Reviews: Darwin veszélyes ideája

„Vajon mennyi idő alatt komponálta meg Johann Sebastian Bach a Máté Passiót?” – teszi fel a kérdést a kiváló biológus, Daniel C. Dennett, legújabb, már magyar nyelven is olvasható könyvében. Negyvenkét év tapasztalata állt a háta mögött, amikor az első változatot meghallotta és több mint fél évszázad, amikor a végső változatot befejezte. Mennyi idő alatt alakult ki a kereszténység, ami nélkül a Máté Passió érthetetlen lenne Bach és bárki más számára? Mintegy két évezred alatt. A kereszténységet meghatározó szociokulturális közeg százezer és három millió év közötti idő alatt fejlődött ki. És mennyi idő kellett a homo sapiens megteremtéséhez? Három-négy milliárd év. Nagyjából annyi, amennyi a százszorszép, a kígyónyakú madár, a kékbálna és a foltosbagoly kialakulásához kellett.
Darwin veszélyes gondolata az volt, hogy világunknak ezek a csodálatos teremtményei, a művészet, a tudomány és a biológia legnemesebb alkotásai egyetlen fa, az életfa gyümölcseiként léteznek. Az őket létrehozó folyamatok alapjában véve ugyanazok. Dennett szerint az anyatermészet zsenialitását mikrozsenik számos cselekedetére lehet szétbontani. Bachnál maradva: Bach agya a zene komponálására kiválóan tervezett heurisztikus program, és e tervezet érdemét meg kell osztanunk másokkal. Szerencsés volt génjeit illetően, hiszen kiváló zenészcsaládból származott. Szerencséje volt abban is, hogy olyan kulturális miliőben nőtt fel, mely agyát kora fennálló zenei mémjével töltötte fel. Életének számos más pillanatában is szerencséje volt ahhoz, hogy a véletlen egybeesések előnyeit élvezze. Bach-hoz hasonlóan az életfa maradékának megteremtése a hatalmas mennyiségű lehetőségek csak elenyésző altrészletének feltárásában különbözik az írógépnél ülő majmoktól.
Mi ér többet – teszi fel Dennett a kérdést – a Mona Lisa, vagy egy emberi élet? Megéri-e a pöttyös bagoly kipusztulásának a megakadályozása az ember cselekvésének korlátozása árán? Melyik pillanatban kezdődik vagy végződik az emberi élet? A darwini szemlélet szerint a határvonalak egyáltalán nem élesek. Erkölcsi szempontból fontos a számunkra, hogy meghúzzuk ezeket a határvonalakat, de azért tudnunk kell arról, hogy önkényesek vagyunk. A walesi nyelvet mesterséges eszközökkel tartják életben, éppúgy, mint a kondorkeselyűket. Nem tudjuk megőrizni annak a kultúrának az összes vonását, amelyekben azok virágoztak. Gonoszokkal teli elnyomó politikai és társadalmi rendszerek kellettek ahhoz, hogy létrejöjjön az a gazdag táptalaj, melyben a művészet legnagyobb munkáinak a zöme kibontakozhatott: rabszolgaság és despotizmus. És rengeteg tudatlanság. A tudatlanság számos kiváló dolog szükséges feltétele.
Dennett szerint Darwin veszélyes ideája segít olyan körülményeket teremteni a memoszférában, amely hosszú távon azzal fenyeget, hogy éppoly mérgező lesz e mémek számára, mint ahogy a civilizáció általában mérgező a nagytestű emlősökre nézve. Meg kell mentenünk az elefántokat, de nem minden áron. Például ne úgy, hogy az afrikai embereket arra kényszerítsük, hogy tizenkilencedik századot éljenek. A nagy vadrezervátumok létrehozása gyakran emberi populációk elmozdításával – és végső elpusztításával – jár együtt.
Dennett szerint létezik a világ folklorjában számos álruhát öltött mém, amely arról szól, hogy eleinte ellenségnek vélik a rettenetes külsejű barátot. E történet egyik legismertebb változata a Szépség és a Szörnyeteg. Ellenpéldája a báránybőrbe bújt farkas története. Darwint továbbgondolva Dennett arra a következtetésre jut, hogy a Szörnyeteg valójában a Szépség barátja és saját jogán gyönyörű. Mindezek a gondolatok jól illusztrálják a Darwin veszélyes ideája című könyv stílusát és mondandóját. A szerző néhol túllép a szakbiológiai megfontolásokon és a darwini elméletet egyetemessé teszi, egyfajta filozófiává avatja. Az olvasó nem feltétlenül követi a szerzőt ezeken a magaslatokon, de a biológia síkján maradva is bőven kínálkozik elgondolkodni és következtetni való.

Az evolúciót a biológusok ma nem csupán jó hipotézisnek tekintik, hanem egy olyan folyamatnak, amelynek lényeges mechanizmusait ismerjük már, ezek némelyikét laboratóriumainkban vagy az állattenyésztésben, növénytermesztésben működtetjük is, és erre a bizonyító gyakorlatra épülő elméleti rendszer a biológia tudományos alapja. Ennek ellenére és talán éppen azért, mert az evolúciós mechanizmusok nemcsak a biológiai rendszerekben működnek, hanem megtalálhatók mind az elme, mind a technika, mind a társadalom működésében - ezt fejezi ki Dennett könyvének találó címe Darwin veszélyes ideája - számtalan támadás éri különböző ideológiai, vallási és egyéb oldalról. Dennett nagyon aprólékosan mutatja be a szokványos ellenvetéseket, és mindegyikre közérthető, megfelelő választ ad. Az ellenvetések alapján nagyon hatásosan számol be arról, hogy az evolúciós gondolat kritikusai, bármilyen oldalról jöjjenek is egyébként, mindig "égi fogantyúkat" keresnek, azaz olyan csodálatos, a tudomány eszközeivel nem magyarázható jelenségeket vagy isteni beavatkozások jeleit, amelyek nélkül az élet keletkezése és működése, az elme, a jelentés, a nyelv vagy a kultúra kialakulása nem érthető meg. Az "égi fogantyúk" helyett Dennett mindig rámutat a "földi daruk" működésére, azaz arra, miként lehet ezeket a csodálatosnak tűnő jelenségeket csodák feltételezése nélkül megmagyarázni, hogyan lehet elképzelni a tervszerűség, a célszerűség, az intencionalitás megjelenését más alacsonyabb rendű folyamatok spontán kölcsönhatásaként. A tudományos népszerűsítés elég magas szintjén Dennett valamennyi állítása elfogadható, a szükségképpen megtett egyszerűsítések indokoltak, és a következtetéssel is egyetértek, hogy írástudó embernek ma már nem illik az evolúció tényét kétségbe vonni.

Mégis van néhány olyan szakmai szempont, amivel vitatkoznom kell. Lehet, hogy talán nincs is kivel, mert a szerző tudatosan szabta meg írásának szakmai szintjét. Úgy érzem azonban, hogy az olvasónak mégis tudnia kell arról, hogy az evolúciókutatás sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem befejezett. Számtalan jelentős, megoldásra váró problémánk van, és éles viták folynak a biológián belül, amelyek persze nem az evolúció tényéről, hanem annak mechanizmusairól, értelmezéséről szólnak. Nem "égi fogantyúkat" keresünk, hanem a "daruk" természetét vitatjuk. Dennettel ellentétben én nem félek attól, hogy a viták alapján az evolúciós gondolat ellenzői jutnak új érvekhez.

 

A SZUBSZTANCIA PROBLÉMÁJA

Az első és lényeges problémám Dennett egész gondolati keretére vonatkozik. Tárgyalásában nem különül el világosan a valós világ és a világról alkotott tudományos modell természete. Az evolúciót Dennett algoritmikus folyamatnak tekinti, és úgy gondolja, elegendő kimutatni a természetes szelekció algoritmusának működését - és ezzel a bizonyítás be is van fejezve. Sajnos a probléma ennél jóval összetettebb. Soha senki sem bizonyította, hogy a valós világ kizárólag algoritmikus folyamatokból áll. Az viszont kétségtelen, hogy a világról alkotott tudományos modelleket felfoghatjuk ekként. Dennett ismételten azt állítja, hogy az evolúció lényege egy egyszerű algoritmus működése. A természetes szelekció valóban algoritmusokkal leírható folyamat, de ezek az algoritmusok nem egy elvont kreatív térben, hanem a valós világ anyagain, a megformált anyagon, a "szubsztancián" működnek. Az evolúció kreativitásának csak egyik forrása a kitűnő algoritmus. A másik az anyag elemi alkotórészeinek inherens, leírással kimeríthetetlen tulajdonsága (M. Bunge: The Myth of Simplicity. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N. J., 1963). Dennett érvelésének egy másik területéről véve a példát: lehet-e az emberihez teljesen hasonló mesterséges intelligenciát létrehozni? Dennett fényesen bizonyítja, hogy igen - csak a megfelelő algoritmusokat kell megtalálni. Szerintem ez bonyolultabb dolog. Természetesen létrehozhatók intelligens rendszerek, de az ember intelligenciájához megformált anyaga, idegrendszerének anyagi természete is hozzátartozik.

Ha ujjammal érintek egy tárgyat, és a tapintási információk agyamat elérik, abban nemcsak algoritmusok futkároznak, benne lesz a bőröm hőmérséklete, simasága, textúrája, vezetőképessége és még számtalan olyan anyagi tulajdonsága, ami befolyásolja ezen információk természetét. Nemcsak algoritmusok szükségesek tehát pontos leírásához. Igen, létrehozhatók mesterséges intelligenciák, de olyanok, amelyek az emberével csaknem azonosak, csak akkor, ha ezeknek belső szerveződése is közelít az emberéhez. Gondoljuk csak el, már annak tudata, hogy "valaki" nem ember, hanem "valami", egy kikapcsolható emberi alkotás, milyen nagymértékben befolyásolhatná annak pszichikai működését.

A biológiai evolúciós elmélet egyszerű modellkonstrukció annak a roppant komplex folyamatnak a magyarázatára, amely a bioszféra keletkezését, működését és évmilliárdok óta folyó változásait foglalja magában. Ebben a folyamatban a természetes szelekció alapvető jelentőségű egy bizonyos szerveződési szinten. De szelekció önmagában nem hoz létre semmit, a szelekció a megformált anyagon, a szubsztancián működik. Az élet nemcsak organizáció, hanem anyag is.

Dennett érvelésében azért tűnnek fel a törések, mert valamilyen oknál fogva nem különbözteti meg modelljeit a valóságtól. Ez még akkor is komoly hiba, ha a modellek a gyakorlatban már nagyon jól közelítenek a valósághoz. Koestler Alvajárókja (Európa, Bp., 1996) ezt a problémát sokkal világosabban mutatja be.

LESZÁRMAZÁSI SOROK, EVOLÚCIÓS RENDSZEREK

A következő probléma nemcsak Dennettet érinti, hanem az egész evolúciós elméletet. Darwin a leszármazási sorok változásait tanulmányozta, ezekre vonatkozik a természetes szelekció algoritmikus modellje. A klasszikus elmélet "szintetikus", továbbfejlesztett változata szerint a leszármazási sorokra kidolgozott algoritmus egyes fajok véges populációira is alkalmazható. A populációbiológiai modellek a génelmélettel kombinálva teljes magyarázatát adják az evolúciós változásoknak, ami nem más, mint az allélgyakoriság változása a populációkon belül. Minden komoly evolúciókutató tudja, hogy ez a dolog azért nem ilyen egyszerű. A populációgenetikai modell például nem magyarázza meg a szerveződési szintek eredetét, semmit sem mond az evolúció irányáról, de nem is bizonyítja, hogy ilyen nincsen. És ami talán a legfontosabb: az evolúciós változások hajtóerejét a populációkon kívülre, a környezetbe helyezi - azt állítva, hogy a folyamatos környezeti változások és az ezek miatt működésbe lépő természetes szelekció adja az evolúciós folyamat kreatív jellegét.

Biztosan tudjuk azonban, hogy a természetes szelekció mellett nem algoritmikus folyamatok is befolyásolják az evolúciót: így a sodródás, az alapítóhatás, a neutrális mutáció, a véletlenek és a katasztrófák, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük. Ezek mellett az a leglényegesebb szempont, hogy az evolúció nem szűkíthető le a leszármazási sorok vizsgálatára, noha azokban is kifejeződik. Az evolúciós képesség egy rendszer tulajdonsága. Ez a rendszer pedig sehol nem jelenik meg az evolúciós elméletekben. Írásaimban részletesen kifejtettem az evolúciós rendszerek tulajdonságait, itt csak rövid összefoglalást adok. A rendszereket az organizáció alapján lehet a világban elkülöníteni. Az organizáció az a mód, ahogyan egyes komponensek a rendszer és más komponensek működését, keletkezését vagy keletkezési valószínűségét befolyásolják. Az evolúciós rendszerekre a replikatív organizáció a jellemző, amelyben a rendszer komponensei képesek egymás keletkezési valószínűségeit befolyásolni. Az organizáció egyben biztosítja a teljes rendszer folyamatos önmegújulását, esetleg szaporodását is. Az ilyen típusú rendszerek egyik speciális esete éppen a biológiai rendszer. A klasszikus elmélet komponens-környezet dichotómiája az új modellben a komponens-rendszer dichotómiájává alakul. A kérdés többé nemcsak az, milyen változásai vannak a komponenseknek, hanem az is, hogyan változik az egész. Az élő környezet - a leglényegesebb szereplő - maga is az evolúció alanya. Ebből következik, hogy a külső környezet nem úgy lép fel, mint az evolúció hajtóereje, hiszen kimutatható, hogy a külső élettelen környezet szűk paraméterek által behatárolt ugyan, de gyakorlatilag változatlan az evolúció során. Az evolúció kreativitása belülről, a rendszerből származik, és persze ez nem algoritmikus természetű, bár bizonyosan jó algoritmikus modelljei is elkészíthetők. Az evolúciós rendszermodellben a replikatív információ kompartmentalizációjának szükségszerűsége egyértelműen jelzi a szerveződési szintek kialakulását (lásd például Csányi Vilmos: Origin of Complexity and Organizational Levels during Evolution. In: D. B. Wake, G. Roth (eds.): Complex Organizational Functions: Integration and Evolution in Vertebrates. John Wiley & Sons Ltd. 1989. 349-360. old.), és határozott választ ad az evolúció irányára vonatkozóan is. Teszi mindezt anélkül, hogy eldobná vagy elértéktelenítené a természetes szelekció mechanizmusát. Az evolúciós rendszer mozgása a komponensek funkcionális kapcsolatainak meghatározott irányú fejlődésével jellemezhető, egy egyensúlyi állapot felé tart, és minden külső ok nélkül egyre pontosabb replikációt eredményez. Jellemzi ezeket a rendszereket az is, hogy az idő előrehaladásával nő az egyes komponensek replikációját befolyásoló fizikai erők térbeli hatása, és az egyensúly állapotában a rendszer egységes egészet képez, és belülről jövő változásokra képtelen.

Csak szerényen jegyzem meg, hogy természetesen az evolúciós rendszermodell sem tartalmaz "égi fogantyúkat". Készítője csupán alaposabban szemügyre vette és jobban megformálta a "földi darukat".

 

RENDSZER ÉS INTELLIGENCIA

A harmadik problémakör számomra az intelligenciával, tervezéssel, jelentéssel, az elmével és a társadalommal kapcsolatos. Sajnos Dennett könyvének második részében (amelynek a fordítása is igen sok kívánnivalót hagy maga után, ellentétben az első fejezetek tiszta, világos stílusával) az olvasó nem kap egyértelmű képet arról, hogy ezek a fogalmak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és mi is a pontos definíciójuk önmagukban. Dennett gyakran használja az intelligens jelzőt, a szakma bevett szokásainak megfelelően, olyan mechanizmusokra, amelyek valamilyen praktikus algoritmus szerint képesek racionális döntéseket hozni. Ezek lehetnek nagyon egyszerű gépi mechanizmusok is. Akkor lenne az olvasó számára az "égi fogantyúk" hiánya természetes, ha rávezetnék, hogy az ilyen módon felfogott intelligencia az evolúciós rendszerek általános tulajdonsága.

A replikatív organizáció az az alapvető, egyszerű mechanizmus, amely intelligens döntésekhez vezethet a rendszer és komponenseinek fennmaradása érdekében. Ennek az intelligenciának igen széles tartománya van, és csak legfelsőbb megjelenési formájában kölcsönöz a rendszernek szubjektív érzéseket, tudatot, előrelátást a replikáció érdekében. A "tervezés", "célszerűség", "alapterv" megtévesztő és tulajdonképpen felesleges metaforák, amelyek használata sugallja azt a képtelenséget, hogy a replikatív organizációk kialakulásához valamiféle "tervező", kreatív intelligencia szükséges. A fenti fogalmakat az ember alkotta a saját szociális világára, és ha ugyanezeket alkalmazzuk például a biológiában is, akkor megdöbbenve találkozhatunk saját tükörképünkkel, saját fogalmainkkal, amelyeket mi magunk vetítettünk oda. Az ember maga is komponense vagy éppen befogadója intelligens replikatív rendszereknek. Nincsen abban tehát semmi meglepő, hogy talál maga körül, a kultúrában, a biológiai rendszerekben olyan mechanizmusokat, amelyek benne is működnek. Ezek nem azért intelligensek, célszerűek, tervszerűek, mert valamiféle szuperintelligencia hozta létre őket, hanem azért, mert a replikatív rendszerekben ezek szükségképpen megjelennek - és különleges, tudatos formákban jelennek meg az állatokban és az emberben is. Számítógépen is szimulálhatjuk ezt a folyamatot. Genetikai algoritmusokkal már hidakat terveznek!

Ezzel a gondolatmenettel valószínűleg Dennett is egyetértene, de a saját szövegéből a rendszerszemlélet hiánya miatt ez nem derül ki. Nem világos például, hogy az emberi intencionalitás, tudat, intelligencia kialakulásában milyen szerepet tulajdonít az ember biológiai tulajdonságainak, és milyet a kultúrának. Nyilvánvaló, hogy itt folyamatos kölcsönhatásról van szó, koevolúcióról, amelyet Dennett meg sem említ, e nélkül pedig a kultúra és a biológia kapcsolatát igencsak nehezen lehet megérteni. Az emberi kultúra csoportjelenség, és az ember szociális tulajdonságai úgy alakultak, hogy alkalmas legyen a kultúra kialakítására. Egy pozitív feed-backről van szó. Egy parányi kultúra már megváltoztatta a szelekciós feltételeket, és lehetővé tette valamennyire a genetikai adaptációt a kultúra befogadásához, ami viszont további kultúrabefogadást segített elő. Így gyakorlatilag a semmiből egy új típusú rendszer keletkezett. Dennett is látja, bár nem elég határozottan (és ez a negyedik fenntartásom), hogy a szociobiológia és a Dawkins-féle redukcionista genetika képtelen ezt a folyamatot az individuális szelekciós folyamatokkal magyarázni.

Nem vitás, hogy az állati viselkedésre vonatkozó evolúciógenetikai magyarázatok teljesen kielégítőek, ha a szelekciós mechanizmusok közül kizárólag az individuális szelekciót, a rokonszelekciót, különleges esetekben pedig a kölcsönösséget vesszük figyelembe. Az állati csoport kialakulásával nem jön létre egy új individuum. Nem jelenik meg valami önálló létező az egyedek felett, amelynek saját érdekei lennének, hanem az állati önérdek kívánja meg a csoportos viselkedés kifejlődését. Például amikor egy páviáncsoport hímjei dühödten védelmezik csoportjukat, már meglévő leszármazottaikat, rokonaikat és további szaporodási lehetőségüket védik. Ha nem tennék, származási soruk gyorsan eltűnne az evolúció színpadáról. A csoporton belül is állandó versengés folyik az egyedek között a szaporodási sikerért, ami a csoportokon belüli viselkedést is alapvetően meghatározza, és a saját érdekeiket szem előtt tartó egyedeket jutalmazza. A csoportélet modellezhető egyedekre vonatkoztatott költség-nyereség egyenletekkel. Az egyed védelmet, információt, szaporodási lehetőséget kap a csoportban, ezek a nyereség főbb tételei, de kevesebb szabad erőforráshoz jut, versenytársai vannak, a csoportot nagyobb valószínűséggel támadják meg a ragadozók, paraziták, ezek pedig a ráfordítás költségei. A csoport létezését, méreteit, a csoporton belüli viselkedés módozatait pontos korrelációba lehet hozni az egyes fajoknál a ráfordítás-költség arányaival. Ritkán előfordulnak olyan esetek is, amikor a megfigyelt viselkedés sem az individuális, sem a rokonszelekciós modellekkel nem magyarázható, mert az önzetlen segítség nem rokonok felé irányul. Ezek a jelenségek a nyereség-ráfordítással modellező szociobiológust komoly probléma elé állítják.

Például a vérszívó vámpírdenevéreknél megfigyelték, hogy a teli hasú egyedek hajlandók megosztani zsákmányukat az éhesen hazatérőkkel. Adnak ugyan az általuk szerzett vérből másoknak, de mint kiderült, csak szigorúan kölcsönösségi alapon. Az egyedek hosszú életűek, jól ismerik egymást, és adok-kapok kapcsolatban állanak egymással. Hasonló jellegű kölcsönösségi kapcsolat alakulhat ki még különböző fajok között is, így a jól ismert tisztogató halak, rákok és a nagy testű kliensek között. A kölcsönösség megjelenése még mindig megmagyarázható mint az individuális szelekció egy különleges esete.

Az ember esetében azonban a segítségnyújtás nem korlátozódik a közeli rokonokra és az egymást jól ismerőkre. Az emberek is adnak vért, méghozzá saját vérüket, nemcsak rokonaiknak és nemcsak azért, mert egy nap majd a vért kapó viszontszolgálatot tesz. Az idegeneket kenyérrel, sóval üdvözlő kultúrák szokásait sem lehet a fenti evolúciógenetikai modellekkel megmagyarázni. Fajunk különleges, az állatok között nem ismert sajátsága a fajtársak és a csoport esetenkénti önzetlen segítsége. Az ember az egyetlen olyan állat, amely csoportjáért életét is hajlandó feláldozni, tekintet nélkül a szaporodási sikerben megnyilvánuló veszteségeire. Az ember az egyetlen olyan faj, amely szüntelen, kielégíthetetlen érdeklődéssel fordul fajtársai felé, mindig szeretné ismerni azok elmeállapotát, véleményét, gondolatait, vágyait, terveit, noha ezek az ismeretek nem mindig szükségesek a saját jólétéhez.

Bár ezek az állítások az antropológusok, pszichológusok egy része számára nyilvánvalóak voltak, a szociobiológiai modellekben nem érvényesültek. A szociobiológusok és a genetikai redukcionisták, mint például Dawkins, úgy érveltek, hogy bármilyen cselekedetről legyen is szó, abban mindig kimutatható az egyéni, önző érdek. Hogy ezt könnyebb legyen kimondani, néha a gének önzéséről beszéltek (R. Dawkins: Az önző gén. Gondolat, Bp., 1986.)

Az utóbbi években azonban mind határozottabban jelentkeztek az ellenvélemények. Boyd és Richerson olyan populációgenetikai modelleket konstruált, amelyek bizonyos feltételek esetén megengedték a csoportszelekció működését is (R. Boyd, P. J. Richerson: Culture and Cooperation. In: J. J. Manbridge (ed.): Beyond Self-Interest. University of Chicago Press, Chicago, 111-132. old.). Feltételezésük szerint, ha egy csoport kultúrájában olyan mechanizmusok működnek, amelyek csökkentik a csoporttagok viselkedési fenotípusainak különbségeit, de egyben növelik a csoportok közötti fenotípusos különbségeket, akkor, de csakis akkor, működhet a csoportszelekció. A neves antropológus, Boehm gondos vizsgálatokkal éppen azt mutatta ki, hogy a modern vadászó-gyűjtögető társadalmakban léteznek ilyen kulturális mechanizmusok.

Az egalitáriánus csoportkultúrák jelentősen csökkentik az egyének csoporton belüli rivalizációját, konszenzuson alapuló döntési mechanizmusokat hoztak létre, valamint szigorúan büntetik a csalókat, az önzetlenség esetleges kihasználóit. Ezeknek a kulturális mechanizmusoknak a hatásai mindenben megfelelnek a csoportszelekciós modellek követelményeinek. Csökkentik a csoporton belüli individuális különbségeket és ennek megfelelően a csoporton belüli versengést, egyidejűleg növelik a csoportok közötti különbségeket és a csoportok rivalizációját, tehát kialakulhatnak a valódi csoportszelekció feltételei. Ezek a feltételek természetesen a modern Homo sapiens kialakulásának idején állottak fel, és határozták meg fajunk genetikai architektúráját. (Részletesen lásd Csányi Vilmos: Humánetológia. Vince Kiadó, Bp., 1999)

Ha a kultúrát és a jelentést kiszabadítjuk az individuális szelekciós elmélet fogságából, sokkal kezelhetőbb modellhez juthatunk. A jelentés, a személyiség, a kultúra és hasonló fogalmak mint egy új replikatív rendszer jellemzői jelennek meg. A jelentés nem egyedül a megértő ember, a szemlélődő elme valamiféle magánviszonya dolgokkal, jelenségekkel. A jelentés kialakulását csak a kultúra kialakulásával együtt lehet megérteni. A jelentés létrejöttének döntő mozzanata a közös akciók kialakulása, mert ezeknek az emberre jellemző formáját egyfajta kommunikációs kényszer hozta létre. Az a szükség, hogy megismerjük fajtársaink gondolatait, terveit, elképzeléseit vagy akár csak fantáziáit. Az állatvilágban egyedül vagyunk ezzel az érdeklődésünkkel. A kölcsönös érdeklődés és a kommunikáció kényszere hozza létre az akcióknak, értelmezéseknek, gondolatoknak azt a tartományát, amelyet a kialakítók azonos módon értelmeznek, amelyben tehát az egyes komponenseknek egyáltalán lehet jelentésük.

Dennett világosan érzékelteti saját fenntartásait a szociobiológiai modellekkel, de ebben a könyvében még nem jut el a végleges szakításig. Itt érdemes megemlítenem azt is, hogy osztom Dennett örömét abban, hogy végre a pszichológiában is elindult egy evolúciós irányzat, de sajnos ez az öröm sem zavartalan. Eltekintve attól, hogy az új irányzat hangadói, úgy tűnik, sohasem hallottak Konrad Lorenzről és az etológiáról, és saját korszakalkotó felfedezésként prezentálják a viselkedésformák és a genetika kapcsolatát, a legfőbb baj, hogy ezt a kapcsolatot a korai szociobiológiai modellek alapján vizsgálják, azaz mindenhol keresik az önző egyéni érdeket, és minden pszichológiai sajátságot erre kívánnak visszavezetni. Bizonyos, hogy az ember esetében is működnek individuális szelekciós erők, de az emberre igazán jellemző tulajdonságokat, a konstrukciós képességeket, a nyelvhasználatot, a fogalmi gondolkodást, a csoporthűséget, a különböző csoportszinkronizációs mechanizmusokat kizárólag a csoportszelekciós hatásokkal lehet magyarázni. Amíg ezt fel nem ismerik, hiába várjuk a pszichológia megújulását.

Végezetül még egy utolsó kiegészítés. Sok szó esik a könyvben a "mémek" evolúciójáról, amelyeket a szerző, hol a kultúra, hol az elme komponenseinek mutat be. A névadó Dawkins a mémeket a gének analógiájára olyan replikatív egységeknek képzelte, amelyek az emberek közötti kommunikáció során másolódnak. Dennett mémjei inkább az ideáknak felelnek meg, amelyek talán a mémek fenotípusai. Mindenesetre meglehetősen nagy a zavar e fogalmak körül, és ennek megint rendszerszemléleti oka van. Tisztább lenne a helyzet, ha világosan elkülönítené az elmét mint evolúciós rendszert a kultúrától mint evolúciós rendszertől, aminek az előbbi csupán komponense. Továbbá az is segítené a megértést, ha egyértelműen rámutatna arra, hogy a jelenlegi mémevolúció a biológiai evolúció legkorábbi fázisával analóg, mert a mémreplikáció még nem ért el olyan magas fidelitási indexet, mint a DNS alapú gének. Ahogyan az emberi elmék sem túlságosan izoláltak egymástól, ugyanúgy az élet keletkezése során kialakult első protosejtek sem rendelkeztek a modern sejteket jellemző izolációs mechanizmusokkal, és a fehérjék, különböző nukleinsavak eléggé szabadon járhattak belőlük ki és be. Ezért a leszármazási sorokkal történő modellezés nem megfelelő az élet keletkezése körüli történések jellemzésére, és ugyancsak alkalmatlan a hasonló természetű mémevolúció leírására.

 

Dennett eszméinek magyarországi megismertetésével egészen jól állunk. Ezúttal a Typotex Kiadó Test és Lélek sorozatában jelent meg az evolúciós filozófia nagy könyve. Van-e egyáltalán olyan, hogy evolúciós filozófia? Azt hiszem igen, és az az analitikus filozófia egy ágának tekinthető. Az derült ugyanis ki, hogy az analitikus filozófia tudományos vonulata nemcsak a fizika és logika problémáira, illetve a tudat mibenlétét kutató szellem- és természetfilozófiára reflektálhat. Az evolúciós perspektíva - Dennett könyvének tárgya - az eszme felbukkanásától napjainkig szenvedélyes vitákat vált ki, egyben pedig a szaktudomány és a filozófia közötti folytonos átmenet egyik hídja és biztosítéka.

Dennett példa nélkülien és példásan tájékozott. Quine tanítványaként az amerikai filozófiai hagyomány folytatója, aki azonban a biológia, pszichológia, kognitív tudomány, mesterségesintelligencia-kutatás, nyelvészet és számítástudomány területein is jártas. Hajlamos lennék úgy minősíteni, hogy az Egészben való gondolkodás lehetetlenségét hangsúlyozókkal szemben Dennett igenis rendszerfilozófiát épít.

A könyv első része magát a darwini gondolatot ismerteti, olyan hangszerelésben, amely az evolúció algoritmikus folyamat jellegét emeli ki. A neodarwinizmus, azaz a szintetikus evolúcióelmélet a darwini alapeszme és a populációgenetika egyesítéséből jött létre. A dennetti észjárás a "daruk vagy égi fogantyúk" dichotómia köré csoportosul. Az égi fogantyúk a dolgok fentről lefelé haladó meghatározottságának eszközei. A daru viszont egy földön álló eszköz, amely a természetes szelekción alapuló lassú építési folyamatot gyorsítja meg. Dennett meggyőződése szerint sok szenvedélyes kutatás hajtóereje volt az égi fogantyúk megtalálásának reménye, de az eredmény mindig az volt, hogy a munka elvégezhető daruval.

A második rész azokat a vitákat foglalja össze, amelyek lényegében a biológusok között zajlottak le. A nagy ellenfél Stephen Jay Gould, a kiváló tudós, aki egyrészt a kreacionizmus, másrészt a darwinizmus túlzásai elleni küzdelemnek is élharcosa. A szakmai vita az adaptacionizmus és a fokozatosság elfogadása vagy elutasítása körül van. Gould és Eldredge híres "szaggatott egyensúly" hipotézisét a fokozatosság alternatívájaként vezették be, és a törzsfejlődés ugrásszerűségét hangsúlyozták. Az evolúcióelmélet másik nagy atlétája, Dawkins úgy látja, a hipotézis értelmezhető a neodarwini elmélet keretein belül. Dennett következtetése élesebb: Gould, Dennett Gouldja, égi fogantyú használatát látja ott, ahol daruk működnek.

Amíg a második rész a biológusok belügyének számít, a harmadik rész messze túlmutat azon. Kiderül ugyanis, hogy az emberi szellem, a kultúra, nyelv és etika megvizsgálható az evolúció perspektívájából. Dennett Dawkins híres alapfogalmával, a kulturális evolúció alapegységének tekintett mém fogalmával operál. Az evolúció mechanizmusait metaforaként tekintve semmi különös nincs abban, hogy a kultúrák változásának értelmezésére a természetes szelekciót használjuk. Dennett ismét éles elméjű, finom pengevágásokat felvonultató harcosnak bizonyul. Noha nagy elismeréssel beszél a nyelv elvont szerkezetét felfedező Chomskyról, kritikusan mutat rá, hogy e "kultúra többi daruinak helyreemelésében" nagy szerepet játszó eszközt a nyelvészmester nem tekinti darunak. Vannak aztán a soha véget nem érő viták, vajon az etikai normák gyökerei megmagyarázhatók-e evolúciós perspektívából. Dennett persze tudja, hogy az etikai döntéshozatal algoritmusai nem nagyon fedezhetők fel, de azt állítja: a kezdetben Szörnyetegnek látszó darwini eszme a Szépség barátja. Ennek a könyvnek az olvasásával tényleg kísérletezhetne a kritikai értelmiség.

Daniel Dennett úgy véli, hogy Darwin elmélete, miszerint a világban nem létezik anyagon kívüli értelem, veszélyes gondolat, mert könnyen lehet, hogy igaz. Azt próbálja megérteni, hogy az ember milyen mértékben tartozik az anyagi világhoz és milyen mértékben független attól. A genetikában és a filozófiában is járatos lévén, megpróbálja nyomon követni erkölcsi lényegünk biológiai lényegünkkel való összefüggését. A könyv a darwini gondolat interdiszciplináris összefüggéseiről ír. Dennett megkísérli egy evolucionista szemléletű etika felvázolását. A világhírű tudós szerint anyag vagyunk mindenben, amit teszünk, de attól különleges ez az "anyag", hogy állandóan döntési helyzetekbe kerül. Ezért egyszerre igaz az is, hogy az ember anyagi és szellemi természetéről szóló tudományok egymástól független kutatásra jogosultak, és az is, hogy ez a két dimenziónk elválaszthatatlan egymástól. Dennett szerint Darwin meggyőzően cáfolja a "gondolkodó anyag" bármilyen formájának időbeli és fontosságbeli elsőbbségét az evolúció során. Úgy gondolja, hogy ennek az elméletnek az eredetisége annak megfogalmazása, hogy a gondolkodó anyag létrejöhetett a nem gondolkodó anyagból. Vagyis az evolúciónak nem volt szüksége "szellemi" beavatkozásra ahhoz, hogy a dolgok olyanná alakuljanak, amilyenek. A vak véletlen hozott létre mindent "az alkalmasabb fennmarad" egyszerű és önműködő mintája szerint. Darwin gondolatmenetének hűvös tudományossága lerombolja az emberi és isteni felsőbbrendűségbe vetett hitet, vagyis a világ isten nélkül is működhet jól vagy rosszul. A mindenség felő1 nézve az ember is csak dolog. Az elme nagyszerűsége, ha van neki, állítólag éppen abban áll, hogy mindezt tudja. Darwini értelemben ettől még nem nagyszerű, csak történetesen ilyen. A varázstól (mint amilyen a teremtéstörténeté) megfosztott (vagy megszabadított?) dolgok világa persze súlyos kérdéseket von maga után. Hiszen az eredet és a cél is megkérdőjeleződik.

"Az erkölcs születéséről alkotott bármilyen elméletnek a biológiával közös kultúrába kell integrálódnia." Ez tehát Dennett programja. Dennett konklúziója, hogy Darwin "veszélyes gondolata” által nem juthatunk el az erkölcsi magatartás valamilyen végső képletéhez. Erkölcsi készségünk szüntelen csiszolására viszont van lehetőség. Dennett írói stílusa leginkább így nevezhető: kozmikus humor. Talán még Darwin is meglepődne az emberi faj egy olyan sikeres példányán, mint ő. Ilyen könyvet kiadni, ha nem is "veszélyes", de mindig kihívó vállalkozás. Éppen ezért kellett megjelenjen. Nem csak Dennett könyve, hanem a magyar kiadás is bátor.

Tudja-e Ön, kedves Olvasó, hogy mi az az univerzális sav ? Nos, az a képzeletbeli anyag, amely mindent szétmar, amivel érintkezésbe kerül. Ha beleöntjük egy lombikba, átrágja magát az üvegen, azután az asztallapon, majd a padlón, a ház alapzatán, a talaj felső rétegén, végül pedig módszeresen fölemészti – talán egész Földünket. Daniel C. Dennett a Darwin veszélyes ideája című könyvében ilyen univerzális savhoz hasonlítja az evolúció gondolatát, amely száznegyven éve szabadult ki Darwinnak A fajok eredete című könyvéből, és azonnal nagy riadalmat is keltett. Sokan gyűlölik Darwin elméletét, mert feltartóztathatatlanul szétmarja azt az ősi és oly megnyugtató nézetet, mely szerint a világ tökéletesen kimunkált, bölcs tervek alapján jött létre, és ezek szerint is fog működni örökkön örökké.
Daniel Dennett, aki – saját meghatározása szerint – ortodox neodarwinista, ezekkel a támadásokkal száll szembe. Dennett nem biológus, hanem filozófus. Nem az evolúció tényét akarja bizonyítani (ezt a biológusok által már rég bebizonyítottnak tekinti), hanem azt mutatja ki, hogy az evolúció mint egyszerű algoritmus – azaz pontosan meghatározott lépések ismétlődő sorozata – igenis minden „felső” beavatkozás nélkül képes volt létrehozni a csodálatos, bonyolult, ezerféleképp működő élővilágot. Miközben végigvezeti az olvasót a Darwin elméletét előkészítő, majd az azt kommentáló filozófusok és természettudósok gondolatmenetein, számtalanszor szenvedélyes vitába bocsátkozik egy-egy nézettel. Egész fejezetet szentel például a nálunk is népszerű biológus, Stephen Jay Gould kritikájának, mert szerinte Gould olyan hatásokat vél fölfedezni a törzsfejlődésben, amelyek nem következnek az evolúció mechanizmusából. Dennett érvelése általában meggyőző és következetes, bár nyilván a legtöbb olvasó talál benne egy-két olyan pontot, ahol szívesen vitába szállna vele. Az ortodox neodarwinizmus számára akkor válik ingoványossá a talaj, amikor az okfejtés az evolúciós folyamat „széleihez" érkezik: egyfelől az élet kialakulását megelőző fizikai és kémiai történésekben, másfelől az emberi faj megjelenése után kezdődő kulturális fejlődésben nehéz kimutatni az evolúció algoritmusát. Mindenesetre Dennett megpróbálja.
A Darwin veszélyes ideája Daniel Dennett több évtizedes filozófusi munkájának összefoglalása – vonzóan megírva. Megírását a szerző akkor határozta el, amikor egy tudományos konferencián szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy még a hivatásos tudósok sincsenek mindig tisztában az evolúcióelmélet valódi horderejével, összes logikai következményével. Ez a szórakoztatóan megírt, magával ragadó gondolatkísérletekben bővelkedő könyv mindenki számára érthető, aki hajlandó megérteni a valóságot. Kár, hogy hibák is tarkítják a könyvet. A rengeteg véletlenszerű és néhány visszatérő elírás közül csak egyet említenék: az ismert játékelméleti modellhelyzetet, a közlegelők tragédiáját kétszer is „a közlekedők tragédiája”-ként említik – valaki bizonyára azt gondolta, hogy így mégiscsak több értelme van. A könyv fordítása egyébként eléggé lelkiismeretes, bár nem eléggé ügyes: túlságosan is gyakran találkozhatunk benne döcögő mondatokkal és csikorgó szófordulatokkal.
Dennett másik könyve, a Micsoda elmék című később keletkezett, mint a Darwin veszélyes ideája, Magyarországon mégis előbb jelent meg. A Micsoda elmékben Dennett folytatja „szellemirtó” tevékenységét; ezúttal az elmével, a tudatossággal kapcsolatos, sokszor naiv vélekedéseket veszi nagyító alá. Úgy érezzük, hogy tudatos énünk, mint egy kis emberke, ott csücsül valahol a fejünkben, és ez a „lény” tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Más élőlényekről is szívesen gondoljuk, hogy az ő agyukban szintén csücsül „valaki”, azaz ők is érző lélekkel bíró teremtmények. Csakhogy ebben az esetben az ember megérzései nem sokat érnek: nagyon könnyen becsaphatók vagyunk. Ezért aztán hiába vagyunk képesek bizonyos átszellemült állapotban átérezni, hogy milyen tudata lehet egy mamutfenyőnek, az elme és a tudatosság vizsgálatát más irányból kell kezdenünk.
A Micsoda elmék ennek a gondolkodási folyamatnak az iskolája. Dennett az élet csíráitól, az automatikusan reagáló makromolekuláktól kezdve kíséri végig az élőlények és a környezet kapcsolattartásának történetét. Hipotézise szerint: ha a fejlődésnek nincsen olyan szintje, ahol egyszer csak egy fejben lakozó „emberke" is a reagálás szükséges kellékévé válik, akkor az nincs is ott. Márpedig Dennett szerint a fejlődésben sehol sem történik ilyen csoda. Az egyre bonyolultabb lények a környezetre való reagálásnak egyre bonyolultabb módszereit alkalmazzák, míg az ember szintjén végül kialakul a nyelv, a külvilág modellezésének legtökéletesebb eszköze. Az elme lényegét ennek a reagáló apparátusnak a működésében kell keresnünk.
Végérvényes igazságokat, persze, nem találhatunk a könyvben. Mint Dennett maga mondja, filozófusként nem azt tekinti feladatának, hogy válaszokat adjon, hanem hogy jobban megfogalmazza a régi kérdéseket.

Dennett könyve nem könnyű, és nem rövid olvasmány. Viszont fontos és izgalmas. Méltó arra, hogy akit foglalkoztatnak a végső kérdések, mi mozgatja a világot, honnan jövünk, mi végre élünk? – kezébe vegye. Aki pedig racionális választ keres a lét bonyolult kérdéseire, annak megéri átrágni magát rajta.
Az élőlények fokozatosan fejlődtek ki, a genetikai változékonyság alapján, a természet szelekciós mechanizmusainak hatására – ez Darwin állítása. A gondolat egyszerű, és szemléletes. Szinte kínálja a félreérthető és könnyen félremagyarázható analógiákat. Darwin óvatosan igyekezett elejét venni az indokolatlan túláltalánosításoknak. Még felismeréseinek nyilvánosságra hozását is vissza akarta tartani addig, amíg „meg nem érik” az idő, és a tudomány minden részletében igazolja elméletét. Elhatárolta magát gondolatainak a társadalomra való alkalmazásától vagy filozófiai következtetések levonásától. Ennek ellenére az evolúció gondolatának támogatói és ellenfelei közötti küzdelem szinte azonnal megindult. De mi is Darwin gondolataiban, ami veszélyes? Hiszen egész munkássága egy – látszólag – ártatlan kérdésről szól: hogyan alakul ki az új az élővilágban? Azt kutatta: hogyan jön létre az élő organizmus új tulajdonsága, hogyan keletkezik egy új fajta? Az ember számára hétköznapi élmény, hogy a „majdnem ugyanaz” többnyire benne van a régiben. Ezzel szemben a „nagyon új” nem vezethető le a meglevőből, azt „valakinek” bele kell tennie a létező dolgokba. A tudós a figyelmét évszázadokon keresztül a „kicsit új”-ra összpontosította. A „gyökeresen új” létrejöttének – ideológiailag érzékeny – magyarázatát átengedte a hitnek. Az idők folyamán azonban a tudomány egyre jobban megismerte a természet jelenségeit, és mind alapvetőbb kérdések megválaszolására vállalkozott. Végül, Darwinnal eljutott oda, hogy a „új” létrejöttének elméletét, az evolúció modelljét megalkotta. Ma már elfogadott, hogy az evolúció, az élővilágban, bármely faj és jelenség létrejöttét, minden külső beavatkozás feltételezése nélkül magyarázni képes. Ugyanakkor a „nagy ugrások” magyarázatához sokan – nemcsak az egyszerű hívők, hanem jelentős tudósok is – külső beavatkozást, a könyv szóhasználatával élve „égi fogantyúkat” igényeltek.
A könyvet az teszi izgalmassá, hogy nem csupán a részjelenségeket elemzi. Kérdései arra vonatkoznak, hogyan keletkezik az élettelenből az élet, hogyan alakul ki az ember az állatvilágból, hogyan indul el a fejlődés útján a társadalom, a gondolkodás vagy éppen a művészet, egyszóval, a kultúra. Dennett szerint ugyanis az evolúció képes bárminek – aszó szoros értelmében MINDEN-nek – a ki- és átalakulását megmagyarázni. Az evolúciót „működtető” elv általános a természetben: a „dolgok” változatosságának természeti törvényeken alapuló folyamatos bővülése egyfelől, a környezetnek e „dolgok” Fennmaradását szelektáló hatása másfelől. Darwin ideájában – érzékelteti Dennett – már megfogalmazásának pillanatában benne rejlett a „gyökeresen új” keletkezésének külső beavatkozást nem igénylő magyarázata. Végső soron tehát, akár az univerzum születése, az élet megjelenése, majd a tudat, az ember és az emberi társadalom kialakulása, esetleg további, ma még nem is sejthető anyagfejlődési szintek létrejöhetnek evolutív módon, lépésről lépésre, az isteni órásmester beavatkozása nélkül.
Az elmúlt mintegy 150 év alatt az evolúció megítélése nagyot változott.
Kezdetben csupán tudományos hipotézis volt. A lehetséges elméletek egyike, de nem az egyetlen. Ma már a köznapi szóhasználat része a „természetes kiválasztódás” darwini kifejezése. Kezdetben ugyanis vita volt azon, hogyan nevezzük ezt a jelenséget. Még Darwin egyik támogatója is, eredetileg a „természet irányító keze” kifejezést javasolta az evolúcióra. Ez utóbbi kifejezés azonban azt sugallta, hogy a láthatóan tervszerűen működő élőlények keletkezésénél, a háttérben – valahol felül és kívül –, létezik valamiféle tervszerűséget létrehozó, azt megteremtő elme. Ezen a szemléleten alapul a keletkezés égi fogantyúkon alapuló koncepciója, amely az új létrejöttét, külső, kreatív értelemmel és a természet feletti hatalommal bíró kiváltó okra vezeti vissza. A koncepció a mindennapok ezerszer átélt életérzését tükrözi. Az elme megálmodja, majd tervszerűen megalkotja a dolgokat. Ennek mintájára hozza létre egy hatalmasabb elme a világot. A (földi) daru kifejezéssel Dennett azt az alternatív modellt jelöli, amely szerint a természet már létrejött elemei, egymással a természeti törvények által meghatározott módon kölcsön hatva, képesek „megszülni” olyan új „konstrukciókat” (az élő anyagot, majd az egymásból létrejövő fajokat, végül az embert) amelyek a fejlődés magasabb szintjét testesítik meg. Miként a nagyobb darukat a kisebbek felépítik, ugyanígy „hozzák létre” – minden égi fogantyú segítsége nélkül – az egyszerűbb folyamatok, a komplexitásában, funkcionális hatékonyságban magasabb szintű létezőket. Az égi fogantyú vagy földi daru alternatívája világosan utal arra, hogy valami újnak a keletkezését, kívülről magyarázzuk-e, vagy magából a létezőkből.
Darwin – igazi tudóshoz méltóan – elhatárolta magát attól, hogy általa nem ismert területekre terjessze ki az evolúció modelljét. Az efféle kiterjesztésekkel – lásd a szociáldarwinizmus elméletét – mindig csínján kell bánni. Ennek ellenére csábító a gondolat, hogy az evolúció modelljét, beleértve a génelméletet kiterjesszük a társadalomra. Ezt teszi Dennett is, átvéve R. Dawkins ún. mémelméletét. A mémek – a biológiai evolúció építőkockái, a gének mintájára – a társadalmi evolúció alapegységei. A mém, egy nemzeti étel íze, egy dallam, egy gondolat, egy mesterségbeli fogás, egy rítus, egy művészi alkotás vagy egy szerszám stb. Ebben a szemléletben a társadalom konkrét mémrendszer, amelyet tanulás vagy utánzás útján örökítenek át, és amely kölcsön hatva környezetével folyamatosan változik. A társadalmi evolúció e mémrendszernek a társadalmi és a természeti környezet hatására történő szelekciója. Vannak fejlődőképes társadalmak. Mémrendszerükbe folyamatosan beépítenek olyan új mémeket, (új szokást, új ismeretet), amelyek túlélési esélyeiket javítják. Mások hanyatlásra ítéltettek, mémkészletük – amelybe a tanulóképesség is beletartozna – nem segíti túlélésüket az adott feltételek között. Áldozatul esnek más „társadalmi organizmusok” támadásának, vagy a természeti katasztrófák nyomán beállott környezeti változásoknak. Megoszlanak a vélemények, vajon a mémelmélet pontos modellje-e a társadalmi fejlődésnek vagy sem. Bizonyos azonban, hogy gyümölcsözően alkalmazható egy sor társadalmi jelenség leírására.
Miért használja a szerző – tehetjük fel a kérdést –, a „Darwin veszélyes ideája” kifejezést, miközben az evolúció ma már általánosan elfogadott elmélete az élő anyag fejlődésének. Ám éppen ez a sikeresség a legnagyobb „gond” a darwini modellel. A széles körű alkalmazhatóság ugyanis felveti, hogy az elméletet ne csupán az élővilágon belüli jelenségek értelmezésére, hanem a végső kérdések magyarázatára is felhasználjuk. Miközben pedig szinte mindenki elismeri, hogy az evolúció alkalmas a galambok vagy a gombák létrejöttének értelmezésére, még a tudósok között is sokan tagadják, hogy az élet vagy a tudat kialakulása ezzel lenne magyarázható. Dennett könyvének ezzel kapcsolatos a legfontosabb és nyilván vitát kiváltó állítása: nincs okunk kételkedni benne, hogy az elmélet jól alkalmazható ezekre a problémákra is. Pontosabban, semmivel sem kevésbé megbízható az evolúció elmélete, mint a teremtés – „égi fogantyúkon” alapuló – vallási elmélete. Ám ez utóbbival ellentétben, az evolúciós elmélet bármely részlete ellenőrizhető, szabadon kritizálható és kitehető a kísérleteken alapuló igazolás követelményének.
Az evolúciós modell általános alkalmazásával szembeni – hol leplezett, hol bevallott – idegenkedés oka tehát nem tudományos, hanem alapvetően társadalmi jellegű. Kényelmetlen, vagy kifejezetten sokkoló lehet alkalmazása az ember, a társadalom, és a tudat különböző jelenségeire. Sokak számára, nem tudományos következményei miatt elfogadhatatlan az erkölcsöt és a tudatot, az emberszabásúak genetikai szerkezetében és csoportjaik társas kapcsolataiban, csirájában megjelenő, és fokozatosan kifejlődő jelenségnek tekinteni. Inkább arról van szó, kényelmetlen ráébredni arra, nincs semmiféle „égi fogantyú”. Nem teremtésszerű behatás eredményeképpen indult el a Fejlődés útján a világ, alakult ki az élet és az ember. A szolidaritás, az önfeláldozás, az eszközkészítés, vagy akár az incestus tilalom, nem egy mindenható lény, tervszerű és szándékolt beavatkozásának eredménye, hanem a – korábban maguk is evolutív módon létrejött – természeti folyamatok törvényszerű termékei. Ez pedig új megvilágításba helyezi az emberi létet. Ennek lényege: ne keress külső értelmet létezésedben. Csak te magad adhatsz értelmet életednek. Nos ez, az önmagunkért és világunkért való felelősség döbbenete teszi nehézzé az evolúció elméletének az elfogadását. Ha valami, ez teszi – úgymond – veszélyessé Darwin ideáját.