Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Fuisz Tibor István, Merkl Ottó
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 232 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9326-89-7
Témakör: Ökológia
Sorozat: Az ökológiai gondolat

Elfogyott

Mi a helyes válasz, ha a Föld jövője a tét?

Ízelítő a könyvből

Norman Myers vitaindító beszéde

Jó estét kívánok, Hölgyeim és Uraim! Julian Simonnal ellentétben úgy vélem, hogy vízválasztóhoz érkeztünk az emberiség történelmében. Mégpedig a környezet nagyfokú degradációja miatt, amely a népesség túlzott növekedésének és a fogyasztásnak köszönhetően uralja a Földet. Ha nem változtatjuk meg a ma zajló folyamatokat, nehéz időknek nézünk elébe, nem csak mi magunk, hanem a jövő generációinak tucatjai és százai is. A fajok tömeges kihalása esetében nem kevesebb mint 200 ezer generáció lesz szegényebb amiatt, amit a jelenlegi néhány évtizedben művelünk.
Ez a rossz hír. Valamivel jobb hír az, hogy van még időnk megelőzni a végső katasztrófát, már amennyiben az még nem ütött be teljesen. A legjobb hír pedig az, hogy ha felismerjük a környezeti problémák és a népességnövekedés veszélyeinek pontos természetét és mértékét, illetve ha tehetségünket elég határozottan és gyorsan mobilizáljuk, még sikerrel megszüntethetjük e bajok jó részét. Nem azt állítom, hogy teljesen, hanem hogy nagyrészt legyőzhetjük problémáinkat, mielőtt azok győznének le minket. Szerintem nem kétséges, hogy mindez végrehajtható, ha rászánjuk magunkat a feladatra.
Hölgyeim és uraim, hangsúlyozni kívánom, hogy nem akarok világvége-hangulatot kelteni. Igaz ugyan, hogy ma este sok lehangoló és elkeserítő dolgot fognak tőlem hallani, ám szilárdan hiszek abban, hogy fordulóponthoz érkeztünk: most dől el, vajon környezetünk végleg tönkremegy-e, vagy sikerül áttörést elérnünk.
Mire gondolok, amikor világméretű, előrehaladott környezeti rombolásról beszélek? Engedjék meg, hogy közöljek néhány statisztikai adatot, amelyet a Világbank, az ENSZ szervezetei, a Rockefeller Alapítvány és hasonló jó nevű szervezetek jelentései támasztanak alá. Talajerózió: az elmúlt évben (1991-ben, a szerk.) 25 milliárd tonna termőtalaj veszett kárba szerte a Földön, ami ugyanolyan súlyos gond Indiana egyes részein, mint Indiában. Ez az elveszett termőtalaj megfosztott minket 9 millió tonna gabonától, amely elegendő lett volna 200 millió “alultáplált” (valójában az éhhalál küszöbén álló) ember ellátására. Szintén a múlt évben elvesztettünk 150 ezer négyzetkilométernyi trópusi erdőt, és vele vízgyűjtő medencéiket is. A költségek tetemesek: egyedül Indiában, a Gangesz völgyében a Himalája hegylábi területein az erdőirtás olyan árvizeket okoz a folyó alsó folyásán, amelyek az indiai kormány szerint évente egymilliárd dollár költséget rónak a lakosságra. Ugyanígy az elmúlt évben 60 ezer négyzetkilométerre rúgott az elsivatagosodott területek nagysága; ez akkora mezőgazdasági terület, amelyen 42 milliárd dollár értékű élelmiszer teremhetett volna.
Ismét csak az elmúlt évben több tízezer faj pusztult ki, amelynek szintén gazdasági kihatásai vannak. Ha Önök felkeresik a közeli gyógyszertárat, a pulton kapható gyógyszerek közül minden második nem létezne, ha alapanyagát nem lehetett volna vadon élő állatokból vagy növényekből előállítani. E termékek kereskedelmi értéke évente több mint 40 milliárd dollár. Gondoljanak bele, mit veszítünk, amikor azt halljuk, hogy évente fajok tízezrei tűnnek el!
A múlt évben még tovább rontottunk az ózonréteg állapotán, és ezzel nagy lépést tettünk az üvegházhatástól sújtott világ felé. Ugyanezen idő alatt Földünk népessége 93 millió fővel gyarapodott, ami több, mint Mexikó lakossága – ráadásul olyan korban, amikor a Föld már amúgy is szenved a jelenlegi 5,5 milliárd ember terhe alatt.
Hölgyeim és uraim, hallhatták, hogy Simon professzor meggyőződése szerint egyáltalán nincs környezeti válság. Azt hangsúlyozza, hogy – egyik írásából idézem – “vitathatatlan gazdasági tény, hogy a természetes erőforrások fontossága minden évtizeddel csökken.” Állítsák szembe ezt a kijelentést azokkal a dokumentált bizonyítékokkal, amelyekről az imént szóltam az elmúlt év kapcsán.
Simon professzor komolytalanul áll hozzá az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának 1986-os állításához, és kijelenti, hogy a népességnövekedés, illetve a környezetpusztítás soha nem volt probléma. Engedjék meg, hogy ismertessek Önökkel egy másik kijelentést, amelyet az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája a Brit Királyi Társasággal karöltve tett közzé (hadd ne kelljen eldöntenem, hogy melyik tudományos társaságnak nagyobb a tekintélye). Az idézet a következő – és kérem, figyeljenek a szavakra, mivel tudják, hogy a Nemzeti Akadémia tudósai komoly emberek, akik nem ragadtatják magukat felelőtlen kijelentésekre:

„Ha a népességnövekedéssel kapcsolatos jóslatok helyesnek bizonyulnak, és az emberi tevékenység módozatai bolygónkon változatlanok maradnak, a tudomány és a technológia nem lesz képes megakadályozni sem a környezet visszafordíthatatlan károsodását, sem a világ nagy részének tartós elszegényedését. ... A források korlátozás nélküli kiaknázása energiatermelés és más felhasználás céljából ... katasztrofális következményekhez vezethet a földi környezetet illetően. A környezetváltozás visszafordíthatatlan károkat okozhat abban a tekintetben, hogy a Föld hogyan képes eltartani az életet. A környezeti változások általános üteme kétségkívül felgyorsult, mióta az emberi népesség erőteljesen növekszik. ... Bolygónk jövője kockán forog.”

Most pedig vessünk egy pillantást a biodiverzitásra és a fajok tömeges kihalására. Ma esti napirendünkben ez az egyik kritikus pont, amelyen vitázunk. Azért olyan fontos szerintem, mert a tömeges kihalás egészen sajátos környezeti probléma, ugyanis a folyamat visszafordíthatatlan. Minden más környezeti problémánk orvosolható, ha elegendő időt és pénzt akarunk fordítani rá. Visszaszoríthatjuk a sivatagokat. Újratelepíthetjük a trópusi erdőket. Kivárhatjuk, amíg a termőtalaj újjáalakul, amíg az ózonréteg vastagsága helyreáll, és amíg az éghajlat stabilizálódik. Igaz persze, hogy e folyamatok több évszázadig is eltarthatnak, de az biztos, hogy ezek a bajok javíthatók. A fajok tömeges kihalása azonban más. Ha egy faj kipusztult, akkor mindörökre eltűnt.
Mondhatnák persze, hogy az evolúció idővel létrehoz olyan fajokat, amelyek helyettesítik a kipusztultakat. Igen, ez elvileg igaz. Ám ha hagyjuk, hogy a kihalás korlátok nélkül folyjon úgy, ahogy az elmúlt évtizedekben hagytuk, akkor az az időtartam, amelyre az evolúciónak szüksége van a károk jóvátételére, legalább 5 millió, de akár 25 millió év is lehet. Ezt a történelem előtti idők tömeges kihalási hullámainak ismeretében állíthatjuk. Az utánunk következő emberi generációk százezreit szegényítjük el azzal, amit csupán néhány évtized alatt követtünk el.
Mi a bizonyíték arra, hogy tömeges kihalás zajlik? Nézzük a Harvard Egyetemen dolgozó Edward O. Wilson professzor 1992-ben megjelent könyvét, amelynek címe Az élet sokfélesége [The Diversity of Life]. Wilson a biológiában jól bevált analitikus modellek segítségével kiszámította, hogy évente legalább 30 ezer fajt veszítünk el. Ez 120 ezerszer akkora, mint a történelem előtti idők természetes üteme. Wilson professzor számítása egybevág egy tucat más kiváló amerikai tudós becslésével, és a sajátommal is. Mindannyian nagyon hasonló értékeket kaptunk. Az Egyesült Államok 15 vezető tudósa megalakította a Föld Klubja nevű csoportot. Ez a csoport csak olyan biológusok felé nyitott, akik a Nemzeti és az Amerikai Akadémia tagjai, vagyis olyan tudósok, akiknek tekintélye vitán felül áll. Valamennyien ugyanarra az alapvető következtetésre jutottak, miszerint évente 30 ezer faj hal ki.
Mindez ellentétben áll Simon professzor most hallott állításaival. Ő szemrehányást tesz nekem az 1979-es könyvemért, amikor azt mondja, hogy “1979 óta a biológusok nem dokumentáltak újabb adatokat, amelyek alátámasztanák Norman Myers mondanivalóját”. Tizenhárom év alatt a tömeges kihalásról publikált cikkek száma felülmúlta a háromszázat, és sokat közülük a Föld Klubjának tizenöt tagja írt. Simon professzor, nincs dokumentáció, nincsenek adatok?
Lássuk most a népesedési faktort, és azt a kérdést, hogy miért van már most is túl sok ember a Földön. Nézzük ezt az egyik legalapvetőbb szempontból, nevezetesen, hogy az embereket hogyan tudjuk ellátni élelmiszerrel. A technokraták jogosan ismerik el, hogy 1950-től 1984-ig nagyszerű munkát végeztünk. A Zöld Forradalomnak köszönhetően minden évben nagyobb ütemben emelkedett az élelmiszer termelése, mint amilyen ütemben a népesség nőtt. Abban a három és fél évtizedben az egy főre eső élelmiszer mennyisége átlagosan véve növekedett. Ám 1985 óta a gabonatermelés mértéke tetőzni látszik. A növekedés évente átlagosan csak 0,7 százalék, szemben az előző 35 év 3 százalékával, miközben a népességnövekedés továbbra is évi 2 százalék. A következmény tehát az, hogy az egy főre eső élelmiszermennyiség nyolc hosszú, szűk esztendő óta csökken.
Szerencsére azért jobb hír is akad a népesség frontján. Ez pedig a családtervezés. Némelyek – köztük Te is, Julian – a családtervezést a fejlődő világ népeire gyakorolt imperialista erőszaknak tekintik. Ma a fejlődő világ népeinek 90 százaléka olyan országokban él, amelyek túl magasnak tartják a népességnövekedésük ütemét – és amilyen gyorsan csak lehet, csökkenteni akarják azt. Ezeknek az országoknak családtervezési támogatást kellene kapniuk a Föld bármely más országától, amely erre hajlandó. Ez főleg arra a 300 millió házaspárra vonatkozik, akik úgy döntöttek, hogy nem akarnak több gyereket, de nem jutnak hozzá a születésszabályozás eszközeihez.
Ennek a szomorú helyzetnek, nevezetesen a családtervezési támogatás hiányának további következményei vannak. A művi vetélések száma a fejlődő országokban az egekbe szökik. Az 1970-es évek végén évente nagyjából 25 millió művi vetélésre került sor; ma ez több mint kétszer annyi. Ez hát a félelmetes következménye a születésszabályozási eszközök megtagadásának mindazoktól, akik pedig igénylik.
Végül pedig nézzük változó viszonyunkat a természethez. Ma ellenőrzésünk alatt tartjuk a Földet. Már nem vagyunk részei a természetnek. Vagy legalábbis ezt szeretnénk hinni, annak ellenére, hogy lélegzünk, táplálkozunk, és minden más biológiai funkciónkat végrehajtjuk. A többi fajjal kapcsolatban – amelyek utastársaink a bolygónkon – eljutottunk arra a pontra, ahol megpróbáltuk Noé szerepét eljátszani, de rájöttünk, hogy Noé bárkája túl kicsi (máskülönben meg tudnánk menteni az évente eltűnő 30 ezer fajt). Minden alkalommal, amikor pénzhegyeket áldozunk egy faj megmentésére, automatikusan megtagadjuk ugyanezt a pénzt más fajoktól. Egyszerűen nincs annyi támogatás, amennyiből minden fajnak jutna. E szörnyű választás nem a szándékainktól függ. A választás abból a helyzetből adódik, hogy nincs elég pénzünk az összes faj megmentésére. Lényegében tehát el kell döntenünk, mely fajokat fogjuk megmenteni, és melyeket dobjuk ki a bárkából. Miután Noé szerepében megbuktunk, most Istent játszunk. Ez az alapvető változás a természethez való egész viszonyunkban.
Hölgyeim és uraim, elmondott gondolataimból egy végső kérdés következik. Azt hiszem, nem csak azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy mennyit akarunk költeni a trópusi erdők vagy egyes fajok megmentésére, több élelmiszer termelésére, és így tovább. Az alapkérdés az emberi történelem e válságos fázisában az, hogy miféle világban akarunk élni? Milyen világot akarunk átadni a jövő generációknak – nem csupán a gyermekeinknek és unokáinknak, hanem generációk százainak és ezreinek. Ezt a kérdést nem lehet megválaszolni a piacgazdasági statisztikákkal telerótt papírok felolvasásával.
Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmet.

Julian Simon válasza

Mielőtt belevágnék, szeretnék egy személyes megjegyzést tenni. Helyesbítenék valamit, amit Norman szerint én mondtam, de valójában nem. A mondat a következő: a családtervezés rákényszerítés az emberekre. Én soha nem mondtam ilyet. Már több mint húsz éve azt mondom, hogy a család méretének tudatos eldöntése az egyik legnagyobb emberi vívmány és egyúttal a szabadságjogok szerves része. Ha módomban áll, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az embereket segítsem abban, hogy a számukra kívánatos méretű családot alakítsák ki, hogy annyi gyermeket vállalhassanak, amennyit szeretnének. Soha nem állítottam mást.
Norman Myers nem mutatott olyan adatokat, amelyek valamilyen trendet írnának le. Vegyük például az egyik könyvét (Myers, 1991), amely tavaly jelent meg. Csupán két adatsort találunk benne, az egyik az emberi népességnövekedést, a másik pedig a várható élettartamot mutatja. Ha valamiféle következtetést le lehet vonni az adatokból, az annyi, hogy több ember és hosszabb ideig éle Földön.
Nincs más trendet bemutató adat. És feltevései alátámasztására sem találunk történeti adatsorokat.
A fajok kihalásával kapcsolatban: Norman Myers azt mondja, hogy nem vonhatom kétségbe azoknak az íróknak a szavahihetőségét, akiket idéz.
Való igaz. Ugyan a szavahihetőségüket nem kérdőjelezhetem meg, az általuk megfogalmazott állításokkal vitába szállhatok.
Épp Wilson professzor jelentette ki, hogy bár százával vannak szóbeszéd szintű jelentések, a Myers úr által már idézett forrásokon kívül nincsenek összesített adatok a fajok számát illetőleg. Egy másik biológus, Garrett Hardin beismerte, hogy nem lehet tudni, hány fajt pusztítottak ki eddig. Ismétlem, nem léteznek más adatok, csak amelyeket Myers úr már idézett.
Számos dologgal kapcsolatban szívesen fogadnék Myers úrral, ezek egyike a talajerózió kérdése. Az Egyesült Államokban létezik olyan adatsor, ami az 1930-as évekig visszanyúlik –a felméréseket a Mezőgazdasági Minisztérium végezte – és ezek arra utalnak, hogy mezőgazdasági területeinken a talajerózió mértéke inkább csökken, mint növekszik. Bárkivel szívesen fogadok arra, hogy az Egyesült Államokban a későbbiekben lefolytatott felmérések azt fogják mutatni, hogy a mezőgazdasági területek talaja jobb lesz mint manapság. Myers úr kiválaszthatja a neki tetsző évet.
A világ többi részével kapcsolatban bonyolultabb megjósolni a jövőt, ugyanis számos országban a föld nincs magántulajdonban. Ennek azért van rendkívül fontos szerepe, mert a népesség számára rendelkezésre álló forrásokkal történő gazdálkodást alapvetően befolyásolja az adott ország politikai, gazdasági, szociális berendezkedése, vagyis az, hogy milyen mértékű az egyes emberek szabadsága, milyen mértékben gondoskodhatnak vagyonuk megőrzéséről, és milyen mértékben van lehetőségük új tudás létrehozására. A szakképzett emberek léte és munkája csak megfelelő gazdasági és szociális rendszerben teljesedhet ki. Ha az embereknek meg kell óvniuk az olyan vagyontárgyakat, mint földtulajdon, és fenn kell tartani a földek termékenységét, akkor ehhez megfelelő gazdasági berendezkedésre van szükségük. A földművelők esetében ez egyértelműen a föld magántulajdona esetén működik legeredményesebben. Az egész bolygóra kiterjedő adatok az utóbbi harminc évben az elsivatagosodás lassulását tükrözik, ha az egyetlen használható mérőszámot: a mezőgazdasági termelésbe fogott területek nagyságát vesszük alapul. Ez a mérőszám pedig csökkenés helyett növekedést mutat, ezért szíves-örömest fogadok Norman Myers-szel: válasszon ki egy tetszőleges évet a jövőben, és én arra teszem le a voksom, hogy több lesz a művelt terület a világon, mint ma. Ez tehát a második dolog, amire fogadást köthetünk.
