Érdekességek

Csepel teherautók Nyugat Afrikában

Forrás: vezess.hu

A Csepel Autógyárat bemutató sorozat újabb részében az 1963-as nyugat-afrikai expedíció egyik résztvevőjével készített beszélgetést közöljük.

A D-344-es négykerékhajtású Csepel teherautó vezetője, Badacsonyi János a 39 évvel ezelőtti túra érdekességeit osztja meg az olvasókkal.

- Ön ment elöl, mint egy felderítő. Milyen érzés volt az úttalan utakon vezetni a maroknyi csapatot, és milyenek voltak ezek az utak?

- Mindig konvojban mentünk, mivel azonban nagy volt a por, néhány száz méter távolságot tartottunk egymás után. Nálam voltak a térképek is, a túrán használt Michelin térkép egyébként a mai napig megvan, igen nagy hasznát vettük pontosságának. Többféle terepen jártunk, volt őserdő, szavanna és homoksivatag, de trópusi esőben is kipróbálhattuk a kocsikat, és természetesen az afrikai forróságban is.

Az utak változatosak voltak: haladtunk aszfaltúton, de gyakoribb volt a földút, kiszáradt vízmosásokkal, vadcsapásokkal, kígyólakta, néptelen földeken. Jó úton napi több száz kilométert tettünk meg, a sivatagban azonban csak napi 60-80 kilométert tudtunk előrehaladni. Jellemző az ottani viszonyokra, hogy a buszoknak még a tetején is ülnek, a rengeteg csomag, zsák és élőállat, például kecskék között. Az utak pedig általában egynyomúak, a hosszú lejtő alján kiszáradt vízmosással, majd ismét heggyel.

Az afrikaiak eleresztik a kocsit a hegytetőről, de arra már nem figyelnek, jön-e valaki szemből. Fékezni nem nagyon szeretnek, így általában a lejtő alján derül ki, hogy szembejövő is van. Az ütközés lent elkerülhetetlen, ezért majdnem minden ilyen helyen roncsok között kell átkelni a hídon vagy a kiszáradt vízmosáson. Éjszaka még veszélyesebb ez a mutatvány, mert a világítás nem magától értetődő a járműveken. Nigériában, Tegina község határában leeresztett bambusznád zárta el az utat, mellette tábla: esősorompó. Esős időben a gyenge alépítményű útra 12 óráig senki sem hajthat be, nehogy bennragadjon.

- Milyen állatokkal találkoztak útközben?

- A majomcsapatok látványa mindennapos volt. De minden esetben, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, körülnéztem, nincs-e kígyó a közelben. Amikor pedig a folyóban mosakodtunk, fél szemmel mindig a krokodilusokat vizslattuk. Egyszer még oroszlánt is láttunk, a legtöbb gondot azonban a szúnyogok okozták.

Maliban történt, hogy az expedíció egyik tagja épp kereket cserélt, amikor letenyerelt a homokba, és egy skorpióféle megcsípte a kezét. A tenyere hatalmasra duzzadt, dagadt és fájt. Gyorsan elszaladtunk a faluba a varázslóért, segítsen. Méltóságteljesen lépkedő öregember érkezett, aki az övéből egy kivágott lopótököt - orvosi táskáját - vett elő, és lassan szivárgó folyadékot csöpögtetett a beteg testrészre. A kezelés azonban nem ért ennyivel véget, a varázsló maga elé mormolt valami érthetetlen szöveget, körbejárta, majd meg is köpködte a pácienst. Előkelő arckifejezéssel átvette a honoráriumot - néhány színes konzervdobozt, - majd megpaskolta a beteg hátát, és távozott. Másnap lement a daganat, harmadnapra pedig teljesen elmúlt.

- Hogyan fogadták önöket az afrikaiak?

- Érdeklődve, barátságosan. Magyarország neve nem mondott nekik semmit, de amikor szóba került a futball, Puskás, Hidegkuti neve már ismerősként csengett, sőt az egész csatársort is el tudták sorolni. A Mali Köztársaság északi részén a sivatagos területen például először mentek át autóbuszok, és azok a mi Ikarusaink voltak. Amikor egy francia járműkereskedő cég emberei értesültek tervünkről, felkerestek bennünket, és le akartak beszélni róla. "A sivatagban Mercedesek robbantak le, pedig azok hírneves világmárkák, ne induljanak neki!"

Mi mégis elindultunk, és a fejünk felett szinte óránként megjelent a franciák helikoptere, figyelték, mi történik velünk. Mi segítség nélkül is átjutottunk.
Magyar próbarendszámmal mentünk, de két kocsinak útközben valahol elhagytuk a rendszámát. Nem baj, ráfestettük a PR betűket, és a négy számot a lökhárítóra. Na, ez nem is tetszett mindegyik hatóságnak. Amikor az ajándék zászlók, jelvények ellenére sem akartak átengedni minket, vezetőnk közölte, hogy a PR az presidentet jelent, és a kocsikat az elnöküknek visszük ajándékba. A határőrök tisztelegtek, és szó nélkül átengedtek minket.

- Voltak-e életveszélyben?

- Kolokani felé többször is eltévedtünk, és úgy nézett ki, elfogy az üzemanyagunk. Úgy döntöttünk, hogy Körmendy Ágoston beül hozzám, és az üres hordókkal elmegyünk, megkeressük a következő falut, üzemanyagot vásárolni. Éjszaka volt már, se út, se útjelző, alig láttuk merre kell menni. Mivel a rádión keresztül az előző városból értesítették őket, hogy jövünk, már vártak ránk. Természetesen kaptunk vizet és üzemanyagot is, majd visszafordultunk a többiekért. Nehezen találtunk vissza, a reflektor fényénél a saját keréknyomunkat követtük Amikor megtaláltuk a többieket, annyit láttunk, hogy a földön fekszenek, és 10-15 afrikai veszi körül őket. Természetesen megijedtünk, biztosan bántották őket. Dudálással, kiabálva közelítettük meg a kocsikat. Ijedtségünk azonban alaptalan volt. Mivel a vizük elfogyott, a dugi cseresznyepálinkát vették elő, és megitták az összeset. Részegek voltak tehát, nem halottak.

- Hol vertek tábort, és hogyan éjszakáztak?

- A városokban szállodában aludtunk, a szavannákon azonban a szabad ég alatt. A kocsikat ilyenkor négyszögbe állítottuk, és a köztük lévő területen folyt az élet. Vittünk magunkkal gáztűzhelyt, így sütöttünk-főztünk, rendszeresen 2-3 fogásos vacsorákat ettünk. Teát és sört ittunk, de a városokban kólát is lehetett kapni. Sőt, a buszba még indulás előtt beszereltünk egy hőszigetelt alumínium ládát, amelyben jeget vittünk magunkkal. Két-három napig kitartott, és lehet, hogy meglepő, de igaz, minden városban tudtunk jeget vásárolni, így az élelmiszerek és italok hűtése sem volt probléma. Éjszaka a kocsikban aludtunk, aki pedig nem félt a szúnyogoktól, az a buszok tetején.

- Milyen volt a szerelés a száraz évszakban?

- Nem volt mindig egyszerű. Az egyik elsőkerék-cserénél például a felforrósodott kerékkulcsot behajítottam az őserdőbe, annyira égetett. Hasonló volt a helyzet a gázolajos kannával is. Közben rájöttünk, hogy az üzemanyagtöltő nyílás lehetetlen helyen van, így a későbbi konstrukciókon módosítottuk az elhelyezését. Ékszíjat olyan gyakran kellett cserélni, hogy a tartalékokat már a külső tükörre akasztottuk, ne kelljen mindig keresni.

Hazaérkezés után a kocsikat több kiállításon, például a BNV-n és a lipcsei vásáron is bemutatták, az expedíció résztvevői pedig számtalan előadást tartottak, sőt, összesen 30 lengyel, német, angol, francia és 83 magyar újság közölt hosszabb-rövidebb írást az expedícióról, tovább öregbítve a Csepel és az Ikarus márkanevet.