Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin!-  Egy nagy nyelv rövid története

NON VITAE SED SCHOLAE DISCIMUS! - Az a baj, hogy „az iskolának, nem az életnek tanulunk" - az eredetileg így fogalmazott mondás a filozófus Seneca szemrehányása volt az első században. Szavára ma is érdemes felfigyelni. Wilfried Stroh könyve nem "iskolás fokon" tekint vissza a latin nyelv által őrzött kincsek több mint 2000 esztendős múltjára. Meggyőződése, hogy az ősökkel való megismerkedés a most élők számára is segítség. LAUDAMUS VETERES, SED NOSTRIS UTIMUR ANNIS - „Dicsérjük az ősöket, de a jelenkorban élünk." Ez Ovidius mondása időszámításunk fordulójának időszakából, amelyet így is értelmezhetnénk: Elismerő szavakkal tekintünk az ősökre, mert segítséget remélünk tőlük mai életünk számára is. Ebben az esetben talán igennel tudnánk felelni (ITA EST mondanánk), ha valaki ezzel a kérdéssel lepne meg bennünket: Do you speak Latin?

A könyv címe nem lelkes éljenzés, hanem tapasztalat: a latin él! Ennek közvetett bizonyítéka, hogy a már nyugdíjas müncheni egyetemi tanár (klasszika-filológus) 2007-ben megjelent munkája bestseller lett.

Mi köti össze a könyvimádó morva nemesifjút, a reneszánsz udvar megrendelésére krónikát szerző hivatalnokot, Isten szegénykéit meg a zseniális tudós és egyben kém talján grófot? Hogy jön a képbe a román származású, de magyarul és latinul író orgonaépítő és nyomdász szerzetes? Kevesen gondolnák: a székely írás iránti érdeklődés a közös bennük. És ez csak kis része a székely írás művelődéstörténetét jellemző sokszínűségnek.

A magyar hunhagyomány és a székely írás átfogó bemutatása után (Nyelvrokonság és hunhagyomány, 2011 és A székely írás nyomában, 2014) a szerző azt kutatja, mit árul el a székely írás kultuszáról az írás két legkorábbi, nem székelyföldi templomban talált emléke: egy Nikolsburgban föllelt ábécé és egy Bolognából előkerült naptár.

Helyszínelés Mátyás palotájában és a szárhegyi ferences kolostorban, s közben az is kiderül: a filológia valójában nyomozás, rejtvényfejtés és puzzle játék egyszerre, kincsek után pedig nemcsak egzotikus vidékeken kutathatunk, hanem a könyvtárban is.

Lénárd Sándor: Családtörténeteim - Levelek fiaimhoz

Lénárd Sándor író, költő, fordító és orvos (1910-1972) élete az örökös újrakezdés jegyében telt el: háromszor cserélt hazát és nyelvet, amikor az első világháború után szülővárosából, Budapestről Bécsbe, onnan az Anschluss elől menekülve Rómába, végül a hidegháborús Európából egy brazíliai faluba, Donna Emmába került.

Magyar olvasói a hatvanas évek végén ismerték meg. Megjelentek a brazíliai remeteségéről hírt adó memoárregényei - Völgy a világ végén;  Egy nap a láthatatlan házban -, melyekben az őserdő peremén levő kis falu orvos-patikusaként megélt mindennapjairól számol be, illetve a Római történetek, melyben  az olaszországi háborús éveket rajzolja meg. Ám ezekben a művekben csak töredékesen esik szó élete első éveinek két színhelyéről .

Ez a hiánypótló, a Lénárd-képet kiegészítő, magyarázó és sokban megvilágító  kötet, a fiaihoz írt két levelét, és néhány versét mutatja be.  Fényt vet Lénárd életének első, a nagyközönség előtt ismeretlen időszakára, a gyermekkorra, a családi legendákra, egyszóval az író gyökereire.

Lénárd Sándor: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában - Lénárd Sándor írásai a nyelvekről

Lénárd Sándor (1910-1972) orvos és költő-író Magyarországon született, Ausztriában nevelkedett, először Olaszországba, majd Brazíliába menekült. Brazíliában azzal lett híres, hogy - Bach életét és zenéjét választva témának - megnyerte a televízió műveltségi vetélkedőjét; a nagyvilágban azzal, hogy latinra fordította a Micimackót, a magyar olvasók számára pedig a Völgy a világ végén című könyvével vált ismertté. Lénárd ugyanakkor a nyelvek szerelmese és kimagasló művelője is volt. Ez a kötet elsősorban erről az oldaláról kívánja bemutatni, olyan szerzőként, aki lenyűgöző magabiztossággal kalauzolja a kíváncsi érdeklődőt a nyelvek bábeli tornyában. A magyar nyelvben valamelyest mindig elszigetelten nekünk különösen fontos, hogy ismerkedjünk az idegen nyelvek tanulásának és használatának szépségével és izgalmával. Ennek bemutatására kevés szerző lehet alkalmasabb, mint a tolmács, fordító, poliglott művész és gondolkodó Lénárd Sándor.

Sándor Klára: A székely írás nyomában

A székelyek írása több embert érdekel, mint korábban bármikor. A szakirodalom gazdag, mégsem találtunk eddig olyan összefoglaló kötetet, amely megbízhatóan tájékoztatna a székely írás középkori emlékeiről, eredetéről, használatáról. Ez a kötet ezt a hiányt szünteti meg: másfél évszázad kutatási eredményeit tekinti át, több száz év nyomtatott és írott forrásait, vésett, rótt, karcolt, festett emlékeit mutatja be és elemzi.

Hogy hogyan fér bele majdnem egy ezredév írástörténete egy pár száz oldalas könyvbe? Talán hihetetlen, de az elmúlt ezer évből még harminc „feliratos” emléke sincs a székely írásnak, és az ismertek egy része is megfejt(het)etlen.

Sándor Klára könyvében ezt a nehezen kutatható, de annál többek érdeklődését felkeltő írásrendszert, a székely írást mutatja be, és közben válaszol az olvasó legfontosabb kérdéseire: miért székely írás? Miért nem rovásírás? Milyen gyökerekre vezethető vissza? Hun? Szkíta? Netán magyar vagy székely találmány? Mikor keletkezett a legkorábbi emlék? Hol kerültek elő székely írással írt emlékek? Mi köze van Mátyás királynak a székely íráshoz? Hogyan alakult át a székely írás szerepe a 16. századtól, miért becsülték nagyra a 17–18. század neves magyar tudósai?