Ajánlok egy harmadikat is: Myers úr azt mondta, hogy a természeti erőforrások fontossága növekszik. A természeti erőforrások fontosságának ésszerű mérőszáma az, hogy nemzetgazdaságunk mekkora hányadát teszik ki az erre alapuló gazdasági ágak. Korábban a mezőgazdaság és bányászat összesítve a nemzetgazdaság 80 százalékát képezte. Mára az Egyesült Államokban ez az arány három százalékra zsugorodott. Kész vagyok fogadni arra, hogy nemzetgazdaságunk természeti erőforrásokkal közvetlen kapcsolatban álló hányada a jövőben bármely tetszés szerint kiválasztott évben alacsonyabb lesz, mint manapság. Ez egyértelműen bizonyítaná, hogy a természeti erőforrások fontossága csökken.
Az élelmiszer témakörével kapcsolatban Myers úr azt állítja, hogy 1985-ben következett be a fordulópont. Ismét csak azt mondhatom, hogy bármely évre hajlandó vagyok fogadást kötni, hogy az élelmiszer ára alacsonyabb lesz, mint ma. Arra is szívesen fogadok, hogy a jövőben a világon az átlagos élelmezési helyzet – tehát az ezt leíró korrekt mérőszám: az egy főre jutó kalóriabevitel – jobb lesz, mint manapság. Válassz egy évet, Norman! Akár még egy országot is választhatsz, ha akarsz!
A következőkben bemutatom azt az átfogó elméletet, amely megmagyarázza, hogy lehetséges, hogy minden folyamat pont az ellenkező irányban halad, mint azt Malthus és mai követői előre jelezték. Ez arra is magyarázatot ad, hogy miért merek bátran fogadni az emberi jólét bármely mérőszámának javulását illetően.
Theodore Schultz, az egyetlen mezőgazdasági közgazdaságtanban Nobel-díjjal kitüntetett kutató, 1951-ben A termőföld csökkenő gazdasági jelentősége The Declining Econimic Importance of Land címmel közölt egy cikket az Economical Journal című folyóiratban. Ebben megmutatta, hogy az egy főre jutó élelmiszertermelés növekszik a technológia fejlődése következtében, ezért csökkent a mezőgazdasági termőterületek iránti igény, azaz pontosan az ellenkezője történt, mint amit az emberek gondoltak.
Ezután Harold Barnett és Chandler Morse 1963-ban megjelent Hiány és növekedés Scarcity and Growth című könyvükben kimutatták, hogy a nyersanyagok korlátozott mennyisége miatt széles körben elterjedt félelmekkel szemben az általuk tanulmányozott valamennyi nyersanyag ára a fogyasztói árindexhez képest csökkent, ahelyett hogy növekedett volna.
Ezek a speciális eredmények egy szélesebb érvényű jelenségen alapulnak. Mégpedig azon, hogy átlagban egy ember több gazdasági javat állít elő életében, mint amennyit felhasznál. S ennek így kell lennie, különben az emberi faj már kipusztult volna. A fizikusok úgy fogalmaznak, hogy ezt a folyamat általános érvényű. Egyaránt vonatkozik valamennyi fémre, az energiaforrásokra, az élelmiszerekre, az emberi jólét valamennyi mérőszámára. Érvényes valamennyi országban és minden időben. Azaz más szóval ez a gazdaság általános érvényű elmélete. Véleményem szerint ez az elmélet megmagyarázza, hogy ezek a jó dolgok miért következhetnek be, és hogyan történhetnek meg egyszerre.
Hadd ejtsek pár szót a környezet fontosságáról. Egyesek azt állítják, hogy a hozzám hasonló emberek nem szeretik a természetet. Nos, azt hiszem én több órát töltök a szabadban, mint az Önök által megnevezhető környezetvédők szinte bármelyike. A szabadban töltök naponta kilenc órát legalább az év százötven napján, mert számomra a természetben eltöltött idő rendkívül fontos. Mindig a kezem ügyében van egy távcső, hogy szemügyre vehessem a közelben felbukkanó madarakat: megfigyelem, ahogy az eperfára és a kertemben álló más fákra leszállnak… Nem a környezet szeretete vagy megóvása a lényeg. A lényeg az emberek megóvása.
 

Ajánlott könyvek