0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
 

A Typotex világa

Új Könyvpiac
2009-01-29

Városok: Velence, Berlin… adott esetben beledobban a szív csak e városnevek hallatán is a… mibe is? Az öröklétbe, az aktualitásba. És a szerzõk! Említsük elõször a Vízi város épp aktuális krónikását: a Nobel-díjas Joseph Brodsky az, a kötet címe Velence vízjele. Ez a nem felszínes, de inkább mélyrõl-hallgató ötlet ad méltó egybefogást a prózai daraboknak itt. Velencének nagy természetességgel, elemien, evidensen van vízjele, víz-jele, mert a város a víz jegyében áll. (Mellesleg, de nem mellék-soros említem a kedvenc sorozatot, szerzõ ott Donna Leon, a kiadó a Geopen, és velencei mind a bûnügyi történetek sora, Brunetti felügyelõvel. De vissza.)

Persze, hogy lehet klasszikus, lehet kontrás, lehet életközeli, lehet globálmentõ, lehet romantikus, kalandos Velence-könyvet írni. Brodsky a múlt és a félmúlt történelmét lendületesen összefogó városvezetõ-könyvecskét készített, éspedig írói erények javával úgy, hogy mintha a lexikonlapozgató érdeklõdõk igényeit is ki akarná (és ki tudja!) elégíteni, a szépirodalom híveinek is szolgál, és a végén meghagyja a nagy „Ki Tudja?” kérdést. Méltó szépíró a nemes hagyományú város tollforgatójának. Az elmúlt századok nagylábú lakóit (bocsánat) és a mai napok tipegõit egyképp hitellel, mókával, megrendültséggel jeleníti. S ez épp a trükk: jeleníteni a múltat, míg a jövõért (Velence sorsáért) sem felszínesen aggódunk.

Szerkesztett kötet (így Kerékgyártó Béla mûve) a Berlin átváltozásai. Sejthetõ, mirõl szól. De sejtéseinket fölülmúlja a kötet gazdagsága. Wilhelm Raabe veréb utcája ugyanúgy megfér benne (persze, hogy verebekkel kezdem, T. D.), mint a jövõ projektjeinek vitája, eredménysora, kérdésköre. Berlint alaposan ismerem másfél napi ottlétbõl is. Olyan jellegzetesen és áthatóan, megölelõen rokonszenves világváros, hogy párját ritkítja. Elfogadom büszkeség-pontjait, folyójának árnyas sétálóutcácskáit, ódon házait és hatalmas tervezeteit, pezsgõ kulturális életére az Akadémia egyetlen estjébõl is következtettem, ahol szerepelnem kellett (lehetõségem volt). Nem lennék, nem is lettem berlini-magyar-íróvá, de szívemben úgy az elsõ 10 kedvenc város után a 11–101. Helyen áll ez a fantasztikus metropolisz.

Kerékgyártó olyan tanulmányokat válogatott, melyekbõl a gondolati gazdagság vetekszik a tényszerû bõséggel. A mûvészetek hosszú sora gyönyörködtet minket (képekkel is), a szemléletek szabad gazdagsága… és nem az, hogy feledjük a barnainges, nacionál-szocialista kispolgári-és-gazember baromság iszonyatait, de… azt érezzük, csodaként, hogy ez a kicsit mondén, szabados, nagyon globalizálódást-kivédõ, szabadszívû-testû város tényleg várossá emelkedik… bár nekem Hannover, Köln, München is kedvencem, sõt…. És hogy érdemes odautazni, megérezni a kötet sok igazságát… Igen, Berlin az, hogy élvezni lehet az életet hagyományos keretek között, nagystílûen, avantgárdul, léhán, szabatosan, fák alatt, üvegfalak tükrében, régies hajócskákon, hatalmas vizek partjain, szecessziót látni, tudósok emlékeit újra-élni…. Musilt, Billy Wildert szellemalakban látni… Isherwoodot…külhoniakat és ottania-kat… és hogy külhonban is lehet otthonosnak lenni, íme, ez a kötet tanúbizonysága szerint is BERLIN.

Varázslat-város? Varázslathoz-közeli könyv. Lexikon, ismétlem, tankönyv a legjobb fajtából, kézikönyv, a tudás gazdag tára. Szótár, fogalomtár, lélek-kulcsok gyûjtõtáblája. Menjünk el ebbe a szállodába. Szállni fog eszünk-szívünk.

