Bármit is mondjanak a környezetvédelemért lobbizók, a hatástalan zöld iparágak támogatása nem megoldás a klímaváltozás kezelésére
A világméretű válság közeledtével párhuzamosan a globális felmelegedés elleni erőteljes kezdeményezések veszélybe kerültek. Ez azért számít, mert alig egy éven belül a Föld összeül Koppenhágában, hogy megtárgyalja a megbukott Kyoto-i Protokollt kiegészítő szerződést. Ugyanakkor, tekintve a növekvő munkanélküliséget és a csökkenő béreket, az azonnali gazdasági segítség láthatóan aggasztóbb probléma, mint a száz év múlvára várható hőmérsékleti változások.
Számos zöld tudós már elkezdte hangoztatni, hogy a gazdasági krízis csak méginkább sürgeti a klímaváltozással kapcsolatos teendőket. Amerika újonnan megválasztott elnökét, Barack Obamát unszolják, hogy a megújuló energiákba fektetendő nagy beruházásokkal vágjon neki a „zöld forradalomnak”, és azzal érvelnek, hogy ez több milliónyi új, „zöld galléros” munkalehetőséget kínálhat, valamint óriási új piacokat teremthet. Az ehhez hasonló gondolatokat, semmi kétség, bátran hangoztatják olyan üzleti vezetők, akik ezeken a támogatásokon élnek. De ezek a könyörgések okos beruházások-e a társadalom számára?
A zöld forradalom mellett foglalt állásponttal az a baj, hogy csöppet sem izgatja a hatékonyság. A leggyakrabban csak az új munkahelyek teremtésével kecsegtet. De hiszen adótámogatások dollármilliárdjai szinte bármely ágazatban teremthetnének számos új munkahelyeket: a lényeg az, hogy sok kevésbé tőkeerős szektor teremtene sokkal több munkalehetőséget az adófizetők pénzéből történő adott befektetéssel.
Hasonlóképpen, zöld kezdeményezések csak akkor fognak új piacokat nyitni, ha más nemzetek külföldön vásárolt hatástalan technológiákat fognak támogatni. Így a valódi játék arról szól, mely nemzetek zsebelik be a más nemzetek adóból finanszírozott támogatásait. Azon túl, hogy globális hatástalanságot eredményez, létrehoz egy halom ipari szereplőt, akik csupán csak azért nyomatják majd a hatástalan jogszabályozást, mert az tölti meg az erszényeiket.
Jó példa erre Dánia, amely még a korai időkben tetemes támogatásokat fektetett a szélenergiába, az 1980-as évektől kezdve országszerte ezernyi kishatékonyságú turbinát felépítve. Manapság gyakorta emlegetik, hogy Dánia adja a világ földi szélturbináinak egy harmadát, mellyel munkahelyek és bevételek milliárdjait biztosítja.
Másfelől, pár évvel ezelőtt a Dán Gazdasági Tanács a szélerőműipar teljes körű értékelését folytatta le, mely során nem csak a termelésre és munkahelyekre vonatkozó jótékony hatásait vette figyelembe, de a beléfektetett támogatásokat is. A nettó hatás Dániára nézve mint kiderült, kisebb ráköltés volt, és nem nyereség.
Nem meglepően, a vezető dán széltermelő ma határozott lépéseket siettet a klímaváltozás terén, amellyel még nagyobb szélerőmű-keresletet vonzana. A társaság szponzorálja a „Planet in Peril” című show-t a CNN-en, amely köznyomással segíti a cselekvésre kényszerítést.
A perdöntő pont az, hogy a legtöbb zöld technológia nem költség-hatékony, legalábbis egyelőre. Ha azok volnának, nem kéne őket támogatni.
Az általános válasz erre az, hogy a zöld technológiák azért tűnnek drágábbaknak, mert a meg nem újuló energiaforrások árai nincsenek párhuzamban a klímára gyakorolt költségeikkel. Ennek már van értelme. Abból kiindulva, hogy a fosszilis tüzelőanyagok hozzájárulnak a globális felmelegedéshez, a bevett gazdasági elmélet szerint az összesített negatív hatásuk alapján kell megadóztatnunk őket.
De ez csupán kis különbséget jelentene a legtöbb zöld technológia hatástalanságához képest. A legátfogóbb gazdasági meta-tanulmány kimutatja, hogy a teljes jövőbeli klíma-hatások EUR 0.012/liter (USD 0.06/gallon) üzemanyag adót tesznek indokolttá. Ez töredéke annak, amit a legtöbb európai ország adóként kivet, és jóval kevesebb, mint az európai kereskedelmi rendszerben.
Mégis, gyakran elhangzó érv, hogy a jóval magasabb adók és a támogatások jelentik a kivezető utat az új és olcsóbb megújuló energiaforrások kutatása és fejlesztése növeléséhez. Ez nem igaz. A Kyoto-i szerződéssel együtt járó súlyos befektetések mellett, a résztvevő országok K+F-re fordított beruházásai a GDP százalékarányában csökkentek, és nem növekedtek. Több mint világos, hogy amikor a kis hatásfokú napelemekre komoly összegeket költünk, a pénz nagy része a fizikai panelek megvásárlására megy el, miközben nagyon kis hányada támogatja a K+F-et. Ha több K+F-et akarunk, azt közvetlen ráfordítással kell támogatnunk. A globális felmelegedéssel hosszabb távon ez tudná felvenni a versenyt.
Végezetül, gyakran hivatkoznak arra, hogy a magas széndioxid-adók és zöld technológiákra szánt támogatások jótékony hatással lesznek, és megint Dániát hozzák fel jó példának. Végtére is - szól az alátámasztó érv -, Dánia úgy tartotta meg a CO2-kibocsátását, hogy közben, 1981 óta, 70%-os gazdasági növekedést produkált. De, lehetett volna-e ez a szám még magasabb, ha nem szorította volna le a CO2-kibocsátás? Ugyanebben az időszakban az USA kibocsátása 29%-kal nőtt, míg a GDP-növekedése 39%-kal múlta felül Dániáét, kimutatva ezzel a csupasz valóságot: a CO2-korlátozások és –támogatások nem szükségszerűen jelentenek zéró növekedést, de valószínűsíthetően okoznak lassúbb növekedést.
Se szeri, se száma azoknak, akikkel az újonnan megválasztott Obama elnöknek mostantól szembe kell találkoznia, és akik a megújuló energiaforrások támogatásában, a CO2-adókban látják az egyenes utat a globális felmelegedés leküzdése és egy hamis, új zöld gazdaság felé. Sajnos, mindez szinte velejéig téves. Az adók és támogatások mindig is drágák lesznek, és valószínűleg mindig is a növekedést fogják hátráltatni. Mi több, amennyiben igazán szembe akarunk menni a globális felmelegedéssel, nem kéne végeláthatatlan összegeket költenünk hatástalan zöld technológiákra – közvetlenül a K+F-be kell fektetnünk, a jövő versenyképes zöld technológiájáért.
Björn Lomborg
fordította: Kádár Szonja
forrás: www.guardian.co.uk/commentisfree/2008/nov/13/economics
