0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kutrovátz Gábor
Kiadás: Második, javított kiadás
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 388 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-2790-13-8
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 3400 Ft
Webshop ár: 2550 Ft

KOSÁRBA
Intellektuális imposztorok
Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal

Intellektuális imposztorok

www.es.hu
2010-7-18

Ez a címe a Typotex Kiadónál megjelent könyvnek, amely az utóbbi évek legfinomabb vagy legdurvább intellektuális tréfájáról, okairól, következményeiről és környezetéről szól. (Vagy ahogy az egyik érintett áldozat, Julia Kristeva írja: Félretájékoztatás... intellektuális és politikai szempontból lényegtelen termék.) Mintha Wolfgang Amadeus Hegel le akarna ülni a vacsorához, és az utolsó pillanatban valaki, ha-ha, kihúzná a széket alóla - hogy félreérthetően fogalmazzak. (Kövér László szerint... de hogy jön ide Kövér László? Sehogy. Épp ez a probléma, nem jön ide, de itt van. Kis ország, egy szellemi környezet. Hát akkor most kitiltom innét. Ne legyen ez neki hajléka. Gödel és K. egy mondatban: nyelvtani hiba. Eddig, eltekintve a kis gőgtől, rendben is volna. A kellemetlen az, hogy ezek a nyelvtanilag hibás mondatok írják le legpontosabban az életünket. Félő, a legszebben is.)

Nálunk a nem humán műveletlenséget, tahóságot igen helytelenül nem tekintjük tahóságnak. A Votisky Zsuzsa vezette Typotex sokat tesz azért, hogy ez ne így legyen, olyan szórakoztató könyveket ad ki újra, mint például: Péter Rózsa Játék a végtelennel (matematika kívülállóknak) vagy Rényi Alfréd kis kötetei, Levelek a valószínűségről, Dialógusok a matematikáról, vagy hozzáférhetővé teszi Reuben Hersch nagy művét, A matematika természetét. A kiadó figyelmét, mozgékonyságát mutatja az Intellektuális imposztorok megjelentetése, Alan Sokal és Jean Bricmont fizikusok munkája.

A tréfa, a joke, a beugratás pedig a következő volt: Sokal írt egy paródiát a lehengerlő és szívmelengető címmel: A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé, és elküldte a jó nevű Social Text kultúrtudományos folyóiratnak, hogy benyalják-e. A kísérlet sikerült: fényesen benyalták.
Az akcióra az késztette Sokalt (mondja ő maga a bevezetőben), hogy az utóbbi időkben, főleg Amerikában, olyan szellemi irányzatok jelentek meg, melyek őt megdöbbenéssel és aggodalommal töltötték el. Az ezen irányzatok vallotta filozófiát jobb híján posztmodernnek nevezzük, ennek ismérve, mondjuk: a Felvilágosodás racionális hagyományának visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, és egy olyasfajta kulturális relativizmus elfogadása, mely szerint a tudomány nem több, mint "narráció", "mítosz", társadalmi konstrukció.

A paródia hemzseg a tekintélyidézetekkel körbenyalt képtelenségektől és logikai következetlenségektől. Szép, vad állításokat tartalmaz egy szélsőséges ismeretelméleti relativizmus talaján. Talaján, ez szép, érdek nélkül tetszik. Ahol magától értődő gúny tárgya ama ódivatú "dogma", mely szerint "a külvilág létezik, és tulajdonságai függetlenek minden embertől, mi több, az emberiség egészétől is", ezzel szemben nagy garral kijelentik, hogy a fizikai valóság "végeredményben tulajdonképpen társadalmi és nyelvi konstrukció".
Ez, ha marhaság is, nagyon szép. A radikális szkepticizmus mindig is költői, az ésszerűtlen kétség örök, s mint ilyen tiszteletreméltó, csak épp ésszerűtlen. Szép az is, ahogy a dolgozat szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a középiskolából megszeretett pi, amelyet korábban állandónak és egyetemesnek gondoltunk, még a komcsik se mertek hozzája nyúlni, "immárcsak elvitathatatlan történetiségében vizsgálható".
Ember vagyok-e, vagy szólót játszó csemballó?, teszi föl a kérdést a szolipszista... hm... csemballó.

Sokal, tervének megfelelően, azonnal leleplezte magát (ennek közlésétől a Social Text elállt), az eset elképesztő botrányt kavart, valamibe tehát nagyon beletrafált, jóval túlnőtt egy tudományos vita keretein, a Le Monde, a New York Times, a Die Zeit címoldaláig ért a vihar. 
A kötet ezt az esetet írja le, meséli el, közli az eredeti blöfföt is, elemzi a kapott kritikákat, hozzászólásokat, és igyekszik a saját szempontjait, szándékait pontosan, aggályosan körülírni. (Fontos például rögzíteniük, hogy nem a politikai radikalizmus, hanem az intellektuális zavarosság ellen írnak.)
A könyv alcíme: posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Lám, a posztmodern sem fenékig tejfel, és nem minden posztmodern, ami fénylik. Mennyire normális volna a posztmodernről, tudományról, művészetről, életérzésről eszmét cserélni, és milyen reménytelen ez itt, ahol a posztmodern (akár a liberális) az szitokszó, idegenszívű, gonosz ármány. Mennyire természetes volna a saját érvrendszer folyamatos kritikai szemrevételezése, hisz a szellemi mozgás természeténél fogva önkritikus.
Mindenesetre csurkistáknak, grespikhívőknek, hajlékosoknak és ismerős szívűeknek is jó szívvel ajánlom a könyvet. Mégiscsak úgy van az, ahogy a költő mondja: a hazaszeretet minőség kérdése.

De hagyjuk is ezt, más kifejezést kerülve, a bánatba. A hamis tekintély leleplezésének kísérlete e munka, s mint ilyen, mindig aktuális. Igazi nagy intellektuális sztárokat pécéznek ki Sokalék, nem mindenestül vonják kétségbe őket, de megmutatják, miképpen élnek vissza a matematikai és fizikai fogalmakkal, mely fogalomhasználat az alaposság, mélység és tudományosság látszatát kelti. A király ebben a vonatkozásban meztelen, mondják újra meg újra, és ehhez nem kevés bátorság szükséges. Hogy az efféle állítások nem hamisságok, hanem zagyvaságok. Hogy a modern háború egy nem euklideszi térben megy végbe (Baudrillard), hogy a tórusz (az autógumi-felület) pontosan a neurotikus struktúrája, és hogy ez nem analógia (mert úgy vagy mint metafórák, menthető ügyek volnának, kis költőiségek), még csak nem is absztrakció, mivel az az absztrakció a realitás valamiféle csökkenése, ez pedig, így a nagy Lacan, maga a realitás, és hogy az erekciós szerv egyenértékű a Ö-1-gyel. Nohiszen (a szó jó értelmében). Szé-hé-gyen-telen verbális csúsztatások. 
Neveket használnak s nem jelentéseket. Szoktak beszélni például nemlineáris gondolkodásról. Ezt lehet, a matematika nem sajátíthat ki szavakat, értelmet is lehet adni neki (mondjuk az észen túlmutató, intuitív gondolkodás), de ennek semmi köze nincs a matematika használta linearitásához, az ax+b-hez, vagy a lineáris rendhez, amiről kérésre szintén el tudom mondani, hogy micsoda. A posztmodern úgymond (Kitérő. Lehet az úgymondot így használni? Vagy csak ahogy mondva van, szabadva van, hadd látom, úgymond, mennyit ér a walesi tartomány? Van a Narancsban Nádasdy Ádámnak egy gyönyörű nyelvészeti cikksorozata, kötelező olvasmány! Kötelező hazafias olvasmány, amennyiben nyelvében él a homeless. Dear Ádám, szerinted, hogy van ez, ez az úgymond? Az én fülem megengedi ezt a lazább, mintegy idézőjelként való használatot.) nem lineáris gondolkodású, a kvantummechanika volna a posztmodern tudomány zászlóshajója, aztán tessék, a Schrödinger-egyenlet, a kvantummechanika legalapvetőbb egyenlete: lineáris!
Az ilyet mint kiugrott matematikus szívesen hallgatom. Miközben természetesen az én elképzeléseim a matematikáról szintén: ködösek. Szeretnék is egyszer még erről a ködről írni, a köd szépségéről, titokzatosságáról. A belsejéről! Persze ha a köd felszáll, s akkor egyszerre ott áll előttünk: bármi: az is szép.

Mint ahogy belecsöppenni egy fontos, intellektuális vitába, az is. A szerzők úgy látják, "hogy a posztmodern kezdetben hasznos volt, mert korrigálta a megkövesedett ortodoxiákat, de mára már ebből kiöregedett, és a helyzet változni látszik. Mi jöhet utána? Az egyik lehetőség egyfajta reakciót jelent, dogmatizmus, miszticizmus (New Age), vallási fundamentalizmus, az ész trónfosztása eléggé radikálisra sikerült ahhoz, hogy kikövezze az utat a még szélsőségesebb irracionalizmus előtt.
Ebben az esetben a szellemi élet rosszról még rosszabbra fordulna.
Egy másik lehetőség az, hogy az értelmiségiek (egy-két évtizeden keresztül) vonakodni fognak attól, hogy a fennálló társadalmi rendet alapos kritika alá vegyék, és vagy hűséges szószólóivá válnak, vagy teljesen visszavonulnak a politikai tevékenységtől.
Reményeink szerint azonban valami más fog bekövetkezni: megjelenik egy szellemi kultúra, amelyik racionalista, de nem dogmatikus, tudományos, de nem szcientisztikus, nyitott, de nem könnyelmű, és politikailag haladó, de nem szektás."

Hát ilyesmikről álmodoznak a kollegák ott a messzi-közeli EU-ban meg az Óperenciás-tengeren is túl.

Esterházy Péter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK