Daniel Arasse (1944-2003) az EHESS (École des Hautes Etudes en Sciences Sociales: Társadalomtudományi Felsőfokú Iskola) művészettörténeti és elméleti kutatócsoportjának vezetője, nagy jelentőségű művek szerzője volt.
Festménytörténetek
A szerző kitűnő előadó, aki izgalmas képzőművészeti elemzéseit élvezetes rádióadásokban tette hozzáférhetővé a nagyközönség számára. Festménytörténetek című sorozata 2003. július 28. és augusztus 29. között hangzott el a France Culture adóján.
Briliáns elemzést ismerhet meg az olvasó például a Mona Lisáról. Ebben a szerző több meglepetéssel szolgál e számtalanszor leírt festmény hátterével kapcsolatban: felhasználva Leonardo da Vinci legközelebbi munkatársának visszaemlékezését és saját felfedezését a kép és a polihisztor festő térképészeti munkájának kapcsolatáról, megismertet bennünket azzal az összetett szimbólumrendszerrel, amellyel a zseniális művész megkomponálta a boldog fiatalasszony képének hátterét. Megtudjuk, hogy a megrendelő nem kapta meg a festményt, mert annyira megtetszett alkotójának, hogy nem tudott megválni tőle.
A legtöbbet elemzett festő Leonardo da Vinci, mintegy főhőse a tanulmánysorozatnak. De sokat megtudunk Tiziano, Raffaelo vagy a későbbiek közül Vermeer, Manet vagy Courbet művészetéről is. Olvasmányos írások ezek, ugyanakkor elmélyült értekezések is egyben a realizmusról, manierizmusról vagy éppen a műalkotások restaurálásáról. A festmények elemzése során Daniel Arasse megtanít bennünket úgy nézni a képeket, hogy varázsuk megelevenedjen és megérintsen.
Festménytalányok
- Egyszerűen csak megpróbálom nézni a képet. Elfelejteni az ikonográfiát. Rájönni, hogyan működik...
- Ez nem művészettörténet.
- Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről. Az Urbinói Vénusz esetében ez annál is sajnálatosabb, mert az Olympia hozzájárult a modern festészet születéséhez. És maga, aki művészettörténettel foglalkozik, úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés magát nem érinti? Minden további nélkül lemondhat róla, hogy az Urbinói Vénusz kivételes utóéletével foglalkozzék? Pedig része annak, amit maga a festmény „kritikai fogadtatásának” nevez, még akkor is, ha egy festő elemezte, és nem egy író.
- Akárhogy is, Manet nekem ad igazat. Ő is egy pin-upot látott a képben, vagy ha magának jobban tetszik, egy kurtizánt, hiszen egy kuncsaftját váró prostituáltat csinált belőle...
- Már megint az ikonográfia! De hát nézzen oda a képre! Én a kompozícióról, a térviszonyokról, az alakok és a háttér, a nézők és a szereplők közötti kapcsolatról beszélek!
- Erről már mindent elmondtak.
- Biztos benne?
Művész a műben - Analitikus ikonográfiai esszék
„Amit a kép megmutat, de nem fitogtat” – erről szól minden műelemzés, ezért keres rendező elvet az ikonográfia, és ennek megtalálása a műélvezet legfőbb forrása. A kalandhoz pedig Arasse-nál jobb vezetőt nemigen találhatunk. Ebben a kötetben hét tanulmányát egy új vezérlő elv szerint írta meg, melyet analitikus ikonográfiának nevezett el. A kép szüzséje(sujet) és az alkotó szubjektuma(sujet),- ahogy a francia szó egybeesése is azt mutatja, - egymásba épülését, és egymásra utalásait vizsgálja.
„Elemzésemnek nem az a célja, hogy egy nevet kapcsoljunk egy műalkotáshoz, hanem az, hogy egy alkotásban megragadjuk, mivé tudott válni alkotójának köszönhetően (akinek viszont ismernünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet megfelelően tudjuk értelmezni). Témám jól körülhatárolható: újabb és újabb konkrét eseteket elemezve szeretném megragadni azt, ami – túl azon, hogy egyedivé teszi az egyik vagy a másik műalkotást azon a sorozaton belül, amelyhez tartozik – magán viseli alkotójának személyiségjegyeit. Vagyis azt kutatom, miképpen van benne a Mózesben Michelangelo, a Noé részegsége című festményben Bellini, A Bölcsesség allegóriájában (Az idő múlásának allegóriája a bölcsesség által vezérelve) című képen Tiziano, akárcsak Mantegna a szignatúráiban, vagy Piero di Cosimo a Prométheusz mítosza című képen?”
„Arasse kíváncsisága és fantáziája kimeríthetetlen, nyelvi és vizuális humora lenyűgöző, természete nyughatatlan. De a naiv rácsodálkozás és az alázat kegyes adománya is az övé.”
Vass Norbert, Fidelio
Raffaello látomásai
Amikor a reneszánsz fénykorának három legnagyobb alakját sorolják fel, Leonardo da Vinci és Michelangelo után hagyományosan Raffaello következik, a grácia és a harmónia eszményi mestere. Különösen azért magasztalják, mert a legkomplexebb narratívákat és filozófiai fogalmakat is képes figurálisan ábrázolni.Művészetének értékelésekor azonban kevesebb figyelmet szentelnek arra az átütő erejű készségére, amellyel a vallásos érzület bemutatására képes.A Raffaello látomásai két tanulmányát Arasse 20 év különbséggel írta, az első a képben a látnok és a látomás viszonyát vizsgálja, míg a Sixtusi Madonna esetén a mű egésze tekinthető látomásnak, ahol a látnok maga a néző, aki Raffaello szerint az oltár előtt álló hívő.Képet nézni Daniel Arasse segítségével mindig a „figuratív gondolat”avagy a „figuratív szövedék” megfejtésének kalandja.Jelen kötet immár a negyedik, amely a kiadó gondozásában eljut az olvasókhoz.