0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kutrovátz Gábor
Kiadás: Második, javított kiadás
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 388 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-2790-13-8
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 3400 Ft
Webshop ár: 2550 Ft

KOSÁRBA
Intellektuális imposztorok
Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal

Az értelem rehabilitációja

Kultúra és kritika
2009-10

Mit kezdhetnek a szellemtudományok egy olyan megállapítással, amely szerint a tudományosság látszatáért hajlandóak vagyunk még áltudományos butaságokat is írni? Pontosan erre a kérdésre keresi a választ Alan Sokal és Jean Bricmont. A nemrégiben megjelent Intellektuális imposztorok című könyvében a szerzőpáros erős aggodalmát fejezi ki a tudományokban, jelen esetben a társadalomtudományokban és a filozófiában uralkodó tévedések elszaporodása miatt.

Hogyan is keletkeznek ezek a gyatra tévedések? A legegyszerűbben Stanislav Andreski szociológus gondolata képes ezt kifejezni, amely a műben gyakran visszaköszön: „Szerezz egy matematikai kézikönyvet, másold ki a kevésbé bonyolult részeket, hivatkozz néhány társadalomtudományi műre és ne aggódj túlzottan amiatt, hogy az általad leírt képleteknek vajon valóban van-e köze az emberi cselekvéshez, végül adj a munkádnak egy jól hangzó címet, amely azt sugallja, hogy a kollektív viselkedést leíró egzakt tudomány kulcsát tartod a kezedben.”.

Vajon beválik, tényleg lehetséges így sikerre vinni egy tanulmányt? Ezt a kérdést tette fel magában Alan Sokal is, aki a kísérlet kedvéért írt egy hangzatos című cikket. Ezután elküldte az egyik legnagyobb posztmodern tudományos magazinba, ahol nemcsak egyszerűen leközölték, hanem az újság egy különszámában jelent meg, dicsérő kommentárok kíséretében. Természetesen a cikk írója leleplezte a turpisságot, és emiatt óriási vihar kerekedett. Végezetül Alan Sokal és Jean Bricmont úgy határoztak, hogy a dolgot nem érdemes annyiban hagyni és bővebb formában is kifejtik a véleményüket. Így született meg ez a könyv.

A szerzők az általuk kritizált művekkel szemben igen pontosan, és a lehető legegyszerűbben próbálják helyreigazítani azokat a nagynevű társadalomtudósokat, irodalmárokat, filozófusokat, akik elméleteiket dagályos, alig érthető, szakzsargonba bújtatatták annak érdekében, hogy a tudományosság és a mély értelműség látszatát keltsék értelmiségi körökben. A vádlottak listája rendkívül hosszú és sok nagy gondolkodó nevét tartalmazza, híresebb írásaikkal együtt. Többek között megemlítik Thomas Kuhn, Karl Popper, Gilles Deleuze, Jacques Derrida, Jacquas Lacan, Paul Virilio és Julia Kristeva egyes munkáinak kivételes botlásait.

Egy említés viszont nem lenne elég senkinek. Miért hinnénk el mindazt a sok rosszat, amit a mű alkotói a társadalomtudós, filozófus kollégákról állítanak? Kétszáznegyven oldalon keresztül az előbb felsorolt szerzők híresebb tanulmányaiból kiemelt szövegrészleteinek elemzéseit olvashatjuk: mikor, ki, milyen mértékben élt vissza a természettudomány és a matematika fogalmaival. Természetesen ilyenkor mindenkiben felötlik a gondolat, hogy két természettudós szerző hogy merészel beleszólni a filozófia, illetve a társadalomtudományok világába, hiszen így ők is kontárrá válnak, mivel olyan dologhoz nyúlnak, ami nagyon messze esik a szakterületüktől.

A kiábrándító igazság az, hogy bárki, aki előítéletek nélkül és figyelmesen végigolvassa a könyvet, hamar rájön, hogy igencsak sok mindenben igaza van a két „öreg balos” tudósnak – ahogy a könyvben nevezik magukat. Emellett a szerzőpáros figyelmeztet, hogy egyik természettudomány sem képes önmagában választ adni minden kérdésre. Sőt, ezt állítani óriási badarság lenne. Igenis szükség van a társadalomtudományokra és a bölcsészettudományokra.

Épp emiatt olyan megnyerő a könyv, mivel nem a szakszavak kisajátítását kívánják, csupán helyes használatukat, nem szeretnének vasfüggönyt emelni a tudományok határainál, ehelyett sokkal nagyobb kompetenciát követelnek, nem akarják elvitatni a szellemtudományok létét vagy eddig elismert eredményeit, sőt pontosan azokat kívánják megvédeni. Azt akarják, hogy véget érjen a nem létező háború, amit sokan képzelnek a tudomány és a kultúra területén, és a fegyverek hangja helyett a racionális diskurzus legyen a mérvadó. Természetesen van oka annak, hogy ez az általános kívánalom miért nem teljesült. Szerintük a posztmodern relativizmus ösvénye vezette abba irányba a szakterületeket, amelynek a következményei a nagy hatástörténetű, homályos és érthetetlen tanulmányok sokasága. A művet írók szándéka, hogy felhívják erre a figyelmet, és a helyes útra tereljék a fiatal gondolkodókat.

Így aztán már csak az a kérdés, vajon ezek a fiatalok megértik-e, mit is szeretnének az öregek? Bár egy jól szerkesztett könyvről van szó, amelyben minden fejezet elején elmondják az olvasónak, hogy mi a rész célja, mit kíván bemutatni, a sok szakkifejezés és egyenlet megértése teljesen leszívja az ember erejét. Ugyanis el kell olvasni az idézett tanulmányok homályos és érthetetlen szemelvényrészleteit, annak helyreigazításait a sok természettudományos, matematikai fogalom helyes-helytelen használatáról szóló passzusokkal egyetemben. Mindez kétszáznegyven oldalon keresztül, ami nem csak fárasztó, de gyakran unalmas is. Ha mégis vesszük a fáradságot és átrágjuk magunkat ezen a nehéz, de mindenképpen tanulságos és szükséges részen, akkor végre megismerhetjük az írók igazi véleményét a tudományról, a bajok okairól és az általuk helyesnek gondolt megoldásokról. Miszerint a tekintélyelvűség dagályos mocsarairól a nyílt, tiszta vizekre kell evezni, ahol a tudományok lerázhatják magukról az áltudomány láncait, hogy magukra ölthessék a koherencia és a kompetencia vértjét. Csak akkor tudják a vélt háborúban álló tudományterületek helyreállítani dicsfényüket, ha leszámolnak a matematizált, természettudományos nyelvezet felületes és rossz használatával. Hiszen csak egy ilyen újjászületés adhat elég erőt ahhoz, hogy a tudományok közti helyes átjárhatóság létrejöhessen.

Hogy a vádak igazak-e? A tények magukért beszélnek. Elég, ha csak megemlítem a Kristevát kritizáló fejezetet. Itt a lengyel szerzőnő azt kívánta bizonyítani, hogy az irodalom nyelve halmazelméletek segítségével teljesen formalizálható és univerzális törvényekben leírható. Mindez már első hallásra is meredek, nem beszélve arról, amikor a természettudós kollégák rávilágítanak Kristeva felületes matematikai tudására és tévedéseire. Ezek egyértelműen bizonyítják, hogy a halmazelmélet felhasználása csupán a tudományosság látszatát szolgálja nem pedig egy komoly, végiggondolt tanulmányt.

Hogy megvalósíthatóak-e a kívánalmak? A két öreg tudós, úgy véli igen, sőt csakis így válhatnak elismertté a szóban forgó diszciplínák. Épp ezért a könyv igen kellemes olvasmány mind a természettudomány, mind a szellemtudomány munkásainak, hiszen úgy figyelmeztet egy létező veszélyre – ami a tudomány egészét érinti –, hogy közben nem válik elfogult intellektuális imposztorrá.

Peresztegi Miklós

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK