Szakadát István ismert szakértő az Internet és más, új, elektronikus kommunikációs technikák és azok társadalmi hatásainak kutatásában. 2007-ben nagyhatású könyve jelent meg, /ugyancsak a Typotex kiadónál/, a digitális, multimédiás kommunikációs rendszerekről / Egyben az egész egytől egyig – címen/. Ez a könyv a sokat emlegetett e-kultúra, ill. a tudás alapú társadalom szervezetéről adott összefoglalást, különösen kiemelve az itt megnyilvánuló, szinte beláthatatlan távlatú fejlődési lehetőségeket. E könyvében már a syi szerzői nevet használja, amellyel nyilván saját e-mail címére utal, kifejezve ezzel, hogy ő is egyike a sok kortársnak, aki új, „hálós” világunk szabályszerűségeit kutatja. E szerzői név korábbi könyve nyomán garancia lehet az olvasónak, hogy az így fémjelzett szövegben újat, izgalmasat, valamilyen szintézist olvashat a kommunikáció témakörében.

      Ezt a várakozást igazolja ez a kötete, amely az egykori „műegyetem” Társadalomismereti Intézete, ezen belül a Kognitív Tudományok Tanszék számára tankönyvnek készült. A szerző itt is bizonyítja, hogy nem szokványos utakon jár. Nem egyszerűen „tankönyvi” képet akar adni a hallgatóknak, hanem a szakterület gondolkodásmódjába kívánja bevezetni, annak belső logikáját próbálja bemutatni. Kommunikációt tanuló hallgatók számára akart tankönyvet írni a szociológiáról, középpontba állítva a kulcsproblémát, a társadalmi cselekvések elméletét. Ő is a szociológia elmélet klasszikusaiból indul ki, elsősorban Max Weberből, kisebb mértékben Durkheimből, mert úgy ítéli meg, hogy a klasszikus elméletek kiaknázatlan szemléleti lehetőségeket rejtenek magukban. Mint módszertani bevezetőjében elmondja, a „módszertani individualizmus” talaján áll, ez nála azt jelenti, hogy azt dolgozza ki, amit ő tart tudományosnak és fontosnak, és ehhez sajátos módszertant választ. A módszertan a fogalmak pontos definíciója, az elméleti elemzés, a klasszikus szociológia megértő és értelmező hagyománya, sajátos hermeneutikája, amely azt a kötöttséget próbálja egyszerre felhasználni és meghaladni, hogy a vizsgált jelenségek gondolkodásunk szerves részei, amelyeket nagyon nehéz kritikus fénybe állítani. A szerző azt írja le, ami neki most szintetizálható. Mindent egyes szám első személyben ír, szinte felkínálva téziseit a vitára.

      Valószínű, hogy ez a megközelítés ma a tankönyv igazán korszerű formája a társadalomtudományokban. Itt lehet történeti leírást adni a tudományokról, nem kanonizálhatók, nem véglegesek az elméleti keretek vagy akár a fogalmi kategóriák. Itt jogosult mindent újra definiálni, értelmezni és argumentálni. Ezt kísérli meg a szerző a cselekmény – kommunikációs szempontú – vizsgálata során.

      A nagyon tömör bevezető érzékelteti, hogy ez nem a „fősodor” a mai megközelítésekben, és hogy ezt nem tekinti véglegesnek. Megkockáztatható, hogy a sorok közül az is kiolvasható, hogy nem tartja teljesen sikerültnek sem, ami szinte következik a szakág eredendő tudományelméleti nehézségeiből. A kísérlet azonban figyelemreméltó és érdemes elsajátítani és követni a szerző különleges felfogását, logikáját.

      Két nagy részből áll a könyv, az elsőnek Társadalmi konstrukciók a címe, ez három fejezetből áll. A másodiknak címe: Racionális döntések, itt is három fejezet található. A legizgalmasabb az első rész első fejezete /a tartalomjegyzék sorrendje szerint a második, mert a módszertani bevezető is önálló fejezet, és ez viseli az egyes számot/, amely az lapfogalmakat fejti kis. Talán illik a szerző módszertani individualizmusához, hogy a recenzens is a saját nevében szóljon: szerintem is a társadalomtudományokban a koncepciók az igazi műszerek, elemzési és értelmezési eszközök, amelyek a mindennapi tudatnak legalább a potenciálisan rendelkezésére álló ismeretanyagot feltárhatóvá teszik.

A logikai pozitivizmus nem adott eddig annyi eredményt, amennyi kárt a vizsgált jelenségek elidegenítésével és leegyszerűsítésével okozott. Nem objektivált, hanem dekontextualizált társadalmi tényeket. Amely tények, mint a szerző helyesen hangsúlyozza Weber és Durkheim nyomán, konstrukciók, jelentések, ill. jelentés-tulajdonítások, amelyek a társadalom léte és működése érdekében a kulturális, történelmi folyamatban kialakultak, és amelyek a folyamatos változás állapotában vannak.

A konstrukciók elaboráltsága és flexibilitása adja a szociális valóságot, a természettudományok igazi tárgyát. Magam is osztom a szerző nézetét, hogy ezek létjogosultságához, tudományos státusához nem szükséges őket kihorgonyozni a biológiához. Osztom irritáltságát a ma felkapott evolúciós lélektannal kapcsolatosan, ami ma az emberrel foglalkozó tudományokban úgy kell recitálni, mint a gyógyszer reklámokban a „…kérdezze meg orvosát és gyógyszerészét…” önfelmentő bűvmondatát. Korábban az etológia, a szociobiológia, a viselkedés alapjainak „előhuzalozottsága” volt a  tudományosság záloga, most az agyat kell citálni. Az utóbbi fél évszázadban folyton változtak a divatos műszavak: formatio reticularis, hipotalamus, különböző agyi magvak, központok, kéregterületek, neurotranszmitter anyagok és pályák, stb. Ma is folyik az értelmetlen harc a nem-létező dualizmussal szemben, még a jó öreg marxizmus koloncait se ráztuk le a társadalommal foglalkozó tudományainkról.

      A felszabadult vizsgálódás jegyében a szerző sok mindent szinte magától értetődőként mond ki, ami ma még reveláció jellegű, nagy kár, hogy könyvismertetésben ezt ne lehet igazán felsorolni és értékelni. Más dolgokat is természetesnek vesz, amiket azért már elfogadnak, pl. Habermas kommunikációs cselekvéselméletét, „három világának” megkülönböztetését, stb. A szokatlan tételek között van nála a cselekvés szervezeti beágyazottsága és determináltsága, a hatalom óriási súlya a cselekvés meghatározásában, kontextualizálásában /különös tekintettel, hogy a szerző megkülönbözteti az uralmat, ami a hatalmi befolyásokat rutinizálni képes/. Ezt a dimenziót a szerző a Kényszer és cselekvés című fejezetben bontja ki, ekkor már rendelkezésére áll az alapfogalmakból következő modell, a cselekvés logikai mátrixa.

A Weber-féle cselekvési szándéktipológia cselekvést kísérő /vagy annak gyakran lényegét képező – lásd Habermas, Austin és mások/ alkuja, amelyben a megnyilatkozás elismerési igényt, a reakció, az elismerési válasz érvényességvizsgálatot tartalmaz /és még sok mindent, amit a folyamatosan bonyolódó modell a könyv lapjain kifejt/

      A szerző egy sor látszólag lélektani tényezőt is említ, tudati állapotokat, képességeket, emóciókat, értékeket és érdekeket. Láthatóan ezek sokféle elvontsági szinten megfogalmazhatók, de akár pszichologizálhatók is, ha a modellt az egyszerű társas dialógusra vonatkoztatjuk. Az elemzés ott kezd bonyolódni, amikor a szerző a cselekvés irányultságairól, a reciprocitás körülményeiről ír, amikor a cselekvést irányító társadalmi rend kereteket ad a szigorúan szabályozott tranzakcióknak éppúgy, mint az egyéni variációknak is.

Igen érdekes, ahogy a szerző a modern jogelmélet alapján a cselekvés szabálystruktúráit magyarázza. A reciprocitás megvilágítására az egyszerű társadalmak gyakran ritualizált ajándékozási és csere szokásai szolgálnak. A bonyolódó modellben olyan jelenségek kerülnek elő, mint a döntés, a kollektív cselekvés, a társadalmi pozíciók és a szerepek, stb.

Az előállt modell alapján kifejthetővé válik a cselekvés-befolyásolás, az uralom, a hatalom és a szervezet. A modell végül rövid, alig háromoldalas fejezetben jelenik meg, kb. harminc faktor interaktív folyamatképe. Amíg az olvasó idáig eljut, megismerhető a szerző argumentációja, általában igyekszik sorrendiségeket, akár metrikus összefüggéseket is kifejezni, néhol az összes logikai változatot leírja, de sokszor él események, jelenségek anekdotikus leírásával is.

A második rész tulajdonképpen a játékelmélet összefoglalása az első részben alkalmazott logika szerint, és hasonló modellezési elvek keretében. Ún. preferencia mátrixot alakít ki, itt a játékteoretikus hagyomány már segítségére van a képletek, elvont jelölések használatában. A játékelmélet a racionális cselekvés tiszta helyzeteit tudja megragadni, az alapvető viszony- , érdek- és érték összefüggéseket, és ezzel valóban a cselekvés egyfajta tiszta mátrixát adja.

A recenzensnek ez a második rész már kevéssé volt érdekes, miközben a szerző következetessége és pontos fogalmazásmódja itt is lenyűgözi. Az igazi üzenet az a számára, hogy lehetséges integratív társadalomtudományi cselekvéselmélet, amely folyton finomítható modellekbe sűrítve segít rendet teremteni pl. a szociológia óriási elméleti korpuszában. A szerző nem mindenütt dolgozta ki a modell teljes érv- ill. háttéranyagát, inkább módszert ad /mint ahogy a könyv alcíme is utal rá/ a teljes kidolgozáshoz. Néhány helyen nem ment mélyre, pl. az uralom vonatkozásában, másutt /pl. a szerepelmélet értelmezésében/ nyomon követhető, hogy a teóriák szűkebb történetiségét nem dolgozta fel, talán nem is ismeri, de megközelítésének értéke éppen az, hogy ez nem is kötelező számára, ez behelyettesíthető, ennek megadja az irányát. Az egész modellel lehet vitatkozni /magam csak néhány helyen éreznék erre késztetést, de akkor már ismertetés helyett vitacikkről lenne szó/ és természetesen minden fogalom meghatározása is diszkutálható. Pl. a konstrukciók kérdése a társadalomtudományok legizgalmasabb, és valószínűleg örökre nyitott problémája, amely a nyelvfilozófiáktól a nyelvészeti pragmatikát át a szemantikáig sokféle diszciplina felhasználását igényli. Ezt a ma nagyon divatos kognitív megközelítést is csak utalásszerűen, általánosságban kezeli – talán jellemzően – ez érdektelen számára.

Kitűnő tehát a könyv, de néhány kisebb kritikai észrevétel azért helyénvaló lehet. A szerzőt talán természettudományos iskolázottsága is csábítja, hogy végig a matematikai formalizáció eszközeivel is él. Lehet, hogy ez a műszaki egyetemen segít, de lehet, hogy éppen a kommunikációt tanulóknak nehezíti a megértést. Egyébként is nagyon magas absztrakciós szinten fogalmazódik meg a kötet. Kérdéses, ez a hallgatók számára nem jelen-e akadályt? Talán éppen emiatt nem sikerül majd a  hallgatót szellemi párbeszédbe vonnia. Helyenként a szöveg felidézi azt a néhány magyar társadalomtudományi tankönyvet, amelyhez gyakorlókönyvet, példatárt, exegézist kellett kiadni, hogy használható legyen /hiszen a tekintélyes szerző tanszékén ezt követeli meg/. Nem igazán „felhasználóbarát” a tipográfia sem. A szerző túl sokat él az apró betűvel szedett részek varianciáival, míg a törzsszövegben kevés a kiemelés. Az apró betűs részekben van kurziválás, általában itt vannak a képletek. A képlethez hasonló a hivatkozási mód, amely a szerzői név rövidítéséből és a kiadási évszámból tevődik össze /pl. Web70=Weber 1970-ben kiadott kötete, az Állam, politika, tudomány című tanulmány gyűjtemény/. Ezt a hivatkozási módot még nem láttam, és előnyeit nem is értem. A szerző – helyesen – nem tömi tele hivatkozással a szöveget, ezzel tehát terjedelmet nehéz nyerni.

Az irodalomjegyzékben helyenként hibás is a szoros betűrendi logika, vagy a szerzőt, vagy a szerkesztőt megzavarhatta, hogy a hivatkozott neveket idegenesen /tehát pl. Immanuel Kant, Max Weber, stb./ írja ki az irodalomjegyzék. Így a hallgató nem szokik a nevekhez, de ez a könyv olvasását a szaktudományos közösség számára is megnehezítheti, hiszen a hozzáértő olvasó már a szokott akadémikus hivatkozási kiírásnál felismerheti, mire utal a szerző. Az egész szöveg közben a szakmai közösségre is számít, hiszen a könyv heurisztikus értékeit a szakma fedezheti fel, ez a hallgatóknak eleve nem lehet világos.

Mindenképpen érdekes lesz a könyv sorsa, a tudományban is és az oktatásban is. Joggal lehet remélni, hogy mindkét vonatkozásban megtermékenyítő hatású lesz.