Együtt lapozgatva az MTA Filozófiai Intézete és a Westel közös kutatási programjának immáron második tanulmánykötetét és a Cluetraint, kitűnik az európai és az amerikai fejlődés közötti különbség. Amerikában a számítógép, Európában a mobiltelefon látszik annak az eszköznek, amellyel az ember visszaveheti, amit az ipari forradalom, az ipari termelés, a televízió elvett tőle: a közvetlen, interaktív kapcsolatot. Az ellentét látszólagos, hiszen az otthoni számítógép és a mobiltelefon közötti különbség már ma is jóval kisebb, mint 1999-ben, a „Cluetrain. A hagyományos üzletmenet végnapjai” első kiadása idején volt, és a távközlés és az internet teljes összenövése csak idő kérdése. Az azonban már elgondolkodtató, hogy a magyar tanulmánykötetben Benczik Vilmos Másodlagos szóbeliség és mobil telefónia című írásának a kommunikációs technológiákat és eszközöket összefoglaló, húsz tételt felsoroló táblázatából kimaradt a világhálós fórum (lásd például a Törzsasztalt az Indexen) és az internetes közvetlen üzenetváltás (legelterjedtebb változatát, az ingyenes „Icukát” — ICQ — már majd kétszázmillióan használják). Az elmélet teljessége azonban legyen a tudósok gondja, akiknek célja a szerkesztő Nyíri Kristóf szerint „az információs társadalom újabb, valóban korszerű elméletének kidolgozása”. Ha eljutnak a kutatócsoport eredményeinek összegzéséig, minden bizonnyal kiegészítik majd a táblázatot. Nekünk, a mobiltelefon és az internet egyszerű használóinak ahhoz, hogy képben legyünk, a kellemesebb feladat jut: beszélgetni, csevegni, SMS-t küldözgetni, és néha olvasni. Például ezt a két kötetet.

A hagyományos üzletmenet végnapjai?

Mandarinzselé-színű csíkkal hívja fel magára a könyvesboltban böngésző olvasó figyelmét az Információs társadalom A-tót Z-ig című könyvsorozat első kötete, a Cluetrain. 1999-ben jelent meg Amerikában, és most a Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybiztossága jóvoltából a Typotex Elektronikus Kiadó a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé tette.
Érdemes elolvasni, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a hagyományos üzletmenet végnapjait hirdető bombasztikus alcímről. Ugyanis a szerzők szerint a közvetlen eszmecsere, a beszélgetés lehetősége bárhol, bármikor, bárkivel fenekestül fordítja fel a (gazdasági) világot, függetlenül attól, hogy éppen mi a tőzsde véleménye az internetes (szakzsargonban dotcom) cégekről vagy a távközlési vállalatokról. Sőt úgy látják (látták 1999-ben), hogy a kormányok is hiába próbálják ellenőrzésük alá vonni a digitális, internetes kommunikációt, a szellemet már senki sem fogja tudni visszagyömöszölni a palackba.
A Cluetraint egy, a világhálón közzétett kilencvenöt pontos kiáltvány indította el, ez a kötetben is benne van. A polgárpukkasztónak szánt kiáltvány visszhangja, az internetes közösség támogatása vette rá a szerzőket arra, hogy könyvben is körüljárják alaptémájukat, az internet hatását a gazdasági kapcsolatokra.
David Weinberger azt írja az előszóban, hogy a világhálót társalgások globális összességének tekinti, Doc Searls pedig, hogy „a piacok olyan helyek, ahol az ember otthon van, s ahova nem csupán eladni és vásárolni jár, hanem hogy megmelegedjen az emberi tudás lángjánál s hogy továbbadja azt — azáltal, hogy beszél róla”. Ilyen értelemben elemzik aztán sokoldalúan a virtuális piacteret, és mutatnak rá, hogy aki ezen a piacon el akar adni, az nem bújhat el, nem is érdemes elbújnia a hirdetési szlogenek, a mellébeszélések mögé. Hiszen a virtuális világba bekiáltott kérdésre, hogy valamit érdemes-e, és érdemes-e annyiért megvásárolni, biztosan érkeznek érdemi válaszok. Egy termék nyilvánosságra hozott hibája pedig könyvyen ellehetetlenítheti a gyártót, ha nem tud időben és jól reagálni a kritikára.
Habár a könyv itt, Európában nagyon amerikainak, felszínesnek látszik (és sok helyen valóban az is), érdemes túltenni magunkat a számos ismétlésen, a szájbarágósnak tűnő stíluson. Az utolsó fejezetekben ugyanis komolyra fordul a hang, a szerzők éreztetik az olvasóval, hogy szándékosan használták a szóbelihez hasonlóan laza internetes üzenetváltás, a virtuális piactéren folyó társalgás stílusát. Magukat provokatívnak igyekeznek. feltüntetni (és néhol azok is), de végkövetkeztetéseik, tanácsaik mégis azonosak a vezetési tanácsadók, szervezetfejlesztők tanulmányaiban, a nagy szoftverházak termékajánló brosúráiban megtalálhatókkal. Ilyen például az az állításuk, hogy egy vállalat piaci sikere egyre inkább azon múlik, milyen a kommunikáció az alkalmazottak között, és milyen a külső világgal, a potenciális vásárlókkal. Ugyanez fogalmazódik meg akkor, amikor egy szervezetfejlesztő mátrixszervezésről beszél, arról, hogy nem a hagyományos hierarchiabeli osztály, hanem az egy-egy feladat végrehajtására alakuló, majd megszűnő csoport, a team lesz sikeres. Vagy amikor biztatja a vezetést, hogy ösztönözze az alkalmazottakat arra, beszélgessenek egymással, adjanak egymásnak ötleteket. De hasonló felismerések hajtják a szoftverházakat is, amikor egymástól akár sok száz kilométerre élő alkalmazottak hatékony együttműködését támogató programjukat, világhálós portáljukat kínálgatják.
Csaba Ferenc gördülékeny fordításában csak még szembeötlőbb, mennyire hiányzik a szellem az amerikai terminus technikusok magyarításánál. A „Hiperlink alapú szervezet” című fejezetben David Weinberger arról értekezik, mennyire megváltoztatja az emberek egymáshoz és az információhoz való viszonyát a világháló: „A Web azonban nyilvánvaló módon nem tekinthető individuumok összességének. A neve is mutatja: Háló. S a hiperlinkek éppen a láncszemek közötti kapcsolódási pontok.”
Csakhogy a háló rendezett: minden láncszeme a mellette levőkkel, és csak azokkal van kapcsolatban. A kibertér viszont rendezetlen, elemei véletlenszerűen, alkalmilag kapcsolódnak egymáshoz. A hiperlinkben, mint Weinberger írja, nem figyelhető meg semmiféle szimmetria, és tervszerűségről sem árulkodik. Ideillőbb, jellemzőbb lenne tehát a web másik jelentése, a szövedék: „A Web azonban nyilvánvaló módon nem egymástól független individuumok halmaza. A neve is mutatja: Szövedék. S a hiperlinkek benne a kapcsolódási pontok.”
Ezt tehát már elpuskáztuk, a web magyarul háló, a WWW világháló marad. De talán a tanulságot levonhatnánk.

A világháló Christopher Locke és David Weinberger szerint átlátszóvá változtatta a magán- és a publikus szféra közötti határvonalat:
„A szívünk tehát — félelemmel elegy kíváncsisággal — afelől érdeklődik, milyen lesz az új nyilvánosság, s milyen lesz viszonya a magánszférához. Milyen viszonyban áll egymással nappali és éjszakai, munkahelyi és otthoni énünk? […] Mi lesz a magánéletünkkel, ha már nem fog a szégyenhez kapcsolódni? Milyen magas árat fizetünk majd a vágyainkért, szeszélyeinkért, mindazért, amit a TITOK! felirat mögé rejthetünk?” (6. fejezet: Nincsenek könnyű válaszok)