„Tudósnak látszottam belül azonban mágus voltam” (Pavel Florenszkij)

Pavel Alexandrovics Florenszkij a XX. századi orosz kultúra kiemelkedő tudósegyénisége, a legszerencsétlenebb korban élt és alkotott, amely teremtő elme számára valaha adatott. Az oroszországi bolsevik forradalom, a sztálini terrorállam kiépülésének időszakában. Egyetemi tanulmányait a Moszkvai Egyetem matematika-fizika szakának elvégzése után, mivel a természettudományok által megszerezhető behatárolt igazságok nem elégítették ki megismerési vágyát, a Hittudományi Akadémián folytatta, ahol 1911-ben szentelték pappá. Filozófiájában jelentős a neoplatonikus gondolkozás hatása, amely a kanti racionalizmus és a pozitivizmus következetes kritikájával társulva újította meg az orosz ortodoxiát. Számos könyvvel és tanulmánnyal gazdagította mind a matematika (Paradoxonok a geometriában, A szám mint forma) mind a vallás tudományát, foglalkozott relativitáselmélettel és ő hozta létre az egyik első anyagtannal foglalkozó kísérleti laboratóriumot.12 szabadalmaztatott találmány fűződik hozzá.

Az oroszországi bolsevik forradalmat a modernizmus válságaként és a „szellemi nihilizmus” megnyilatkozásaként élte meg azonban bízott benne, hogy a krízis után a világ megtisztulva visszatér a normális kerékvágásba. A szovjet éra elején ugyan kisebb-nagyobb megszakításokkal de dolgozhatott, 1933-ban viszont a sztálini rémuralom fokozódásával az OGPU, mint „szélsőségesen jobboldali beállítottságú monarchistát” letartóztatta, és lágerbe szállítatta, innen egy szibériai talajkutató állomásra került, ahol az „örökfagy-kérdéskör” tanulmányozására felállított kutatócsoport tagja volt. Ezután a szibériai Szolovki-szigetre került ahol megalázó körülmények között tucatnyi társával tartották fogva. Egy jódipari üzemben végeztek kényszermunkát, jellemző, hogy Florenszkíj még itt is fejtett ki tudományos tevékenységet. A majdani második világháborúban a tengeri moszatokból itt kinyert jóddal kezelték a szovjet katonák sérüléseit…

1937-ben a tudóst Leningrádba szállították, ahol koncepciós vádak alapján december 8-án végezték ki.

Az ikonosztáz című munkája eredetileg az A kultusz filozófiája című átfogó művének egy része lett volna azonban reflektálva az ikonok tömeges elpusztításra és a kultusztárgyak kommunisták által történő meggyalázásra, gyorsítva fejezte be. Életében természetesen a sztálini cenzúra miatt nem jelenhetett meg. 1960-ban először egy francia kiadónál jelent meg egy kivonat, széles körben ismertté az 1972-es és az 1985-ös párizsi kiadások után vált a mű. Magyarországon az első, pontatlan és hiányos 1988-as kiadás után 2005-ben jelent meg a teljes szöveg.

Florenszkij tézise szerint az ikon ablak a túlvilágra, Isten valóságos aláereszkedésének színhelye, amiről az ikonfestő csak „ellebbenti a szellemi fátylat”, szubsztanciája maga a fény, a transzcendens, isteni energia, amit az ikon szemlélhetővé tesz, ebben az értelemben az ikonfestészet nem is művészet, hanem prédikáció, amely művészi eszközöket használ. Az ikon a két világ találkozását jelképezi szimbólum a szó eredeti értelmében, tehát az osztatlan állapot helyreállítására törekszik.

„A láthatatlant azonban az érzéki tekintet önmagában véve azért nem foghatja fel, mert nem látható, és amiként a tömjénfüst oszlopa, sugara és ködfátyla sem érzékelhető, az oltár mint noumenon sem létezhetne a szellemileg vak tekintet számára, ha nem jelölnék olyan érzéki tapasztalattal megközelíthető jelzések, amelyek önmagukban véve képesek arra, hogy a láthatatlant láttassa (…) a két világot elválasztó oltárfal, az ikonosztáz (...) e szellemi támaszul használt, tárgyi alakot öltött ikonosztáz nem elrejt valamit (…) a hívő elől (…) nekik a félig vakoknak mutatja meg a másik világ titkait”

A könyv első részében megismerkedünk az álom, mint imaginárius tér, a két világ közötti átjáró fogalmával. Ezután Florenszkij végigvezet minket az orosz ortodoxia lenyűgöző világán, megismerjük az egyházi hierarchiától kezdve a templom és az ikonosztáz szimbolikáját, a szent ikonfestők közösségeit és feladatait, az ikonok alapanyagait és készítésük metodikáját.

A könyv második része egy platonikus dialógus formájában vezet át minket az ortodoxia évszázadainak fejezetein és egy filozófiai-művészettörténeti kitekintés során képet kapunk a hellén, katolikus, reneszánsz és protestáns nyugati egyházi művészetről is, a keleti teológia tükrében. Megismerjük az ikon léthierarchiájával szoros összhangban levő színszimbolikáját, az ikonfestészet kánonját, a szigorú szabályok miértjét és mikéntjét, illetve azt a bomlási folyamatot, amely Florenszkij tézise szerint az orosz egyházban az elvilágiasodással összhangban zajlik, és amely az ikonfestészet XX. századi degradálódását okozta.

Ezt a könyvet ajánlom azoknak a vallásos és nem vallásos embereknek egyaránt akik, az egyetemes kultúra nagy kérdéseivel szeretnének foglalkozni, de azoknak is, akik a művészetfilozófia eddig talán kevésbé feltárt területeire merészkednek.