Nagyon megnyerte tetszésemet a Principia Philosophiae Naturalis sorozat. Most a Wigner Jenőről készített kötetet olvastam. Vele személyesen is találkoztam kétszer. Először 1983-ban, amikor feleségével együtt meglátogatta a Debreceni Református Kollégiumot, s nekem jutott a megtiszteltetés, hogy fogadjam őket és mutassam be az ősi iskola értékeit. Emlékszem, Wigner nagyon meglepődött azon, hogy a természettudományok területén milyen jelentős szerepet játszott az intézmény a feljebb való századokban. Megnézte a természettudományi gyűjteményeinket is, ez még jobban lenyűgözte.[1] Másodszor Princetonban találkoztunk 1992-ben, amikor lakásán fogadott feleségemmel együtt.[2] Nagyon jó volt vele beszélgetni, főként tudományelméleti kérdésekről társalogtunk. Először a kutatásaim felől érdeklődött. Akkor James Clerk Maxwell tudománytörténeti jelentőségével foglalkoztam, akinek munkásságát értékelni lehet a fizika, a matematika, a filozófia és a teológia szakterületek összefüggésében. Inkább azt hangsúlyoztam Wigner professzornak, hogy a protestáns teológia fejlődésére milyen hatással volt Maxwell szemlélete. Ő megjegyezte: „Nagyon helyes, kérem szépen!” Majd Polányi Mihályról esett szó, akinél ő doktorált 1925-ben kémiából. Polányi szemléletformáló hatását dicsérte, mert az meghatározó volt későbbi tudományos pályáján. A beszélgetés kapcsán nyilvánvalóan látszott, mennyire széles érdeklődési kör jellemezte őt. Ekkor már inkább magyarul szeretett beszélni, még a felesége társaságában is áttért a magyar nyelvre. Szinte érezni lehetett, hogy örült, ha az anyanyelvét használhatta. A Debrecenbe kéne menni népdalt derűsen és hibátlanul elénekelte.

Ami a könyv bevezető részét illeti, Ropolyi László mintegy negyven oldalon mutatja be Wigner Jenő életútját és tudományos jelentőségét. A tisztelet és nagyrabecsülés sugárzik írásából. Aki ismerte Wignert, az teljesen ráismer rokonszenves személyére. Egy kedves lelkületű és kiváló szellemi képességekkel megáldott tudós ember rajzolódik ki a könyvből. Ő valóban ilyen volt. Édesapjának engedelmeskedve vegyészetet tanult, de 17 éves korában bevallotta, hogy fizikus szeretne lenni, mert a tudományos pálya iránt érez vonzalmat. A magyarországi szellemi, társadalmi élet nyitottságában nevelkedett, sorsát lényegében ez határozta meg, de életútján a kényszerű történelmi helyzet is terelgette. Erről igen jó, elemző leírást olvashatunk a könyvben. Ropolyi Lászlónál tömörebben aligha tudnánk ezt jellemezni: „Tulajdonképpen egyszerűen így foglalható össze Wigner története: a nyitott magyarországi kultúra befogadta, felnevelte, ritkaságszámba menő készségekkel vértezte fel, majd a siker reményében útjára bocsátotta fiát.”[3] Bár vegyész volt, a matematikában és fizikában képezte magát tovább, főként az atomfizika újdonságai foglalkoztatták. Ebben vált naggyá. Visszafogott, végtelenül szerény ember volt, tudásával viszont nagyon nagy tekintélyt szerzett magának. Életének történései lényegében két nagyobb esemény köré csoportosulnak. Először említjük a Manhattan-tervben való részvételét, ennek minden szervezeti és tudományos bonyodalmával, eredményeivel. Másodjára pedig az elméleti fizika tudományában fölfedezett szimmetria elméletét emeljük ki, annak jutalmával, a Nobel-díjjal 1963-ban. E hatalmas szellemi munka csak úgy válhatott valóra, hogy időközben ő maga is belső szellemi-lelki csendességében mélyen elgondolkozott a tudományos teljesítmény mibenlétéről. Ennek lett a eredménye mindaz, amit aztán Wigner Jenő írt vagy előadott a világ számos helyén, s ebből születtek mindazok a tudományelméleti szempontból fontos tanulmányai, amelyekből Ropolyi László egy tekintélyes kötetet állított össze. Mindezekhez járul még egy rendkívüli érdekessége e könyvnek, hogy tanulságul szó esik benne az iskolázás fontosságáról, a személyes tulajdonságokról, valamint azokról a titokzatos eseményekről, amelyeknek Wigner alakítója és tanúja volt. Szó esik továbbá azokkal a kimagasló személyekkel való kapcsolatáról, akikkel együtt alakították a 20. század történelmét, mint például Planck, Einstein, Born, Oppenheimer, Hilbert, Fermi, Pauli, Dirac és még megannyi világnagyság, akik közé sorolandó egy különös tudós sereg, a híres „marslakók” magyar csoportja[4] Kármán Tódorral, Szilárd Leóval, Neumann Jánossal és Teller Edével az élen. De ide sorolhatók még Lánczos Kornél, Gábor Dénes, Kemény János, Balázs Nándor nagyhírű magyar tudósok is. Egy ilyen szellemi környezetben kiemelkedőnek lenni önmagában is csodálatos dolog, s ennek az élethelyzetnek a titkaira, eseményeire, humorára, politikai és társadalmi körülményeire, a levont tanulságokra az utókor embereiként valamennyien kíváncsiak vagyunk. Ezt az éhségünket elégíti ki a csínos kis kötet, melynek gondos összeválogatását Ropolyi Lászlónak köszönhetjük. Magyar nyelven ez a mű Wigner Jenő kapcsán ténylegesen hiányokat pótol, ugyanakkor az utókor lerója tiszteletét egy világ-tekintély előtt.

A tartalomról is essék néhány szó. Eddig főként egyes tanulmányok, interjúk vagy kisebb kötetek láttak napvilágot Wigner Jenő munkásságával kapcsolatban, melyeket a 16. és 17. oldalon fölsorolva találunk. Eleddig ez a kötet a legteljesebb válogatás. Úgy tűnik az olvasó számára, hogy Wigner legfontosabb írásai sorakoznak egymás után, szám szerint tizenkilenc. Nem soroljuk föl őket, a kereső ember buzgalmára bízzuk megismerésüket. Mind a személyes vonatkozású tanulmányok, mind pedig a tudományos igényű dolgozatok megtalálhatók itt. Ez utóbbiak közül néhány a filozófia területére is átlép, éppen ebben van a különlegessége. A tudományfilozófiai írások, mint például A tudomány határai, vagy a Kétfajta valóság már eleve fölkeltik a nem fizikusok érdeklődését is. Az invariancia-elvek bemutatása viszont inkább a fizikusokat fogja jobban érdekelni. Amikor pedig a szimmetria-elvekről esik szó, szép példáját találjuk annak, hogyan kezeli Wigner a matematikai ismereteit egy új összefüggés megtalálásának szellemi folyamatában. Fölismerte ugyanis azt, hogy a mechanikában ismert szimmetria-elvek alkalmazhatók a kvantumfizikában is. Itt derül fény arra, miért tartozik Wigner Jenő azok közé a magyar tudósok közé, akik munkásságukkal ténylegesen hozzájárultak a fizika tudományának egyetemes előmeneteléhez. Méltán nyerte el a Nobel-díjat.

Négy olyan dolgot emelünk még ki, amelyeket maga Wigner is fontosnak tartott. 1. Amikor ő Neumann Jánosról és Szilárd Leóról külön esszét ír, akkor azokat úgy kell olvasnunk, mint a leghitelesebb forrásokat. Wigner gondolkodó őszintesége biztosítja ezt. Ő ugyanis ezekkel az „elmékkel” közvetlen barátságban és munkakapcsolatban állt. Szinte képes volt a gondolataikat olvasni, ezért volt fontos az utókor számára ezek lejegyzése.  2. Eme ismertető írójának tapasztalata szerint az amerikai és európai tudománytörténészek és tudományelméleti szakemberek Wigner jelentőségével kapcsolatban elsősorban A matematika meghökkentő hatékonysága a természettudományokban című írását ismerik, illetve taglalják. A nagy tudós elgondolkodik azon, hogy a matematika segítségével vajon valami „végső igazság”[5] birtokába kerültünk-e. Arra a következtetésre jut, hogy „végső soron nem tudjuk, miért működnek oly jól az elméleteink.”[6] Einstein is hasonlóan vélekedett. Ugyanezt derűsebb nyelven Wigner így mutatta be: „A csoda, a matematika nyelvének alkalmas volta a fizika törvényeinek megfogalmazására, varázslatos adomány, melyet nem értünk és nem is érdemlünk meg. Hálásaknak kell lennünk érte és remélnünk kell, hogy érvénye jövő kutatásaink folyamán – jóban és rosszban – fennmarad s ki fog terjedni a tudomány tág területeire, örömünkre, bár még talán meghökkenésünkre is.” [7] – Kétségtelenül Wigner Jenőnek ez az egyik legsúlyosabb írása, de hadd hívjuk föl a figyelmet arra, hogy ezt az írást is nehéz értenie annak, aki nincs kellőképpen a szükséges matematikai ismeretek birtokában. Tehát Wigner gondolkodása sokkal mélyebb és nehezebb, mint azt első látásra gondolnánk. Egyetlen tanulmányából megérteni őt aligha lehetséges, ezért javasoljuk a teljes életmű tanulmányozását, melyet Ropolyi László nagyszerűen válogatott össze. 3. Wigner azok közé tartozik, akik nem feledkeztek meg arról, hogyan alakult és fejlődött a személyiségük kora ifjúságuktól fogva. A tehetsége kibontakoztatásában bizony első helyre tette Rácz László matematika tanárát és Mikola Sándor fizika tanárát. De a többiekről is nagyon szépen és hálával beszélt. Ez nyilvánvalóan az ő lelkiségét is dicséri. Tanulságos tehát az is, főként pedagógiai szempontból, hogy a nevelő intézménynek mi a feladata, a növendék felől nézve pedig fontos tényező az engedelmes készség a befogadásra. 4. Ami a tudományos szemlélet kialakulását illeti, Wigner többször rámutatott arra, hogy e tekintetben Polányi Mihály formálta leginkább. Nem véletlen, hogy Princeton-i beszélgetésünk is Polányi Mihály tudományelméleti jelentősége körül forgott. Polányi a tudományos gondolkodás lépcsőzetes szintjeiről beszélt, amikor is a magasabb szintű tudást nem induktív módon érjük el az alacsonyabb szintekről indulva pusztán a logika segítségével, ugyanakkor a magasabb ismeret mégis megszabja az érvényességi körét az alacsonyabb szintű ismeretnek. Wigner hasonlóan gondolkodik, amikor a tudományos ismeretek bővülő rétegeiről[8] beszél, amelyek között megmarad a kapcsolat. Ezt hangsúlyozta Wigner utolsó beszélgetésünkkor is. Talán szabad nekünk ebből még távolabbi tanulságot is levonnunk, mert ugyan Polányi nem kapott Nobel-díjat, de egy tanítványa munkásságában beérett a tanári fáradozása, s ez biztatást jelenthet sokunknak. Ezt nevezhetnénk akár Polányi-Wigner jelenségnek a magyar tudomány és pedagógia történetében.