Volt ugyanis egy francia művészettörténész, aki élvezhetővé tette műfajt: úgy tudott beszélni híres festményekről, hogy egyrészt olvasva látjuk magunk előtt a műalkotásokat (oké, azért a képek ott vannak a függelékben is), másrészt meg önmagában is remek olvasmány a szöveg, hiszen Daniel Arasse még írni is tud, ráadásul méltóztatott leszállni a műkritikusok dekonstrukciós felhőbe burkolt elefántcsonttornyából. Könnyed, elegáns stílusa van, szórja a poénokat és a meghökkentő képzettársításokat, a közvetlen, gördülékeny előadásmód mögül pedig nemcsak a profi, de az ember is előbújik: úgy adja át személyes szimpátiáit, hogy közben mi is sajátunknak érezzük a műélményt. Egyszóval művészetpedagógia ez, mégpedig felsőfokon. Ráadásul a Festménytörténetek francia szerzője külön rajong a pikáns részletekért, így aztán azt is megtudhatjuk, miért van Anatello de Messina képén Szent Sebestyén köldöke helyén egy szem, vagy hogy mit jelentenek a háttér elemei Mona Lisa mosolya mögött.