Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 360 oldal
Formátum: A/5, kötve
ISBN: 978-963-9548-78-7
Témakör: Kommunikáció
Sorozat: Kommunikációkutatás

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
Alternatív regiszterek
A kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban

Alternatíva

Élet és Irodalom
2006. 47. szám

Havasréti József: Alternatív regiszterek. A kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban.

Ma már elvileg vaskos közhelynek számít a művészetelméletben, hogy egy kulturális műtermék művészeti értéke nem egyfajta adott, transzcendentális művésziség testet öltése, hanem a bemutató gesztus és a megítélő közönség interakciója által kialakított folyamat eredménye: a művészeti alkotásokról és történetükről szóló diskurzus döntő része mégis mintha nem szívesen beszélne erről a sokszor kellemetlen, kijózanító körülményről.

Havasréti József Alternatív regiszterek című könyve egyrészt azért fontos, mert az ennek ellenére itthon is lassan kibontakozó, a művészethez szigorúan nem ideologikus, társadalomtudományos beszédmóddal és módszertannal közelítő kutatói hozzáállásnak friss és komoly dokumentuma. Másrészt azért, mert egy különlegesen problémás, konfliktusos és politikailag, fogalmilag egyaránt halmozottan terhelt időszak, a hetvenes és nyolcvanas évek neoavantgárd mozgalmainak elemzésén és értelmezésén keresztül mutatja be ennek a hozzáállásnak az elméletét és gyakorlatát.

A választás pedig azért telitalálat, mert ebben a történeti kontextusban nagyon élesen kirajzolódnak azok az egyébként könnyen elmosódó (vagy elmosható) összefüggések, amelyek a művészetiként bemutatott dolgok, a prezentáló gesztus és a közönség, valamint az egésznek hátteret adó, puhuló, mégis létező diktatúra közeg kommunikációs hálózatában jönnek létre.

A könyv középpontjában egyértelműen az alcímben is jelzett oppozíció áll: az, hogy hogyan, milyen körülmények között, milyen közösségi struktúra által és milyen kommunikációs eszközökkel lehetett megvalósítani egyfajta kulturális ellenállást a már szemmel láthatóan megvalósíthatatlan szocializmusban. De a fő tárgyból és a vizsgálat módszertanából világossá válhatnak más tézisek is, amelyek - számomra - a könyv legfőbb vonzerejét adják. Az egyik - ha egy mondatba kéne sűrítenem a vonatkozó korszak underground művészeti praxisából levonható tanulságokat - így hangzana: az ellenállás maga a művészet.

Az időszak underground kultúráinak radikális, gyakran hermetikus beszédmódját parafrazeáló megfogalmazás azt a kulcsfontosságú mozzanatot emeli ki, hogy adódnak olyan periódusok, amikor a műalkotás gyakorlatilag másodlagos a bemutatás gesztusához képest, és az egyes közeli felvételek illusztrálják látványosan a kommunikációs folyamatok autonóm, művészetteremtő gyakorlatát. Havasréti József egy átfogóbb szakaszban majd három bővebb esettanulmánnyal felfegyverzett elemzésében (Molnár Gergelyről és a Spions együttesről, a Fölöspéldány-csoportról, végül a Lélegzet "élő" folyóiratról) sorra veszi az ellenálló művészet jellegzetes attribútumaiként szolgáló körülményeket és technikákat, amelyek szintén a műalkotásról a kommunikációra helyezik a hangsúlyt. Ilyen például a forráshiányból eredő barkácsolás eljárása, melynek során a rendelkezésre álló anyagokból kényszerül a művész elő-, illetve átadni valamit, ami egyszerre működik az ellenállás aktusaként, és - talán éppen ezért - művészetként is. Az anyagi korlátokon átcsap a koncepció hatóköre, és egyre nagyobb a hangsúly a kommunikáció módjain.

Ennek a sajátos képződménynek természetesen (vagy sajnos) megvannak a maga térbeli és időbeli korlátai. Mint ahogy azt Havasréti írja, a hetvenes, nyolcvanas évek neoavantgárd irányzatai mára "véglegesen történeti múlttá változtak". Havasréti szerint ebben a gyors transzformációban két fő tényező játszott szerepet, a kulturális globalizáció és a szocialista múlttal kapcsolatos nosztalgikus értelmezések térnyerése. Továbbgondolva és egyben interpretálva a könyv gondolatmenetét, egy harmadik kommunikációs tényező is közrejátszott a neoavantgárd irányzatok múlttá merevedésében, abban, hogy a valójában az egészen közeli múltban működő, és szélsőségesen aktív, életstílust, öltözködést, ideológiát, szervezést, alkotást összefonó kulturális közeg szélsőséges és programszerű aktivitása ellenére sem alkothatott folytonosságot a represszív politikai rendszer átalakulása utáni művészeti mezővel.

A nagyon korlátozott kommunikációs és politikai rendszerből kitermelődő és az adott keretfeltételeken belül virágzó ellenálló diskurzus az új társadalmi hálózatba helyeződve nem tudta továbbörökíteni gesztusait - azaz saját művészetfogalmát. Ezzel persze további számos olyan probléma felmerülhet (miért történt ez mégis másképp más irányzatokkal, fogalmakkal) melyek megoldásai már csak egy még tágabb, komparatív perspektívából látszódhatnak. De eddig a pontig a kötet határozottan és precízen vezet el: Havasréti sosem bocsátkozik találgatásokba ott, ahol nincsenek megbízhatóan rendelkezésre álló és bemutatott adatok a megfelelően megalapozott állításokhoz és összefüggéseiknek következetes, de egyben érzékeny feltárásához. Erre az eljárásra pedig nemcsak a hetvenes-nyolcvanas évek neoavantgárd művészetének, de a mai kultúrakutatásnak is nagy szüksége van.

Tófalvy Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK