Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Fordító Kollektíva
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 152 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-15-2
Témakör: Szépirodalom

Elfogyott

Kékversek

Jean-Michel Maulpoix: Kékversek.

Helikon
2009-02

Újabb hiánypótló kötet jelent meg a magyar könyvpiacon Sepsi Enikő és az Eötvös József Collegiumban működő fordítóműhely jóvoltából. Legutóbb Yves Bonnefoy válogatáskötete látott napvilágot (Kép és jelenlét, Argumentum Kiadó, 2002), most pedig Jean-Michel Maulpoix Kékversek (Une histoire de bleu) c. prózaverses ciklusát veheti kézbe az olvasó, aki a költőről a szerkesztő rövid bevezető tanulmányából orientálódhat; ezenkívül a költeményeket a szerző A képzelt író (L’écrivain imaginaire) c. prózájából vett részletek egészítik ki.

A szerző a francia középnemzedék tagja, akit az ún. újlírikusok közé szokás sorolni: az új lírizmus (lyrisme) képi-poétikai eljárásaihoz talán nem lenne különösebben nehéz magyar párhuzamokat találni, azok a terminusok azonban, amelyekkel önmagukat meghatározzák, kissé idegenül hatnak a magyar hagyományban. S Maulpoix hiába költő, irodalomkritikus és teoretikus is egy személyben, a költészetében és az értekező prózájában tetten érhető lírizmusfogalom túlságosan tág ahhoz, hogy világosan definiálni lehessen. Tulajdonképpen magában foglal mindent, ami a költői megszólalást kitüntetett beszédaktussá teszi, s ami a líra érzelem- és hangulatkifejező funkcióját jelenti. Ilyen értelemben Maulpoix lírája radikálisan eltér attól a markáns és kortárs magyar lírát is sok tekintetben meghatározó vonulattól, amely a tudatos nyelvrontás eszközével látszólag lemond a szöveg retorikai megformáltságáról, a nyelv uralásáról, s ezáltal mintegy elmossa a poétikus és az alulstilizált szöveg között a különbséget; sőt Maulpoix írásművészete szembemegy a szubjektivitás lírai elsőbbségét kétségbe vonó poétikai tendenciákkal is. Ugyanakkor az ő költészete is megfogalmazza a maga módján a nyelvi megelőzöttség tapasztalatát. Voltaképpen önreflexiókban gazdag költészetet művel, amelyben az esszéiben kinyilvánított lyrisme critique utáni igényhez igazodik. Ez a lyrisme critique sajnálatosan lefordíthatatlan kifejezés, hiszen a kritikai lírizmus rosszízű emlékeket idéz fel egy bizonyos fajta realizmussal kapcsolatban, s még a kritikus lírizmus szókapcsolat is elfedi az eredeti jelentés egyik, amúgy igen lényeges oldalát. Maulpoix szövegei ugyanis nem csupán bírálatot fejeznek ki valamivel szemben, hanem kritikája – mint ahogy a szó nyugat-európai nyelvekben bevett jelentése is sugallja – valaminek a teóriáját is jelenti: a reflexió tárgyául szolgáló emberi tevékenység megfigyelését, mibenlétének, lehetőségeinek és korlátainak számbavételét. Maulpoix „bírálatának” a tárgya maga a költészet, amelynek képalkotási, hangulatteremtő, s – nem túlzás az ő esetében ezt mondani – megváltó erejének a lehetőségeit zongorázza végig a Kékversek prózaverseiben. Ennek a virtuóz játéknak ad keretet a kék színhez asszociált metaforahálózat.

Itt kell néhány szót ejteni a kötet magyar címéről. A francia eredeti ugyanis – Une histoire de bleu – kb. annyit tesz, hogy ’némi kékség’; ugyanakkor a kötet értelmezésébe belejátszhat a Rilkétől kölcsönzött mottó is: „Gondold csak el, valaki megírná a kék szín monográfiáját!” (une histoire du bleu) Ezek a paratextusok együtt olvasatot kínálnak fel, amelyben a verseskönyv a kék színnek mint kulturális és művészeti toposznak nagy összefoglaló munkájaként értelmeződik. A kötetet szerkesztő Sepsi Enikő az előszóban a magyar címet a kékversek-kékversek szójátékkal magyarázza, mondván, hogy bár Maulpoix nem kalligrammákat ír, annyiban jogos az elnevezés, hogy a költő „tudatosan tér vissza a költői kép felszabadult használatához” egy olyan, a költői képhez ambivalens módon viszonyuló nemzedék után, amelynek legnagyobb képviselője Yves Bonnefoy. Azonban másképpen is működtethető ez a hapax: az olyan összetétel, mint a magyarban a kékfestő, párhuzamot kínál a kékvers szó értelmezéséhet. Az összetétel révén ugyanis szemantikai többlet jön létre, amely a kék és a vers (költészet) ontologikus, minőségbeli összetartozására vonatkozik: a költészet színe a kék, hiszen a tenger is egy „nagy, elpusztíthatatlan tintatartó”. Itt olyan pontot találunk, amelyhez a magyar szöveghagyomány olvasója is kapcsolódhat, hiszen a tenger és az ég azúrja nemcsak Mallarméé és Rilkéé, hanem Kosztolányié és Tolnai Ottóé is.

A kékhez társított metaforák így tehát mindama ellentmondásokat is a reprezentálják, amely a költészet szerepéből fakadnak. A kék az ember ég felé törő ösztönét, az istenek üres helyét jeleníti meg; az azúrral való egylényegűvé válás mint üdvözítő mozzanat önmagában hordozza kétértelműségét, hiszen a kék szín önmagát dekonstruáló metaforájába a holttest elkékülése is belejátszik: „öreg testünk kővel van tele, szunnyad már, élettelen, lassacskán elkékül, hamarosan láthatatlanná válik, mint ez a körülöttünk lebegő, s vele hamarosan összefonódó azúr”, ill. „[a] tengervíznél is kékebb, hullámzóbb fejjel vegyülsz el a habokban, átölelve hangtalan halálod.” Az ég kékje tulajdonképpen a légkör vastagságából eredő optikai csalódás eredménye; ám éppen ez a látszatszerűség teszi lehetővé, hogy mindenütt ott legyen velünk, akárcsak a levegő: „Még a szobánkban is ott van velünk […] életünk észrevehetetlen öltözéke.” Az üdv sóvárgásaink minden hiúsága, minden nevetségesbe hajló melankóliánk és nosztalgiánk ellenére valahogy mégis a költészetben lakozik; Maulpoix tehát a lírát kompenzatorikus tevékenységként fogja fel, hiszen számára a költészet az emberi végességre adott válaszként értelmeződik: tágabb összefüggésben nézve a költészet a kiüresedett vallási rítusok helyét veszi át – azonban kemény számvetés eredménye ez, hiszen a már említett üdvösség mindig elodázódásában, hiányában van jelen. Mint ahogy a jelentés rögzíthetetlenségére is folyton utalnak a szövegek: „Arcaim olyanok, mint a szövegeim: nem telepszem le bennük. Inkább csak szobára nyíló folyosók.”

Tanulva az idősebb költőgenerációtól (pl. Yves Bonnefoy, Philippe Jaccottet, Francis Ponge, André du Bouchet és Jacques Dupin), Maulpoix sem akarja a mallarméi Könyvet megírni. Kötete, amely a fent bemutatott költői képeken kívül természetesen más asszociációkat és jelentésrétegeket is megmozgat, ciklusokban való gondolkodásról tanúskodik: Maulpoix kísérletező költészetet művel, így az egyes szövegek leginkább egymással összeolvasva állják meg helyüket – s így együtt mindenképpen Maulpoix életművének legreprezentatívabb egységét alkotják. Feltétlenül meg kell emlékeznünk a fordítók munkájáról, amely a magyar egyetemi gyakorlatban sajnos elég ritka módszer szerint haladt: a fordítók a szemináriumok során a szerkesztővel együtt átdolgozták egymás szövegeit, így az elkészült fordítás – melyet ugyanakkor egy második körben a szerkesztő ismételten átnézett és korrigált – valóban kollektív munka eredményének számít. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy mennyire képes így Maulpoix egy egységes és karakteres magyar nyelven megszólalni. Ilyen szempontból megnézve a kötet színvonalas összképet ad. Nyelve mindvégig következetes és igényes, noha az eredetihez képest néhol feljebb stilizált; ez szükségképpen adódik a franciától eltérő magyar nyelvi-poétikai hagyományokból, amelynek újragondolására természetesen voltak és vannak irodalmunkban kísérletek, de Maulpoix hangulatlírai ihletettségét, amely az eredetihez túlságosan tapadó szövegből talán nem érződne, sokkal inkább vissza lehet adni a fordítók által követett eljárással. A regiszterváltásra egy példa a sok közül: a franciában semleges stílushatású nu ’meztelen’ szót a fordítók a magyar pucérral adják vissza („a vitorlások […] madarászszerelmüket pucér fehérségbe plántálják”). Ez könnyen hozzáadhat a szöveghez egy olyan hangulatot, amely az eredetiben nincs meg; ugyanakkor a jó szándékú olvasat olyan funkciót is tulajdoníthat ezeknek az „ízesebb” megoldásoknak, amely az autoreflexív líra önleleplező, önironikus gesztusait erősíti, sikeresen közvetítve Maulpoix problematikáját.

Förköli Gábor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK