A könyv a kiadó Kommunikáció­kutatás című sorozatában jelent meg, amely főleg a Pécsi Tudományegyetem BTK Nyelvtudomá­nyi Doktori Iskoláján belül működő kommunikációs program (A kom­munikáció az emberi probléma­megoldás kontextusában) kereté­ben készült, elfogadott disszertáci­ókból áll, és amelyek száma az utóbbi években örvendetesen gya­rapszik.

A szerző, Havasréti József volta­képpen nem elsősorban kommuni­kációelméleti könyvet akart írni, hanem a kultúra szociológiai kuta­tásában és a Kádár-korszak neoavantgárd művészetének történeti elemzésében alkalmazott kommu­nikációelméleti módszereket tanul­mányozta. Hazai és nemzetközi archívumok kutatása nyomán úgy tekinti át a neoavantgárd törté­netét, hogy a közösségi és kulturá­lis folyamatok modern, elsősorban kvalitatív módszereit, illetve fogal­mi apparátusát használja, különös súlyt helyezve a jelenségek meg­határozására, s azok nyomán a ha­zai események új értelmezési kereteit állítja fel.

Ez a megközelítés sok új megállapítást tesz le­hetővé Havasréti József számára. Az első feje­zet például a szubkultú­ra fogalmát állítja elő térbe, és az új művé­szeti irányokat mint a „belső emigráció” szubkultúráit írja le, a „szocialista életvilágba” való visszahúzódás próbálkozásait lát­ja benne. Kulcsfogalom a szimboli­kus gazdaság, és ennek olyan gaz­daságelméleti metaforasora, mint a Kornai János révén híressé vált hiány, a helyettesítés vagy a nem­zetközi kultúrakutatásban elterjedt „barkácsolás” (bricolage). A szer­ző fontos különbségeket tesz a föld alatti (underground) és az al­ternatív, valamint az ellenkultúra és a szubkultúra értelmezései kö­zött. Ezek azért fontosak, mert a magyar neoavantgárd inkább al­ternatív és szubkulturális akart len­ni, nem voltak totális lázadási am­bíciói.

Kiemelkedően érdekes a kötet­ben a második fejezet: a diszkur­zív elemzés módszerei szerint írja le a magyar avantgárdot, erőtelje­sen támaszkodva Foucault eredeti perspektívájára. E gondolatmenet­ben különösen a hermeneutikus­ezoterikus diskurzus leírása érde­kes. A harmadik fejezet a kádári kultúrairányítás jó összefoglalása, majd a magyar avantgárdban fel­bukkanó LKW (LebensKunstWerk) irányzat a negyedik fejezet tárgya. Az ötödik fejezet tágítja ki a gazda­sági metaforákat, itt főleg a hiány, a másolás és a helyettesítés mecha­nizmusai segítették az elemzést.

A kötet második fele esettanul­mányokat tartalmaz. A popzene, Molnár Gergely és a Spions együt­tes az első példa, majd a Fölöspél­dány Csoport, illetve a Lélegzet ne­vű élő folyóirat (Tábor Ádám, Erdély Miklós és mások) dialóguste­remtő próbálkozásáról szólnak fe­jezetek. A kiemelt példák többnyire rövid életűek voltak, a hatalom ál­talában erősen korlátozta, viszony­lag hamar semlegesítette és fel is oszlatta ezeket a kísérleteket, sze­replőik gyakran külföldre is kény­szerültek.

A fiatal magyar értelmiségben azonban az ellendiskurzusok és az új szubkulturális kánonok nagy befolyást gyakoroltak, csakúgy, mint a néhány alternatív tárlat vagy színházi próbálkozás, és a szerző szerint ez segített elbizonytalaníta­ni a kulturális irányítást és előké­szíteni a rendszerváltozás eszmeiségét.

A szerző hatalmas ismeretanyag alapján írta meg a könyvét, szinte teljes a szubkultúrák és a velük kapcsolatos diszkurzív és konst­ruktív folyamatok szakirodalmának áttekintése és fogalmaik felhasználása. A honi archívumkutatások viszont az eddig csak felszínesen ismert események alakjait, folya­matait, fontos epizódjait világítják meg. A nagy hazai történeti tájéko­zottság talán nem is tesz jót a kö­tetnek, a szerző túl sokszor él az utalás eszközével, feltételez olyan ismereteket, amelyek még a kor­szakot átélteknek sem feltétlen van meg. Az innovatív elméleti, fogalmi megközelítés az olvasóban feléb­reszti a nyugodtabb, induktív elem­zés igényét.

Ez az igény a gazdasági elméle­tek metaforikus felhasználásában kielégülhet, de itt már a kritikus olvasó nagynak és szervetlennek ér­zi az ugrást az elemzési szintek kö­zött. Bármennyire is elhíresült a hi­ánykoncepció a szocialista terme­lésre és társadalomszervezésre vonatkozóan, éppen a kulturális vonatkozások nyomán láthatjuk, hogy azért ez nem olyan ontológiai kategória, amelyre biztosan lehet­ne építkezni. A hiány nem lényegi vezérlőelv, hanem a gazdasági vo­luntarizmus és a szervezetlenség eredménye, amelyet nem sikerült eliminálni (a kitartó próbálkozá­sok ellenére, lásd például az úgy­nevezett magyar „kenyérpolitikát”, amelynek jegyében a – gyenge mi­nőségű és erősen szubvencionált – kenyér mindig kapható volt, csak éppen a minőségi kritériumokkal nem lehetett számot vetni; a művé­szetekkel kapcsolatos szubkultú­rákban azonban éppen a minőségi paraméterek váltak mérvadóvá, il­letve hivatkozási alappá – az „álla­mi” ellendiskurzusok ezt igyekez­tek elvitatni az újító művészektől).

Nagyon érdekes az elemzési szempontrendszer, de az olvasó­ban mégis sok hiányérzetet hagy. Egyszerűbb, földhözragadtabb ka­tegóriák hiányoznak, például a művészeti irányzatok újkori fejlődésé­nek tágabb perspektívája, amely­ben az újítás mindig erőteljes láza­dás, mindig életstílust és gondolko­dásmódot is újít, nemcsak művészi ábrázolásmódokat. A magyar – il­letve a szocialista – „három t” csak annyiban sajátos, hogy míg a fran­cia avantgárd tudomásul vette, hogy a polgári ízlés nem fogadta be, a magyar lázadás a tűrés, de még inkább a támogatás t-jét sze­rette volna, talán ezért is lett a ma­gyar avantgárd inkább alternatív, és nem ellenkulturális. De sokkal durvább volt a tiltás valósága is, mint azt a szerző elemzési módja most diszkurzív síkon megfogal­mazza. Vidéken jóformán nem volt neoavantgárd, és a fővárosiról is csak azért beszélhetünk, mert kép­viselőinek társadalmi helyzete (leg­többször a családok társadalmi be­ágyazottsága) miatt nem lehetett alkalmazni a vidéken még a nyolc­vanas évek második felében is el­terjedt durva megoldásokat (rend­őrségi vegzálás, katonai behívó, és még sorolhatnám).

Nem véletlen, hogy az alternatí­vok közül oly sokan kaptak kiván­dorlási engedélyt vagy „összekacsintó” útlevelet, amikor sugalmaz­ták nekik, hogy disszidáljanak. A rendszer tehát kevésbé szorult rá a kötetben leírt technikákra, mint az az elemzésből kitűnik (amelyben a főszereplők társadalmi helyzetéről kevés szó esik, akkor is inkább uta­lásokban).

Ezzel együtt a kötet kiváló mun­ka, érdekes, élvezetes olvasmány, eleven kortörténelem, miközben eredeti kvalitatív társadalomelem­zési módszertant is közvetít. A dis­kurzusok, konstrukciók, dialógusok a kultúra- és közösségfejlesztés fo­lyamataiként kapnak érdekes meg­világítást mint kommunikációk, és így a társadalmi kommunikáció va­lóságának érdekes vetületét is be­mutatják.

A képek, az érdekes lábjegyze­tek és a nagy szakmai irodalom­jegyzék adatai a kötetet nemcsak színes olvasmánnyá, hanem refe­renciaművé is avatják.