húszas években Bartlett azt írta, hogy az emlékezet egy régész, aki néhány csontdarabot talált, és most kizárólag ezek alapján kell rekonstruálnia, hogyan nézhetett ki egy állat.

- Az irodalmi metaforák igen találóak lehetnek. Könyvében sok ilyet idéz. Például Cees Nooteboom azt írta: “Makacs kutya az emlékezés: oda heveredik, ahová éppen kedve tartja.”

Egy másik kedves metaforámat is említhetném. Nicolaas Matsier azt írja egyik könyvében, hogy az emlékezet egy szakács, akinek kevés hozzávalóból nem kis ügyességgel kell összeütnie valamit. Ez jól érzékelteti az emlékezet aktív szerepét. Sőt tudjuk, hogy ha egy kicsit is módosítjuk az összetevők arányát, az étel íze egészen más lesz. Azzal kapcsolatban, hogyan működik a személyes emlékezet, az olyan könyv, mint Matsieré, legalább olyan tanulságos, mint az emlékezet tudományos-technikai megközelítései. Ráadásul az olyan élmények, amilyenekről Matsier beszámol – például amikor egy bolhapiacon talált régi rádió macskaszeme indítja el az emlékezés folyamatát, a 'la Proust -, kísérleti úton aligha idézhetők fel: ahhoz túlságosan tünékenyek és személyesek. Az is igaz viszont, hogy az emlékezet technikaibb aspektusaival kapcsolatban, amilyen például a munkamemória rejtélyes működése, a metaforák is szükségszerűen egyre technikaibb jellegűek lesznek. Az emlékezetnek két különböző megközelítési módja lehetséges. A pszichológusok a másik ember látható viselkedésének megfigyeléséből vonnak le következtetéseket az emlékezet működésére nézve. Azonban a saját emlékezetéhez introspekció útján mindenkinek személyes hozzáférése van, és az így alkotott elképzelés igencsak különbözik a külső megfigyeléssel leszűrhető képtől.

- Nem zavaró ez a kettősség?

Ez a kettő szerintem nagyon jól megfér egymással. Távol áll tőlem, hogy az egyiket előbbre helyezzem a másiknál. Sőt, ez a kettősség egy olyan aspektusra hívja fel a figyelmet, amelyet a technikai jellegű metaforák talán kevésbé képesek kifejezni: az emberi emlékezet rejtélyes voltára.

Könyvei