0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Vári Erzsébet, Vári István
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 285 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-9664-51-7
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 2175 Ft

KOSÁRBA
Festménytörténetek

Szemérmetlen mosoly, avagy a boldog aranykor festménye – Leonardo da Vinci és Mona Lisa Gioconda

http://piktor.cafeblog.hu
2017-4-26

 A párizsi Louvre-ban van egy festmény, amely önmagában több látogatót vonz, mint az összes többi együttvéve, Leonardo da Vinci Mona Lisája. A képen egy fiatal, hosszú barna hajú, mosolygó asszonyt láthatunk. Loggián elhelyezett, háttámla nélküli karosszéken ül, szemben a nézővel. Bal karja a karfán nyugszik. A nőalak mögött kies táj ejti zavarba a nézőt. Ha alaposan szemügyre vesszük a képet, az asszony néhány említésre méltó vonása tűnik még fel: nincs szemöldöke, és a széles homlokából arra lehet következtetni, hogy elől a hajszálai ki lettek húzva. A háttérben lévő táj jellege azért hozza zavarba a nézőt, mert a loggia inkább parkra néz, emberek által megművelt kertre, ahogy Raffaello portréin is láthatjuk. Ez a táj viszont kihalt, vad, vagy ahogy Arasse fogalmaz, „történelmi időket”, az „ember megjelenése előtti” természetet idéz. De ez a táj sem egységes. A Mona Lisától balra eső táj vadabb, és alacsonyabban fekszik az asszony fejétől jobbra eső tájhoz képest, ahol magas hegyek vannak, tükörsima tóval. A két tájat Mona Lisa szája, vagyis a szája körül bujkáló mosoly köti össze. A jobb oldalon lévő tájon egyetlen, emberi kézre utaló tárgy, egy híd látható. És ahol híd van, ott folyónak is kell lennie. A folyó a múló idő jelképe.

A kép története viszonylag egyszerű. 1503-ban egy gazdag, idősödő firenzei polgár, Francesco del Giocondo felkérte a kor egyik leghíresebb festőjét, Leonardo da Vincit, hogy fesse meg fiatal, huszonnégy éves felesége, Mona Lisa portréját. A kétszeresen megözvegyült férfi költözés előtt állt, vett egy új házat, és ennek egyik falán szerette volna elhelyezni felesége arcképét. Hálás volt neki, mert két szép és egészséges gyermekkel ajándékozta meg.  A boldog házasság jelképének is tartott portrét ezért is nevezik „a boldogság festményének”, bár háttértörténetének ismeretében nevezhetjük a boldog aranykor festményének is. Giocondo úrnak, legalább is kezdetben, szerencséje volt. Leonardo pénzzavarral küszködött, szüksége volt megbízásokra, kapóra jött neki ez a megrendelés. A festő a tőle megszokott gondossággal neki is állt a feladatnak.

A munka azonban elhúzódott. Ennek egyik oka Leonardo legendás lassúsága volt. Mivel minden érdekelte a világból, soha nem tudott egy dologra túl hosszasan figyelni. Ráadásul Giocondo úr megbízása nagy kihívásnak ígérkezett. Mona Lisa személye kezdettől fogva lenyűgözte a festőt. Ennek tanújelét is adta. Minden egyes alkalommal, amikor az asszony meglátogatta a műtermét, hogy modellt üljön a festőnek, Leonardo zenészeket hívott, hogy halk lantzenével tegye ünnepivé találkozásaikat, és a lágy zene mellett költők olvasták fel verseiket, vagy bohócok szórakoztatták vaskos tréfáikkal a fiatalasszonyt. Ahhoz, hogy Mona Lisa a hosszúra nyúlt alkotói folyamatot elviselje, szükség is volt az együttlétek kellemessé varázslására.

Néhány hónappal később Leonardo újabb, nagyobb szabású megrendelést kapott, a firenzei Palazzo della Signoria freskóinak elkészítésével bízták meg. Ettől kezdve minden megváltozott; az eredeti motívum, a pénz, már nem játszott szerepet az alkotás elkészültében. Sokan kizárólag ennek tulajdonítják, hogy végül a festmény annak ellenére nem került Giocondo úr tulajdonába, új háza falára, hogy többször is sürgette a kép átadását, amelyről úgy vélekedett, hogy az teljesen elkészült. A festő tulajdonában maradt, és élete végéig nem vált meg tőle, nem tudott megválni tőle.

Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával, 1508-1510

Egy festő valamelyik művéhez való személyes kötődését nem tudja ékesebben bizonyítani, mint azzal, hogy megtartja magának, nem bocsátja áruba, nem engedi ki a kezéből. Ez történt Peter Paul Rubens Bundácska című képével, amelyen második felesége, az érzéki Héléne Fourment látható; meztelen testét alig takarja a címadó ruhadarab. Ugyanez történt Jan Vermeer van Delft-tel, amikor A festészet allegóriája című képét saját magának festette. Soha nem adta el, pedig felkeresték, hogy megvegyék. A művészet történetében számos példa található azokról a művekről, amelyek nem hagyták el szerzőjük műtermét.

Mona Lisa című kép titokzatosságának alapja arra a kérdésre szűkíthető, hogy miért kapott gellert ez a hatalmas lendülettel indult portrékészítés, ha nem, vagy nemcsak azért, mert már Leonardónak nem volt szüksége az érte járó honoráriumra. Sokan azt feltételezték, hogy beleszeretett a szép, mosolygó asszonyba. Ez a szenvedély kellő magyarázattal szolgálna arra, hogy a képet megtartotta magának: ha szerelme nem teljesülhetett be, legalább szerelme képmását magánál tarthatta. Erre azonban semmilyen bizonyíték nincsen.

Ha utána eredünk annak, miért vált a Mona Lisa olyan fontossá Leonardo életében, a festő élettörténetébe kell belepillantanunk. Segítségünkre van Sigmund Freud Leonardo-tanulmánya, az első pszichoanalitikus pszichobiográfia, amelyben – többek között – feltárul előttünk Leonardo személyiségének néhány vonása. Freud a mester ellentmondásos tulajdonságait emeli ki. Megtagadta a hús evését, mert szerette az állatokat, sőt első életrajzírója, Vasari leírása szerint „gyakran sétált olyan helyeken, ahol madarakat árultak, saját kezűleg kivette őket a ketrecből, kifizette értük azt az összeget, amit a kereskedő kért, és hagyta, hadd repüljenek el a levegőbe, visszadta nekik elvesztett szabadságukat”. Elítélte a háborút és a vérontást, ugyanakkor a legszörnyűbb támadó fegyvereket tervezte, s mint hadmérnök lépett Cesare Borgia szolgálatába. Lassú munkatempója a bécsi orvos szerint előfutára volt annak a gátlásnak, amely végül a festészettől való elfordulásban nyilvánult meg. Legfeltűnőbb ellentmondása szexuális életének beszűkült volta, vagyis szűzies, aszkétikus élete és hatalmas kutatóösztöne között feszült, „a kutatás maga vált szexuális tevékenységgé”. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy a festői tevékenysége mellett remekül írt és kiválóan zenélt. Egyszer a herceghez is meghívták Milánóba zenélni.  Leonardo „magával vitte hangszerét, amelyet saját kezűleg készített nagyrészt ezüstből; lófejformát adott neki, ami nagyon különös és újszerű dolog volt, hogy a dallam jobban visszhangozzék és erősebben szóljon”. Az odasereglett valamennyi muzsikust felülmúlta hangszerével. A művészi tevékenysége mellett kiterjedt és széleskörű természettudományos kutatást is folytatott, sok felfedezése messze megelőzte korát. A Leonardo-szakértők megegyeznek abban, hogy festészete és tudományos tevékenysége tökéletes összhangban volt, mintegy kiegészítették egymást. Ugyanakkor az idő előrehaladásával a tudomány egyre inkább kiszorította a művészetet.

Leonardo da Vinci: Keresztelő Szent János, 15013-1516

A Freud-elemzés kiindulópontja a festő gyermekkori vagy a gyermekkorba visszavetített álma, amelyet egy tudományos leírásba ágyazva említett meg röviden, amikor a kánya repülését taglalta: „Úgy tűnik, már előre elrendeltetett, hogy ilyen alaposan foglalkozzam a kányával, ugyanis mint egész korai emlék jut az eszembe: amikor a bölcsőben feküdtem, egy nagy kánya szállt le hozzám, farkával szájamat kinyitotta, és ezzel a farokkal sűrűn bökdöste ajkamat.” A freudi értelmezésben a kánya farka az anyai emlőt és a férfi hímvesszőt egyaránt jelentheti, utalva egyrészt a festő csecsemőkorára, a boldog aranykorra, amikor még anyja nevelte, illetve kamaszkori homoerotikus fantáziáira, amelyek a felláció képzetét hívták elő.

Hogy jobban megértsük a freudi gondolatmenetet, utalnunk kell arra, hogy Leonardo házasságon kívül, „törvénytelen” gyermekként született. Apja, a jómódú jegyző, Piero da Vinci elcsábított egy Caterina nevű parasztlányt, akit soha nem vett feleségül, sőt, fia születése évében egy magához hasonló polgári származású nőt vezetett oltárhoz. Leonardót élete első öt évében anyja nevelte. Ezt követően került apja házába, miután nem született apja házasságából gyermek; a házaspár úgy döntött, magukhoz veszik a törvénytelen fiút, aki rendkívül jó benyomást tett rájuk. Az anya nem sokkal később férjhez ment. Freud a gyermek elszakadását anyjától olyan traumaként értékelte, amely a későbbi szexuális gátoltságát, homoerotikus fantáziáit és művészi-tudományos szublimációját előidézte. A szexuális gátoltság bizonyítékául többek között Leonardo anatómiai rajzai szolgáltak. Az egyik rajzon, amely a nemi aktust nyílirányú anatómiai keresztmetszetben mutatja be, az elemzés durva hibákat tárt fel, amelyek csak részben voltak a festő hiányos boncolási tapasztalataival magyarázhatók. Míg Leonardo a férfi nemi szerveket viszonylag pontosan ábrázolja, a hibák nagy része a női nemi szerveket érinti. Leonardo kényszeresen törekedett pontosságra. Rendszeresen boncolt állatokat, hogy jobban megismerje az állati szervezet felépítését és működését. Hajlandó volt – megszakítva aktuális programját – órák hosszat követni és tanulmányozni bárkit, akit vizuális kihívásnak érzett. Vasari szavaival: „valahányszor olyas valakit látott, akinek különös feje, szakálla vagy haja volt, nagyon megörült, s ha megtetszett neki az illető, egész nap követte, és annyira bevéste emlékezetébe, hogy amikor hazament, lerajzolta, akár ha jelen lett volna.” Ez a kényszeres gondosság éles ellentétben áll a nemi szervekre és a szeretkezésre vonatkozó nagyfokú tájékozatlansággal.

Leonardo da Vinci: Nő hermelinnel, 1485-1490

Több szerző szerint a Mona Lisa az időről, vagyis a múltról, Leonardo gyermekkoráról, a jelent és a múltat áthidaló összefüggésekről is szól. Daniel Arasse szerint a háttérben látható, történelem előtti táj a toszkán vidéket idézi fel, ahol a festő gyermekkorát töltötte. Ezen a ponton a pszichoanalitikus és ikonográfiai elemzés metszi egymást: Giocondo úr felesége – külsejével, mosolyával, kedvességével – előhívta Leonardóban a gyermekkori emlékeket, anyja alakját, akivel szemben bűntudata lehetett, hiszen elhagyta őt. Jóval a Mona Lisával való találkozása előtt Leonardo feljegyezte „Caterina halálával kapcsolatos költségeit”, amellyel az anyagi dolgok iránt egyébként alig érdeklődő festő talán bűntudatát próbálta enyhíteni. Az anyai szeretet alig jutott osztályrészéül, ezért különösen érzékeny volt a mosolygó női fejekre. Vasari jegyezte fel, hogy cseperedő gyermekként „gyúrt néhány nevető női fejet, mozgó nőalakot agyagból, melyekről azután gipszmásolatok készültek”. A mosoly „problémája” később is foglalkoztatta. Egyesek szerint a Hermelines nő (1485-1490) is mosolyog, de ez vitatható. A Mona Lisa után készült a Szent Anna harmadmagával (1508-1510), amelyen mindkét nőfigura mosolyog. Végül utolsó festményén Keresztelő Szent Jánosról (1513-1516), a mosolygó kétnemű vagy nemtelen bibliai személyiséggel üzen a világnak a boldogság titkáról.

Lehetséges, hogy Mona Lisa az ülések során egyetlen egyszer sem mosolygott. Az is elképzelhető, hogy a mosoly Leonardo vágyteljesítő fantáziája volt. Sőt még ennél is több, hiszen akkoriban egy portrén nem illett mosolyogni. Arasse szerint nincs mosolygó portré a Mona Lisa előtt Antonello da Messina Nevető embere kivételével, akinek festett mosolya „kényszeredett és így fintorként hat”. Miért lehetett Leonardo ennyire bátor, hogy megrendelője lehetséges rosszallásával mit sem törődve mosolyt festett az asszony arcára? Bátorsága még ennél is tovább ment. Bizonyos mértékig szőrtelenítette Mona Lisát. Akkoriban kizárólag romlott erkölcsű nők szőrtelenítették magukat. Leonardo a Mona Lisával jócskán átlépte kora jó ízlésének határát, és megújította, átalakította a portréfestészetet.

Leonardo bátorsága akkor válik érthetővé, ha belegondolunk, hogyan törtek elő belőle a gyermekkori emlékek a Mona Lisa-portré előrehaladásának egy bizonyos pillanatában. Az a négy év (1503-1506), amikor – más munkák mellett – Mona Lisa Gioconda képmásán dolgozott, Leonardo számára önvizsgálat, a múlttal való szembenézés jegyében zajlott. Talán ezért sem tudta elengedni Giocondo úr feleségét, és magát a képet sem. Amikor ráébredt, hogy sokkal fontosabb ez a festmény, mint a korábbi, általa festett portrék, azonnal eldönthette, hogy a Mona Lisát saját magának fejezi be, és soha nem engedi ki a kezéből. És ettől kezdve senki és semmi nem kötötte meg a kezét. Azt festhette, amit kedve szerint festeni akart, megfesthette az időt, a szemérmetlen mosolyt, és a még szemérmetlenebb szőrtelenséget.

Mindezek alapján biztosra vehető, hogy a kép sorsa nem azzal dőlt el, hogy a Mona Lisa képmását Leonardo nem bocsátotta a türelmetlen Giocondo úr rendelkezésére. Ha megtette volna, a megrendelő csalódottan és felháborodottan utasította volna vissza a festményt.

Van egy középkori mondás, amelyhez hasonlót Leonardo da Vinci, Filippo Brunelleschi és Girolamo Savonarola is hangoztatott: „minden művész önmagát festi”. Bár sok igazság rejlik benne, mégsem célszerű ezt a mondást szó szerint venni, mint tették azok, akik szerint Mona Lisa portréja jobban hasonlít Leonardóra, mint Donna Giocondára.  Nincs okunk annak ellenkezőjét gondolni, hogy a Mona Lisa a szép fiatalasszony portréja. A kép háttértörténete ugyanakkor arra utal, hogy benne Leonardo magát festette meg, az ő „idejéről”, vagyis életéről, gyermekkora traumától terhes helyszínéről, a vad toszkán tájról, az elveszített anyjáról szól. Az asszony arcán lévő mosolyt ő keltette életre és ő tette halhatatlanná.

dr.Gerevich József

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK