A tudós elismertségét idézettségi indexen mérik: azon, hányszor hivatkoznak rá más tudósok. Aki magyarul ír tudományt, eleve hátrányos helyzetben van, nyelvünk ismertségének határai alig haladják meg hazánkéit. S az az egyetemista is hátrányos helyzetű, aki csak magyarul képes követni a publikációkat, és fordításokra szorul. Votisky Zsuzsával, a Typotex tudományos könyvkiadó alapítójával beszélgettünk.

Megélhet-e egy kiadó nálunk úgy, hogy soha nem ad ki szakácskönyvet, horrort, szerelmes giccseket, csak tudományról szólót, habár jelentőset, érdekeset, szellemeset? Az alig olvasó magyar nép vásárol ilyen könyveket?

Megélek a munkámból, abból, amit szeretek. Mindig is vonzódtam az olvasáshoz, amellett az egyetem matematika–fizika szakán tudományra tanítottak, logikára, elemzésre. Tudtam már fiatalon, hogy művész nem leszek, hanem az, akihez a művészet szól. De csak harmincon túl döntöttem el, hogy a könyvkiadás a szakmám. Élvezem, hogy professzionális olvasó vagyok, én válogathatom ki évente úgy hetven könyvből azt a harmincötöt, amelyet megjelentetünk. Nem adok ki leányregényeket, meglehet, azért sem, mert sosem szerettem őket, és hát a mindenféle nem tudományos kiadványból amúgy is óriási a kínálati tolongás a piacon. Az évenkénti három tucat könyv viszont valódi érték – a fordításban hozzánk érkezők éppúgy, mint a magyar szerzőktől származóak.

„Megéri”-e a kutatóknak magyarul publikálni? Bekerülhetnek ezzel a nemzetközi áramlatokba?

Talán áldozat is, ha a tudós szerzők magyar nyelven írnak ismereteket terjesztő könyveket. Minden kutató betéve fújja a „publikálj vagy pusztulj!” jelmondatát. Aki a tudományban él, jól ismeri a bűvös idézettségi mutatót. Magyar nyelvű kiadványnak nyilván elenyészően kicsiny a hatástényezője, de még a németül vagy franciául megjelenőké sem magas, hisz a tudomány birodalmában mindenki angolul ír, olvas, beszél. A magyar nyelvű műveket a szakma voltaképp nem is jegyzi. Pedig minden pályázatban a leglényegesebb mutatók közé tartoznak az irodalmi hivatkozások, és hát a kutató főleg pályázatok révén szerez pénzt a munkájához. S bizony, a hazai szerzői és fordítói honoráriumok igen alacsonyak...

Akkor hát miért fordítunk magyarra, miért írnak mégis magyarul tudományos műveket?

Egy statisztika szerint az utolsó helyen állunk még a kelet-európaiak között is az idegennyelv-tudásban. Az egyetemeken szakjukat a hallgatók magyarul tanulják, ami talán helyes is – az első körben. Előnye, hogy így megmaradhat élő tudományos nyelvként a magyar. Persze, aki eljut egy magasabb fokra a tudományban, annak angolul kell olvasnia és írnia. Ezért is – nagy szóval élve – szolgálat, ha egy kutató elszánja magát arra, hogy magyarul foglalja össze tudását, tudományát.

Kik vállalják ezt a „szolgálatot”? Kikből meríthetnek, válogathatnak?

A magyar szellemi elitből. Csak néhány név: a világhírű, Wolf-díjas (a matematika Nobel-díja) Lovász László, az ugyancsak nemzetközi hírű Laczkovich Miklós, Patkós András. De folytathatom a sort Fehér Mártával, Fried Katalinnal, Vekerdi Lászlóval vagy Vida Gáborral. Kiadónk egyik kötete a könyvhéten „szépségdíjas” lett. S nemcsak a külleme gyönyörű, hanem a tartalma is. A Bizonyítások a könyvről az Erdős Pál által elgondolt „Isten könyvé”-nek legszebb tételeit mutatja be. A zseniális Erdős ugyanis azt mondta: „Istennek van egy könyve, ebben minden matematikai bizonyítás fellelhető, a legszebb formában, és boldog lehet, aki egy-egy gyönyörű, Istentől származó bizonyítást maga is megtalál.” Kötetünk a legszebb bizonyításokat mutatja be. Egyébként büszkék lehetünk, mert míg hazánk lakossága a világ népességének alig 0,15 százalékát teszi ki, e könyvben körülbelül 20 százalékban szerepelnek magyarok. Ámbár ezt beárnyékolhatja az a közismert tény, hogy többségük nem itthon élte le munkásságának éveit.

Lehet-e a jövő útja az elektronikus könyvkiadás? Kiöli-e a papírt, mint a nyomtatott könyv a kézzel írott kódexet?

A jövő az lehetne, hogy egy kifinomult szoftver segítségével felraknánk fejezetenként a könyveket, bankkártyával, viszonylag kevés pénzért lehetne lekérni őket, és keresni is bennük, kulcsszó alapján egyből bejutva a könyv belsejébe, a megfelelő részhez. Talán így nem másolnának annyit a könyvtárakban, s az olvasónak nem is kéne megvennie az egész kötetet, ha nincs rá szüksége. És ha nem lopnának ennyire, meg lenne fizetve a kiadói és a szerzői munka. Ez is a jövő. De a Gutenberg-galaxis halálában nem hiszek. Utódainknak is lesznek – ha lesznek utódaink – tapintható, lapozható könyvei.