A kötet szerzője ennek a régi-új tudományágnak az Univerzumról alkotott 21. századi képét vázolja. Bár a lassan abszurdba hajló elméleti fizika igazán „keményvonalas” részeitől igyekezett bennünket megkímélni, a teóriák bizony elvontak, sőt, helyenként misztikába hajlók – ahogy a modern csillagászat is (különös tekintettel a kvantumfizikára) a meggyőződéses materialisták őszinte rémületére.

Miután felhívja figyelmünket a tényre, hogy a művében bemutatott, standard kozmológiai modell nevű megközelítés csupán egy (noha a legelfogadottabb) a tudós elmékből kipattant variációk közül, pontokba szedi azt a pár, jelenleg bizonyosnak tűnő állítást, amit világunkról a tudomány mai állása szerint tudhatunk. Ezek a következőkben összegezhetők: a planétánkon megfigyelhető fizikai törvények egyetemesek, a relativitáselmélet szintén, az Univerzum tágul, és egyben fejlődik, egyformának és egyenletesnek látszik (legalábbis nagy léptékben), bébikorában pedig a téridő nagy sűrűségű és energiájú végtelen görbületeként leledzett. Hogy minderre hogyan derült fény, és milyen bizonyítékok támasztják alá? Nos, ha elegendő asztronómiai tudásszomj van bennünk, és nem rendülünk vissza a szomorú valóságtól, hogy a könyv egyetlen színes fotót sem tartal­maz, ebből a műből választ kaphatunk – legalábbis Tim Ferris szemszögből.

Első lépésként a szerző annak a hasznos emberi tevékenységnek a történetét foglalja össze, amely lehetővé tette, hogy később az elméleti fizikusoknak legyen min merengeni (és persze összeveszni). Természetesen az égbolt titkainak kutatásáról, és az ennek alapján felállított világképekről van szó. Az olyan nagyságoknál tett udvariassági látogatás után, mint Ptolemaiosz, Kopernikusz, Galilei és Newton, rögtön a 20. század elején találjuk magunkat, hisz kozmológiai szem­pontból az első komoly áttörés a komplett térképzetünket megreformáló általános relativitáselméletnek köszönhető, vala­mint egy Edwin Hubble nevű úrnak, aki először mutatott rá, hogy más galaxisok is léteznek. Ezek a tények – kicsit hasonlóan a geocentrikus felfogás összeomlásához –, alapjaiban változtatták meg képünket az Univerzumról, egy sokkal, de sokkal nagyobb méretű és zsibbasztóan bonyolult világot vázolva fel. Ráadásul az addig megnyugtatóan statikus égbolt kép­zetének is búcsút kellett inteni. Ez megrázó erejű újdonság volt, olyannyira, hogy más nagy tekintélyű szakemberek mellett kezdetben maga Einstein is elvette. A tágulást alátámasztó tudományos bizonyítékok azonban olyan iramban gyűltek, hogy egy idő után már csak a legmakacsabbaknak volt merszük ellenállni. Új korszak kezdődött, ahol többé már semmi nem volt ugyanaz – a szó szoros értelmé­ben.

A legelemibb változást egy egyszerűnek tűnő adatmódosítás akkumulálta, mely szerint nem három, hanem négy dimenzió van. A téridő névvel illetett új fogalommal teljesen új játékszabályok születtek. Elsőként (szintén Albert mester jóvoltából) archívumba került a már otthonos gravitáció fogalma, amely – a komplett newtoni fizikával együtt – az einsteini törvények egy speciális esetévé módosult. Úgy fest a dolog, hogy az anyag sűrűségének megfelelően görbült terek szabják meg az ún. geodetikus vonalak irányát. Ezek váltó nélküli sínpályaként vezetik az adott tárgyat a legkisebb ellenállás felé. Minden jel arra mutat, hogy ez a Világegyetem koreográfiája. Az új diszciplí­na szellemében megkezdődhetett tehát a válasz keresése az emberiség talán legnagyobb kérdésre – a Nagy Kérdésre. Még­pedig arra, hogy mégis hogyan, és egyáltalán nem utolsó sorban honnan keletkezett mindez?

Bár a konzervatívabbak próbálkoztak a Big Bang-et mellőző, öntermelő Univerzum „állandó állapot” teóriájával, a tágulás jól érzékelhető folyamata, valamint az anyag megfagyott energiaként való felfogása egyenesen vezetett az ősrobbanás elméletéhez. Amit (most úgy véljük) biztosan tudunk, az hogy a kezdeti állapotot (amelyben a mindenség kisebb volt egy protonnál, végtelen sűrűsséggel és energiával) egy felfoghatatlanul gyors exponenciális tágulás követte, amely alatt létrejött a hélium és a deutérium, majd a növekedés átváltott lineáris léptékűbe, megkezdődött a lehűlés, fokozatosan kialakult a többi elem, és lassan összerendeződött a világegyetem mostani szerkezete. Amit viszont egyáltalán nem tudunk biztosan, az ennél mérhetetlenül több. Csak néhányat kiemelve a természettudományos rejtélyek zavarba ejtően gazdag tárházából. Vajon mi lehet a sötét anyag, amely minden jel szerint a mindenség 99%-át alkotja? Mi lehet a világunkat feltételezetten alkotó szuperbuborékon túl? Mi­hez kezdjünk az olyan kozmológiai paradoxonokkal, mint a „semmiből nem lehet valami” vagy a „minden előtt van egy megelőző esemény – kivéve az ősrob­banást...”? Mi lehet azoknak az ún. kvantumos rejtélyeknek a (tudósok reményei szerint természettudományos) megoldása, amelyek egész egyszerűen nem engedelmeskednek a fizikai törvényeknek?

Választ mindezekre nem kapunk Tim Ferristől – de átfogó, a gimnáziumban tanultakhoz képest hátborzongatóan nagyobb szabású ismereteket az Univerzumról igen. Érdemes tehát leülni és belekezdeni a világ tán legősibb mítoszába, amely valahogy így kezdődik: réges-rég, egy távoli galaxisban...