Orosz István: A követ és a fáraó

Két képről, vagy inkább két kép ürügyén íródott a könyv. Az egyiket Holbein festette, de a másik alá is valaki valamikor az ő nevét hamisította. Egykor a képek egy teremben függtek, a megrendelő, a 16. századi francia nagykövet, Jean de Dinteville kastélyában, ma egy óceán választja el őket. Tudós elemzés, értelmezési kísérlet, irodalmi fikció, és egy kortárs képzőművész írott és rajzolt jegyzetei – mindez együtt a könyv. Orosz István, Holbeinhez hasonlóan maga is gyakran dolgozott megbízásra, és az egyik festmény különös ábrázolási technikáját, az anamorfózisnak nevezett optikai illúziót többször is kipróbálta. Az sem mellékes körülmény, hogy volt alkalma parancsuralmi diktatúrában élnie, olyanban, vagy legalábbis hasonlóban, mint amely a német festőt és a francia követet Londonban, VIII. Henrik udvarában körülvette. Több, olykor egymásnak ellentmondó szál között vezeti olvasóját, elénk teszi a politika, intrika, festészettechnika és a hajdani-mai művészhétköznap varázsgömbjét, melyen át feltárul az anamorf valóság. Az anamorfizmusok legfontosabb ismérve pedig éppen az, hogy mindig a nézőnek kell a megfelelő nézőpontot, az üdvözítő látószöget megtalálnia.

 "Ott állok a nagy kép mellett, olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak bírok, át az alacsony kordon fölött, az arcom szinte súrolja a festéket. Amit írni fogok róla, abból az következik, hogy jó festménynek tartom, talán azt is megkockáztatnám, hogy remekmű."

Orosz István épp az a művész, ki úgy tekint a múlt műveire, hogy magáévá alakítja, hogy új remekműveket alkosson. Ezúttal maga a művész írja a képfilozófiát.

Orosz István: Válogatott sejtések

Válogatott sejtések – ezt meg kéne magyaráznom. Kezdjük azzal, hogy úriember biztosra nem fogad. Ha tudok valamit, az korántsem izgat annyira, mint ha csak gyanítom. A kétségek érdekelnek, a félreértés lehetősége, ami tudvalevő, minden művészetek legfőbb éltetője. Meg persze a bizonytalanságból fakadó kérdések és a feltételezések nyomán születő válaszok. Bogarak a fülbe. Gyakran éreztem, hogy kész egy kép, de a képkészítés valahogy mégsem akar véget érni (na jó, a fordítottja is elő szokott fordulni), a legtöbb szöveg ilyenkor készült. Egymás margináliái, de már magam sem tudom, melyik melyiké: azért írtam-e valamit, hogy egy képet megokoljak, vagy azért rajzoltam-e, hogy egy szöveget értelmezzek? De vajon kell-e dönteni? Hisz voltaképp mind egy.

Martos Gábor: Műkereskedelem - Egy cápa ára

A mű: egy négy és fél méteres tigriscápa, egy ezerliteres akvárium megtöltve ötszázalékos formaldehides vízzel, és egy cím: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában.

A szereplők: ismeretlen ausztrál halászok, Damien Hirst mint művész, Charles Saatchi és Larry Gagosian műkereskedő, Steven Cohen műgyűjtő, valamint háromszázezer látogató a londoni Ifjú Brit Művészek kiállításán – majd még sokan, nagyon sokan a berlini, New York-i kiállításokon.

A mű története röviden: 1991. cápavásárlás 6000£-ért, Hirst a halászoktól (Saatchi pénzén); 1991. műtárgyvásárlás műkereskedelmi céllal 50 000£-ért, Saatchi megveszi Hirsttől. Majd a számos kiállítást követően, 2004-ben, immár Amerikában, Gagosian közvetítésével Cohen vásárolja meg 12 millió dollárért (azaz 6.25 millió £-ért). És ő? Mennyiért adja tovább? Nem, ő nem adja el, és ez újra meglepő fordulat. Ő elajándékozza a New York-i Metropolitan Museum of Artnak.

Művészek, műkereskedők és műgyűjtők, galériák, árverések és hírverések, és pénzek, nagyon nagy pénzek. Ez a műkereskedelem. Erről szól a könyv, amelyben nemcsak a nagyvilág műkereskedelmét, hanem a magyart is megismerhetjük.

Martos Gábor (1953; művészeti író; a MúzeumCafé főszerkesztője) 2000 óta foglalkozik intenzíven a műkereskedelem elméleti kérdéseivel. Miután több száz cikket írt ezekkel kapcsolatban hazai és külföldi lapokban, 2011-ben – Magyarországon elsőként – az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD fokozott szerzett a témából.

Nicolaas Matsier : 3D a festészetben

Egy trompe-l'oeil (ejtsd: [tromplöj], szó szerint: a szemet becsapó) nem egyszerűen valósághű ábrázolásra törekszik, hanem arra tart igényt, hogy úgy tekintsenek rá, mint az anyagi valóság egy darabjára. Emiatt a megtévesztésig háromdimenziósnak kell hatnia, az eredetivel (közel) megegyező méretűnek kell lennie, a festett színeknek meg kell hazudtolniuk a valóságos színeket, a festett fényhatásoknak és árnyékoknak a valóságos fényeket és árnyékokat. Az ilyen festmény kaméleonként beolvad a környezetébe. Az észrevétlenséghez létfontosságú, hogy eltűnjön a művészetben megszokott szétválasztás, a festményt körülvevő, az ábrázolást pontosan be- és elhatároló keret, vagyis esetében minden azon múlik, sikerül-e elkendőzni vagy eltüntetni a határt vagy a szegélyt.

„Nem vagyok művészettörténész. A hozzám hasonló műkedvelőknek írok. Koncepcióm nagyon egyszerű: a konkrét alkotásokat és azok alkotóit állítom a középpontba. Lényegében időrendben tárgyalom a műveket és a művészeket. Közel százhúsz mű kerül majd szóba. Közülük számos beletartozik abba a körbe, melyet a trompe-l'oeil kánonjának nevezhetnénk. Mivel holland vagyok, és így dicsekvés nélkül állíthatom, e műfaj képviselői közül sokan a honfitársaim, néhány olyan alkotás is figyelmet kap könyvemben,amelyet talán túlzás lenne mesterműnek nevezni.”

Nicolaas Matsier

Florenszkij Pavel: Az ikonosztáz

„…Isten létének filozófiai bizonyítékai közül legmeggyőzőbben éppen az hangzik, amiről a tankönyvek még csak említést sem tesznek, s ami körülbelül az alábbi szillogizmusban adható meg: »Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten. «…” Ez a beszédmód fejezi ki legsarkítottabban azt az ortodox szemléletmódot, mely szerint az ikon mint Isten valóságos megjelenésének, aláereszkedésének helye az orosz ikonteológiában szó szerint is azt jelenti: „umozsenyije v kraszkah”, vagyis a másik, transzcendens világ, maga Isten értelmi szemlélése festett képben.

Pavel Florenszkij ikonteológiai alapvetése életében nem jelenhetett meg, az utóbbi évtizedekben azonban felfedezték, és a világ számos nyelvére lefordították (rövidített változatát 1988-ban adták ki magyarul). Ezúttal a mű az 1994-es első orosz kritikai kiadás alapján, teljes és javított változatban áll a magyar olvasó rendelkezésére.

Németh István: Az élet csalfa tükrei - Holland életképfestészet Rembrandt korában

Izgalmas s egyben szórakoztató kultúrtörténeti kalandozásra invitáljuk az olvasót. Rembrandt, Frans Hals, Vermeer és az ő sok-sok kortársuknak, a 17. századi holland életképfestőknek egyes műveit fogjuk vallatóra. Az első pillantásra talán hétköznapinak tűnő jelenetek sokkal több titkot‚ illetve érdekességet rejtenek magukban, mint azt a felszínes szemlélő gondolná.
Hollandia aranykorának zsánerképeit a legutóbbi időkig egyöntetűen a polgári realizmus jellegzetes példáinak, a valóság hű tükreinek tekintették, bármiféle célzatosság nélkül. Az utóbbi évtizedekben azonban a megváltozott szemléletnek s az új kutatási módszereknek köszönhetően számos meglepő eredmény született, s nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a festmények az esetek többségében korántsem az akkori való világ pontos másolatai: nemcsak realisztikus ábrázolások, hanem álcázott üzenetek, moralizáló képrejtvények, bár a korabeli mesterek kétségtelenül a természet utánzására törekedtek. Ezeknek a realista allegóriáknak a megfejtése különös csemege, a társadalmi, nyelvi, szellemi környezet alapos vizsgálatát igényli, és bár éles viták folynak, kialakulóban van egy egyezményes ikonográfia a holland zsánerképfestészetre vonatkozóan.

Németh István a Károli Gáspár Református Egyetem Néderlandisztika Tanszékének docense, az MTA Művészettörténeti Bizottsága és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat tagja, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtár Osztályának főmuzeológusa.