A kultúra olyan kontextus, ami alapvetően meghatározza az emberi psziché fejlődését.

A kortárs kommunikációelméleti vizsgálódások eredményeképpen a kommunikációs folyamat immár nem csupán információtovábbításként értelmezhető, hanem elsődlegesen és lényege szerint hatásösszefüggésként, a szó valódi értelmében vett beszédcselekvésként működik. Ez a pragmatikai megközelítés utat nyitott a hermeneutika irányába. Erdős Márta műve – amelyhez a Pécsi Tudományegyetem Kommunikációs Doktori Iskolájában megvédett PhD-disszertációja szolgált alapul – azon elgondolás alapján született, amely szerint a nyelv és annak konkrét megnyilvánulási módozatai, a beszéd, a beszélgetés, a kommunikáció az emberi létezésnek nem járulékos aspektusai, hanem megvalósulási közegei.

A szerző egy öngyilkosság-megelőző sürgősségi telefonszolgálat beszélgetéseit vizsgálva próbálta meg tetten érni, illetőleg leírni azt a lélektani változást, amely egy ilyen speciálisnak mondható „intézmény” keretei között zajlik. A változás ugyanis – feltételezése szerint – a személyes tudás, a kapcsolati készségek, jelentések, forgatókönyvek, elvárások radikális átalakulását, újjászerveződését eredményezheti. Hipotézise hátterében sokéves kutatómunka áll (több publikáció, a társszerzők között Kézdi Balázs és Kelemen Gábor) – egyebek mellett az önpusztító magatartásformák megelőzésének lehetőségei, illetve az addikciók és az öngyilkosság közötti összefüggés területén.

A változás folyamatának komplex kommunikációs elemzése olyan elméleti apparátusok felhasználásával történt, mint például a dialogikus kapcsolat Bahtyin és Buber szerinti értelmezése; a kulturális pszichológia paradigmája; a diszkurzív szuicidológia és a negatív kód elmélete; a rituáléban testet öltő mítosz és liminalitás szerepe a deviáns viselkedésben, a rehabilitációban, illetve a reszocializációban; a narratív megközelítés a lélektanban és a kommunikáció participációs elmélete. A pécsi telefonszolgálat kríziskommunikációs anyagának bemutatása, illetőleg a segítő, krízisintervenciós telefonbeszélgetések elemzése közben ezen elméletek innovatív szintézisére is sor kerül. Tekintsünk rá ezen elméletekre röviden! A terápiás dialógus meghatározásában a szerzőt az a kérdés vezeti: miről ismerhető föl a konstruktív kommunikációs kapcsolatnak az a sajátos formája, amelyben megvalósulhat a gyökeres változás, a valódi átmenetben való részesedés. Bahtyin fölfogásában – „Ahhoz, hogy létrejöhessen a másik embernek mint másiknak és a saját énnek mint puszta énnek az éles érzékelése, arra van szükség, hogy mindazok a meghatározások, amelyek konkrét társadalmi arculatot kölcsönöznek az énnek és a másiknak – a családi, réteg- vagy osztályszerű meghatározások –, és e meghatározások minden válfaja elveszítse tekintélyét és formaképző erejét. … És ez a kapcsolat az én és a másik, illetve az én és a többiek között közvetlenül a végső kérdések talaján jön létre, eltekintve minden közbülső formától.” – a dialógus alapvető ismérve a többszólamúság, az anonim vagy idegen viszonyulás, és a csak ebben a viszonyulásban kimondható sorskérdések – mutat rá a szerző. Buber szerint – útban a válasz felé – a párbeszéd olyan beszédhelyzet, amely egy alapvető személyközi viszonyt, az én-te viszonyt hordozza és építi föl magában. A részvevők köztes tere, a közöttiség szférája nemcsak a beszélő és a szóban forgó dolog viszonyára, hanem a beszélők egymáshoz való viszonyára – az interperszonalitás és az interszubjektivitás – szférájára is kiterjed. A kulturális pszichológia (Michael Cole azonos című monográfiája 2005-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál) frissen bontakozó irányzata szerint a kultúra nem egy függő változó, ami a kísérleti pszichológia hagyománya szerint az elme független változójához mérten vizsgálható, hanem egy olyan kontextus, ami alapvetően meghatározza az emberi psziché fejlődését. A „második pszichológia” elnevezést is ezzel a kísérleti pszichológiai felfogással való történeti szembenállásnak köszönheti a kulturális pszichológia. Az öngyilkossággal kapcsolatos szövegelemzések a 80-as évek végén jelentek meg a magyar szuicidológiában. A szuicidium diszkurzív elméletének megfogalmazása mindenekelőtt Kézdi Balázs nevéhez fűződik. Az elmélet azonban jóval több, mint tudományos módszer, hiszen nemcsak az öngyilkos-szövegek és -búcsúlevelek értelmezésére alkalmas, hanem egy olyan szemléletmód, amely lehetővé teszi az egyén, a kultúra, a nyelv interakcióinak a megértését. A negatív kód elméletének kiindulópontja – szintén Kérdi munkássága nyomán – egy olyan „kulturális szuicidogén faktor” tételezése, ami magyarázhatná: miért nem értjük meg időben az öngyilkos segélykérő jelzéseit. A liminalitáselmélet szerint a szociális élet dramatikus jellegű: az ember egyaránt programozott kooperációra és konfliktusra. Ezt a kettősséget nevezi V. Turner angol antropológus szociális drámának. A ritualizáció arról gondoskodik, hogy az érzelmek és a cselekmények a szociális dráma során kontrollált formában jelentkezhessenek. A segítő kapcsolat liminális tere tehát – mutat rá a szerző – bizonyos értelemben egy olyan fordított világ, amelyben a kirekesztettség elfogadottá válik, a szociális szerepek kötelezettségei alól (eltérő mértékben és másmás módszerek révén) felmentést kap a személy.

Tehát a nyelvnek nemcsak a krízis megfogalmazásában van központi szerepe, hanem a segítő kommunikációban és kapcsolatban is – ahogy a kötet címe is utal rá. A telefonszolgálat munkatársai a lélektani krízis állapotát azzal a helyzettel azonosítják, amikor egy személy olyan problémával szembesül, amelyet a rendelkezésére álló problémamegoldó eszközök és a mozgósítható pszichológiai erőforrások birtokában nem képes megoldani, viszont a megoldás igénye sürgető kényszerként jelentkezik. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy az illető megmaradjon a kommunikáció vitális állapotában. A szerző hipotézise szerint – a participációs modell alapján, amely a kommunikációt olyan állapotként írja le, ahol az ágens számára a problémamegoldáshoz szükséges felkészültségek elérhetővé válhatnak – az öngyilkossági válságba kerülő ember kisodródik a személyközi kommunikáció állaposából, elveszti kommunikatív tudáskészletét az egzisztenciális helyzet megoldására, s ez akár az életből való végleges kilépést is maga után vonhatja. A telefonszolgálatok – mint pszichoterápiás jellegű intézmények – a kommunikáció, a biztonságos dialogikus viszony elérhetőségét kínálva a válságba jutott embert hozzásegíthetik emócióinak, viszonyproblémáinak átértelmezéséhez, erőforrásai mozgósításához – a közös jelentésalakítás folyamán megteremtődhet az életrevaló tudás.

A szerző a telefonszolgálatok javára írja, hogy ezekben a kontextusokban nem kerül sor diagnosztizálásra, szemben más segítő intézményekkel. A krízis maga egy tranzitív diagnózis – ami maga után vonja az adott lélektani állapot belátható időn belüli gyökeres megváltozását. Míg a pszichoterápia világában – mutat rá – sokszor „életfogytiglanra” vagy „közelebbről meg nem határozható” időtartamra szól a besorolás személyiségzavarok, addikciók, a szkizofrénia vagy a hangulati élet zavarainak széles skáláján.

Erdős Márta vizsgálódásának alapvető célja – bevallottan – nem kevesebb, mint az emberi jóllét fejlesztésére minél alkalmasabb kontextus kialakítása. Ilyen tér lehet a telefonszolgálatok által teremtett környezet. A kommunikációs folyamat feltárása, a kommunikációs törvényszerűségek jobb tudatosítása, a felhasznált elméletek előírásai és elvei akár a hatékonyság biztosítékai is lehetnek.

A vizsgálat tehát elsősorban arra irányul, melyek ennek a különleges kontextusnak a legfontosabb sajátosságai, és hogyan illeszkedik más társadalmi intézmények működéséhez, például az egészségügyhöz? Miképpen formálja át az öngyilkosságról való társadalmi diskurzust? Mit tekinthetünk a krízisben zajló konstruktív változás, a pszichoszociális fejlődés lényegének? Hogyan alakulnak át a beszélgetők által együttesen megteremtett nyelvi univerzumban azok a jelentésszerveződések, amelyek az emberi létezés alapvető problémáival kapcsolatosak, s amelyek a mindennapokban rejtettebben, ám a lélektani krízis időszakában markánsan előtérbe kerülve irányítják az életet? Hogyan zajlik ebben a különleges térben a találkozás, milyen feltételek segíthetik a dialógus létrejöttét?

„Jó” kommunikáció, dialógus-e a pszichoterápia, azaz lehetséges-e konstruktív beszédkapcsolat ott, ahol csupán az egyik fél akarja megismerni a másikat?

A kötet első fejezetében a kommunikáció funkciójáról – amit a szerző a kapcsolataink hálójában létrejövő és azokat működtető, összefonó társas tudás megteremtése és újjáteremtéseként tételez –, illetve az elemzési módszerekről esik szó. A második fejezet azokat az elméleti megfontolásokat veszi sorra, amelyekre a telefonszolgálat működtetői, az operátorok támaszkod(hat)nak: preventív és promotív mentálhigiénés paradigma; a „biopszichoszociális” mítosz, amely figyelmen kívül hagyja az ember transzcendens vonatkozásait, amivel viszont az. öngyilkosság kérdésében számolni kell; Erikson epigenetikus fejlődésmodellje; krízis és rítus kérdése; a már említett diszkurzív szuicidológia és a negatív kód pragmatikai jelensége; az öngyilkosság metaforikus nyelve. Érdemes megemlíteni Kézdi Balázs hivatkozott elgondolását, miszerint Magyarországom minden krízis öngyilkossági krízis is egyben, mert az identitást érő válságokban az öngyilkosság a leggyorsabban aktiválódó domináns megoldóképlet. A harmadik fejezet azokat a tudásokat, felkészültségeket veszi számba, amelyek a telefonszolgálat sajátos intézményét konstituálják. Emellett arról is olvashatunk, hogyan és milyen igények hívták életre ezt a szolgálatot jó száz évvel ezelőtt.

A negyedik fejezet azt járja körül: mit tekinthetünk terápiás dialógusnak, azaz miről ismerhető fel a konstruktív kommunikációs kapcsolat – amelynek tétje a gyökeres változás vö. a valódi átmenetben való részesedés – egy sajátos formája. Itt Bahtyin és Gadamer mellett előkerül Buber és Rogers rettentő izgalmas nyilvános vitája arról, hogy vajon „jó” kommunikáció, dialógus-e a pszichoterápia, azaz lehetséges-e konstruktív beszédkapcsolat ott, ahol csupán az egyik fél akarja megismerni a másikat, s ha igen ez nevezhető-e dialógusnak? Az ötödik fejezetben a szelf, a szelf cselekvései és a tagadás alakulása címmel egy kvantitatív tartalomelemző vizsgálatról kapunk áttekintést. A szerző a pécsi telefonszolgálat hangszalagra rögzített és archivált anyagából 18 dialógust választott ki mintaként, s ezek első és utolsó ezer szavát vizsgálta az ATLAS.ti 4.2 tartalomelemző szoftverrel. A vizsgálat fő kérdése, hogy milyen nyelvi elemek jelzik az operátor számára a hívó lélektani állapotában bekövetkezett kedvező irányú változást. Az összegzést tartalmazó hatodik fejezetet gazdag irodalomjegyzék követi, majd a tartalomelemzési metodikát illusztráló melléklet.

A tudományosan megalapozott kvantitatív és kvalitatív empirikus elemzés – amire a hazai kommunikációkutatásban egyelőre kevés példa akad – nemcsak pszichoterapeuták és a segítő hivatásban dolgozó szakemberek figyelmére tart joggal számot, hanem a szuicidológia és a kommunikáció számos területén tevékenykedőkére is.