0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2004
Oldalszám: 250 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9548-11-4
Témakör: Publicisztika
Sorozat: Válogatott írások

Ára: 2500 Ft (Elfogyott)

Egy kultúra között

A hídverés szépségei

Élet és Irodalom 2005.05.20.
"...a tanult embert az jellemzi ugyanis, hogy minden kérdésben csak oly fokú szabatosságot kíván, amekkorát az illető tárgy természete megenged; nyilvánvalóan éppen olyan hiba volna, ha a matematikustól a hatáskeltő érvelést is elfogadnánk, mint az, ha a szónoktól tudományos bizonyítást követelnénk" - mondja egy helyütt Arisztotelész, aki tehát kritikai értelemben kijelöli a határvonalakat a képzett ember különböző lelki képességei által megművelt parcellák között. Schiller Róbert fizikai kémikus viszont könyve egyik mottójában az alábbi gondolatot idézi Arisztotelésztől: "...tévednek azok, akik szerint a matematikai tudományok semmit sem mondanak a szépről vagy a jóról." Persze nem arról van szó, hogy szerzőnk a második Arisztotelész-mondatot zászlajára tűzve bőszen eltekintene az első Arisztotelész-gondolat szolid tanulságaitól, és a fizikai kémia területén a tudományos bizonyítás helyett a hatáskeltő érvelés retorikai eszközeit használná. Nem, hiszen könyve nem szaktudományos értekezések füzére, ahogyan azt már a játékosan retorikus nyitószövegben, szócikk formájú magamentségében is nyilvánvalóvá teszi: mert noha ezekben az írásokban mindig (részben) természettudományos tárgyat választ magának, sosem az arisztotelészi tudós bölcsességet egyfajta szakmai gőggel párosító "vérprofi" emelkedett tónusában, hanem a gyönyörködő "dilettáns" civil, mert kultúraértelmező, és esetleg közösségteremtő, következésképpen meghívó és megengedő hangfekvésében. (11.)

Vekerdi László némiképp hasonló törekvését díjazza szerzőnk az alábbi idézettel: "A tudománytörténet jelenti az egyetlen hidat a természettudományok és a humaniórák között." (283.) A természettudományok és a szellemtudományok közötti természetes, ám olykor mesterségesen is mélyített szakadék tagadhatatlanul létezik. Ámde a kettő összekapcsolásának emberi, nagyon is emberi vágyát sem volna érdemes "vérprofiként" tagadnunk. Kérdés persze, mikor adhatunk hangot a vágynak, egyáltalán milyen hangot adhatunk a vágynak. Lehet, hogy minden igazán képzett, s mellette minimálisan bölcs emberben legalább két én lakozik, de nem klinikai értelemben, hanem egyfajta egészséges, mert egymásra reflektáló skizofrénia formájában: egy "vérprofi", aki napi rendszerességgel, szívós szeretettel műveli a maga (és szaktársai) parcelláját, miközben óvakodik a határsértéstől, még ha legszívesebben a határszélen tartózkodik is; valamint egy "dilettáns", aki minduntalan "átnéz a kerítésen", (167.) aki tehát szűkebb környezetén túl a többieket is, elvileg közös kultúránk minden egyes gondolkodó tagját meg kívánja szólítani, s ehhez - szónoki vagy szépírói képességeire is támaszkodva - témát és nyelvet keres. Az egészséges skizofrénia egyik összetevőjének, a "dilettánsnak" meggyőző történeti példája lehet a XVII-XVIII. századi virtuoso, aki egyfajta közös és közösségteremtő érzék (sensus communis) használójaként mond alkalmi érvényességű (ízlés)ítéletet mindenről, bármiről, ami útjába kerül, az irodalmi szalonok disztingvált attrakcióitól a szabad ég alatt készített szalonnás rántottáig. Persze ahhoz, hogy valaki virtuoso legyen, nem kell feltétlenül szaktudóssá válnia, noha a kettő nem zárja ki egymást. Mondják, hogy a modern kritikai, mert határvonó filozófia legendás alakja, Immanuel Kant maga is virtuoso volt például a vendéglátás terén (persze nem olyan reprezentatív formában, mint kortársa, a francia királyi udvar ízlésfiziológusa, Jean Anthelme Brillat-Savarin). És talán magánemberi hajlandóságának analogikus visszfénye - s térjünk vissza a XVIII. századi königsbergi filozófus segítségével a szerzőnk által idézett "híd" metaforához -, hogy míg a természet mechanizmusára vonatkozó elméleti észt és az emberi szabad cselekvésre irányuló gyakorlati észt elválasztó "szakadékot" lehetetlen "áthidalni", addig a kettőt mégiscsak "összekapcsolhatjuk" egyfajta analogikus-szimbolikus, "mintha"-jellegű viszony révén, egészen konkrétan a művészeti (vagy nem művészeti) jelenségek esztétikai szemlélése során. Mondjuk egy olyan természetábrázoló műalkotás szemlélése során, amelyben megjelenik az ember, sőt az ember eszméje, adott esetben a teremtett ember eszméje, vagyis maga az őskép mása, a gyermek Jézus, mint például Jan van Eyck Rolin kancellár Madonnája című festményén. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a könyvünk borítóján is részleteiben látható XV. századi németalföldi műalkotás mikroszkopikus, már-már természettudományosnak mondható alapossággal kidolgozott hátteréből éppen a folyót átszelő hidat látjuk, kétszer is: egyszer teljességében, egyszer kettébontva, kétfokozatú szimbólumaként mintegy a "hídverés" egyidejű szükségességének és nehézségének vagy talán lehetetlenségének, illetve részleges megvalósíthatóságának. Továbbá nem véletlen a könyv szépségről szóló Arisztotelész-mottója, valamint megannyi irodalmi példája, vagy éppen a szerzői arcéllel nagy vonalakban fedésbe hozható Heisenberg nevezetes szépségfelfogásának szentelt tanulmány.

Schiller Róbert szűkebb szakterülete, a kémia története során is megnyílt ama "bizonyos" szakadék, valamikor Jakob Böhme és Newton között a XVII. században, ahonnan kezdve "a tudománytörténet botrányköve az alkímia" lett, (211.) vagyis a Paracelsust oly sűrűn idéző szerzőnk polgári foglalkozásának - genealogikusan tekintve - archaikusabb formája. A fizikai kémikus belső dilemmájának, tudománytörténeti érzékenységének, mondhatni aszkézisszerűen begyakorolt s egyúttal mérsékelt szakmai krízisének ugyan nehéz lehet hangot kölcsönözni, de lehet - például esszéisztikus formában, mondjuk az Egy kultúra között "dilettáns", azaz kísérletező, mérlegelő, morfondírozó írásaiban, amelyek közül az egyik éppenséggel önmagáról szól, vagyis az esszéről (Töprengés egy ritka műfaj felett). A tudományközi párbeszéd talán egyik legszebb dokumentumára, a Jung-Pauli-levelezésre gyakorta hivatkozó Schiller idézi "a phüsziszt és a pszükhét egységben látó természetleírásra" törekvő fizikus tanulmányát, amelyben Kepler "eszméi jelentik a szembeötlő átmenetet a természet régebbi, mágikus-szimbolikus és modern, kvantitatív-matematikai leírása között". (271.) Egyébként Kant is az "átmenet" (Übergang) metaforáját választja akkor, amikor Az ítélőerő kritikája bevezetésében a különböző diskurzusok közötti "szakadék" szélén állva nem könnyelmű és problémátlan "hídverésről" (kétoldali átjárhatóságról a természet és az erkölcsi világ között), hanem átgondolt és problémaérzékeny "öszszekapcsolhatóságról" (egyoldali átmenetről az erkölcsi világból a természetbe) értekezik. De visszatérve Schiller ügyéhez (aki egyébként mintha éppen azt értené a "híd" metaforán, amire Kant az "összekapcsolással" utal), a fizikai kémiához, s annak is Kepler korán túli kérdéseihez: a klasszikus newtoni fizika és a kvantumfizika - tudománytörténeti értelemben - nem feltétlenül zárják ki, inkább feltételezik egymást, mondhatni természetes rokonságban állnak egymással. Ahogyan azt szerzőnk egyik formálisan is "hídverő", azaz a művészetkritikus Radnóti Sándorral vitázó írásában fejtegeti: "Newton nagy felismerése az volt, hogy egy alma ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik, mint a Hold. A XX. század fizikusainak (...) éppen ilyen jelentős felismerése volt az, hogy egy atom viszont egészen más törvényeknek engedelmeskedik, mint egy alma. Nehéz volna megmondani, hogy a két kijelentés közül melyik a váratlanabb." (28.).

Mint ahogyan - a "hídverés" nehézségeinek és szépségeinek egyik távolabbi példáját idézve - a regényíró Goethe szerint is létezik valamiféle titkos természetű analógia a kémiai anyagok és az emberi (szerelmi) kapcsolatok cserebomlásai, választott rokonságai, vonzásai és választásai (Wahlverwandschaften) között. Lehet, hogy az anyagok cserebomlásával foglalkozó kémikus nem csupán alkati, de szakmai okokból kifolyólag sem tud nem részt venni a tudományok közötti, ugyanakkor az egyetlen kultúrán belüli, már-már schilleri (Friedrich!) fesztávú "testvéri" beszélgetésben: az "egy kultúra között" zajló vonzások és választások demokratikusan szabályozott, vagyis a tradícióban hitelesített játékszabályokon alapuló forgatagában?
Bazsányi Sándor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK