Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin!-  Egy nagy nyelv rövid története

NON VITAE SED SCHOLAE DISCIMUS! - Az a baj, hogy „az iskolának, nem az életnek tanulunk" - az eredetileg így fogalmazott mondás a filozófus Seneca szemrehányása volt az első században. Szavára ma is érdemes felfigyelni. Wilfried Stroh könyve nem "iskolás fokon" tekint vissza a latin nyelv által őrzött kincsek több mint 2000 esztendős múltjára. Meggyőződése, hogy az ősökkel való megismerkedés a most élők számára is segítség. LAUDAMUS VETERES, SED NOSTRIS UTIMUR ANNIS - „Dicsérjük az ősöket, de a jelenkorban élünk." Ez Ovidius mondása időszámításunk fordulójának időszakából, amelyet így is értelmezhetnénk: Elismerő szavakkal tekintünk az ősökre, mert segítséget remélünk tőlük mai életünk számára is. Ebben az esetben talán igennel tudnánk felelni (ITA EST mondanánk), ha valaki ezzel a kérdéssel lepne meg bennünket: Do you speak Latin?

A könyv címe nem lelkes éljenzés, hanem tapasztalat: a latin él! Ennek közvetett bizonyítéka, hogy a már nyugdíjas müncheni egyetemi tanár (klasszika-filológus) 2007-ben megjelent munkája bestseller lett.

Lénárd Sándor: Családtörténeteim - Levelek fiaimhoz

Lénárd Sándor író, költő, fordító és orvos (1910-1972) élete az örökös újrakezdés jegyében telt el: háromszor cserélt hazát és nyelvet, amikor az első világháború után szülővárosából, Budapestről Bécsbe, onnan az Anschluss elől menekülve Rómába, végül a hidegháborús Európából egy brazíliai faluba, Donna Emmába került.

Magyar olvasói a hatvanas évek végén ismerték meg. Megjelentek a brazíliai remeteségéről hírt adó memoárregényei - Völgy a világ végén;  Egy nap a láthatatlan házban -, melyekben az őserdő peremén levő kis falu orvos-patikusaként megélt mindennapjairól számol be, illetve a Római történetek, melyben  az olaszországi háborús éveket rajzolja meg. Ám ezekben a művekben csak töredékesen esik szó élete első éveinek két színhelyéről .

Ez a hiánypótló, a Lénárd-képet kiegészítő, magyarázó és sokban megvilágító  kötet, a fiaihoz írt két levelét, és néhány versét mutatja be.  Fényt vet Lénárd életének első, a nagyközönség előtt ismeretlen időszakára, a gyermekkorra, a családi legendákra, egyszóval az író gyökereire.

Lénárd Sándor: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában - Lénárd Sándor írásai a nyelvekről

Lénárd Sándor (1910-1972) orvos és költő-író Magyarországon született, Ausztriában nevelkedett, először Olaszországba, majd Brazíliába menekült. Brazíliában azzal lett híres, hogy - Bach életét és zenéjét választva témának - megnyerte a televízió műveltségi vetélkedőjét; a nagyvilágban azzal, hogy latinra fordította a Micimackót, a magyar olvasók számára pedig a Völgy a világ végén című könyvével vált ismertté. Lénárd ugyanakkor a nyelvek szerelmese és kimagasló művelője is volt. Ez a kötet elsősorban erről az oldaláról kívánja bemutatni, olyan szerzőként, aki lenyűgöző magabiztossággal kalauzolja a kíváncsi érdeklődőt a nyelvek bábeli tornyában. A magyar nyelvben valamelyest mindig elszigetelten nekünk különösen fontos, hogy ismerkedjünk az idegen nyelvek tanulásának és használatának szépségével és izgalmával. Ennek bemutatására kevés szerző lehet alkalmasabb, mint a tolmács, fordító, poliglott művész és gondolkodó Lénárd Sándor.

Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány - Rénszarvas vagy csodaszarvas?

 „Sándor Klára jól ír. Stílusa könnyed és szellemes, szövege olvastatja magát. Bizonyítja, hogy álmodozásmentesen is hihetetlenül izgalmas az a történeti tabló, amely az olvasó elé tárul.”
(Dr. Kincses-Nagy Éva, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa)

Sokan nem szívesen mondanak le az „Attila-örökségről”, bár elfogadják a finnugor nyelvészeti érveket. Igazuk van: a nyelvészet és a művelődéstörténet tényei nemhogy kizárják, sőt, kiegészítik egymást.
Egy nyelv története nem azonos a nép történetével, s a nyelv csupán az egyik, de nem feltétlen a legfontosabb ismérve az etnikumnak.
„Sándor Klára jól ír.” – valóban. Tudatosan kerüli a tudományos prózára jellemző nehézkességet. Hozzáértéssel és elfogulatlansággal válaszolja meg a kényessé vált kérdéseket és ebben bizonyosan egyedülálló.

„Ezt a könyvet azért írtam, hogy megmutassam: a nyelvtörténet valósága és a mondák igazsága megfér egymás mellett. Összhangba hozható, hogy a magyar nyelv az urálinak (ezen belül finnugornak) nevezett nyelvekkel mutatja a legtöbb közös vonást, hogy a magyarok »török népként« érkeztek a Kárpát-medencébe, s hogy évszázadok óta hun eredetűnek tartják magukat.
Azért is írtam ezt a könyvet, mert érdekes megfigyelni, milyen forrásból származik egy-egy motívum, gondolat, hogyan alakult át, esett részekre, alakult újra, de már más hangsúlyokkal egésszé, hogyan szőtték bele a darabkákat más történetekbe. Úgy tűnik, a magyar csodaszarvasmondák több mitológiai réteget, több nép meséit ötvözték magyarrá – ahogyan sok nép keveredése hozta létre azt a népességet és azt a kultúrát is, amit magyarnak nevezünk. E történeti rétegződésnek szintén megtaláljuk a nyomát a csodaszarvas mondájában. Egész történelmünk erről szólt: népek, kultúrák sokszínű egységbe olvasztásáról.
És azért is írtam ezt a könyvet, mert nem szeretem, hogy csínbe került a mi szarvasunk: az ország egyik fele áhítattal kitömött bálvánnyá merevíti, a másik meg nevet rajta – mindkét viselkedés képes halálos sebet ejteni a halhatatlannak hitt agancsoson. És túlságosan szeretem én ezt a szarvast ahhoz, hogy csöndben figyeljem, miként válik a megosztottság prédájává.”
Sándor Klára

Sándor Klára nyelvész. A József Attila Tudományegyetemen magyar–turkológia–magyar nyelvtörténet szakon végzett, azóta az egyetem (2000 óta Szegedi Tudományegyetem) oktatója. Kutatási területe kezdetben a honfoglalás előtti török-magyar kapcsolatok volt, jelenleg a nyelvi változások elmélete (evolúciós nyelvészet), a nyelvszociológia és a székely írás története.