Jean-Machael Maulpoix könyve igazi francia bûvölet. A lehetetlenre vállalkozik. Sem szépirodalmat, sem objektív tudást nem akar nyújtani külön, sem elegyes kavarcot nem ad hála égnek. Költõi prózakötet, így nevezi a Kiadó, s a láthatár, a tenger végtelenjei színezik ábránd-kékre mindennapjaink szürkeségét a csudás próza által. Pilinszkyé is ez a világ, Maulpoix-é, a teljes ragyogás könyve. Az össze-vissza zûrzavar helyett (de azt meg nem tagadva) a mennyei fény földi rendjét mutatja szerzõnk. Földi utazás a földön túl, racionális értekezés és csurranó líra… nem akarom túlmagasztalni, érdemeit mutatni fogja az érdeklõdõ olvasónak úgyis. A férfi, a nõ, az úszó, a zászlóként lebegõ létezés… a tekintet kéksége… a jegyzetek tiszavirág-élete… nem is sorolom. Gyönyörûség, gazdagon ráérõ, így tovább-gazdagodó órákra.

Általánosabb körbe vezet Xavier Rubert de Ventos, nevezetesen a Minek filozofálni? C. kötettel. Az ilyen címek engem mindig pozitív értelemben ingerelnek, irritálnak. Mit lehet így mondani még, kérdem. Természetes, Hogy a Typotex nem hazudtolja meg magát. Egy kis antropológia… hozzá csipetnyi táj-kuriózum (ritka jelenségek… fura néptörzsek, szokások), a szerzõ jól ki van választva a kiadói igényhez. Még elõítéletes figyelmem sem lankad. Persze, hogy szeretnék örökérvényû választ kapni az örökérvényû kérdésre, és jó értelemben megszégyenülök. Szobám kopáras magányából tarka tájakra röppenek, a könyv csupa ily élvezet.

Bán András könyve nem szöveg-, hanem önvéleménygyûjtemény. A vizuális antropológia felé: a cím rögtön érdekes kérdéslehívás. Hiszen persze, hogy emberi, ami vizuális. És Hevesy Iván, Lucien Hervé, Csiky Tibor… fotó, érdeklõdés, szoborprojekt… kutató tekintet és privát fotó… családi album és Dorka úszása… hála égnek nincsenek összeerõltetve a dolgok. Megmarad természetes lazaságuk a szép cél érdekében, mely is: „A… kultúra mûködésének lefedése, leírása, értelmezése… az álló- és mozgóképek, a környezet, a testek leírása és vizsgálata…” A mûkritikus, igazgató, filozófus Bán András különféle okból és helyeken írott és publikált cikkeit teszi közzé remek ötlettel összefogva; épp azokat vonhatja bûvkörébe, akik egy-egy órányi szabad idõvel „rendelkeznek”, hogy a mûvészet mélyebb kérdéseibe elmerüljenek, illetve érintsék a lényeget. Az ilyképp szellõs kötet igazi rangját a szerzõ habitusa és fajsúlya adja meg. Érdeklõdéssel vitázunk is vele olykor… interaktívvá válik az ügy, beleszólunk, mert nem érezzük, hogy bármit is ránk erõltetnének. Afféle MINDENTUDÁS EGYETEME ez a kötet, egy szimpatikus kortárunk elmélkedéseinek, szösszeneteinek, rádöbbenéseinek gazdag társzekere. Nem mondom, hogy tárháza, minthogy egyre mozog a „keret”, a hordozó eszköz, a gyûjtemény. Bárhol felüthetõ, egy-egy fejezetcímnél, semmire nem kötelez a lapszám, nincs eleje, nincs vége a mûnek, ugyanakkor szerves egységgé teszi a szemlélet. Hogy antropológiai tudománnyá válhat a vizualitás vizsgálata… de ettõl ne ijedjünk meg, arról van szó, hogy igenis, higgyük, amit látunk… igenis ne higgyük… meg még a kettõ együtt sem igaz. Filozofáló szellemekké válhatunk mi magunk is. Õrizzük meg szuverén véleményihletünket, erre tanít a kötet. Ne akarjunk mindenkinél okosabbak lenni, erre is. Lássunk a szemünktõl de szemünk sem mindenható!

Tandori Dezső

Kapcsolódó recenziók