0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 320 oldal
Formátum: A/5, kötve
ISBN: 978-963-9548-75-6
Témakör: Kommunikáció
Sorozat: Kommunikációkutatás

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
A nyelvben élő kapcsolat
Egy öngyilkosság-megelőző sürgősségi telefonszolgálat beszélgetéseinek vizsgálata

B. Erdős Márta: A nyelvben élő kapcsolat

Mentálhigiéné és Pszichoszomatika – 2006. december

 

Egykor minden értekezés megjelent az Akadémiai Kiadó gondozásában, a doktori disszertációk idegen nyelven is, ma nagy ritkaság, ha Ph.D. fokozat eléréséhez írott dolgozat könyvalakban is napvilágot lát. A szerző ezt a szöveget a Pécsi Tudományegyetem BTK Kommunikációs Doktori Iskolájában készítette el és védte meg, már ekkor ismertté vált a kommunikáció szakterületén dolgozók között, hogy jelentős munka van születőben, különösen indokolták a szerző tanulmányai, és Kelemen Gáborral közösen kiadott könyve (Craving for Sobriety. A Unique Therapeutic Community in Hungary, 2004.) a várakozásokat, mert ezek már tükrözték a szerző sajátos szemléletét.

Ez a szemlélet lényegében szintetizálja azokat a tudományos irányzatokat, amelyek a PTE Bölcsészkarán (ill. a Janus Pannonius Egyetem) az elmúlt évtizedekben keletkeztek. Ilyen pl. a dialógus Bahtyin és Buber szerinti értelmezése, mint autentikus és változást munkáló kapcsolat eszköze, a kulturális pszichológia paradigmája és az ún. diszkurzív szuicidológia (ez elsősorban Kézdi Balázs munkássága nyomán alakult ki), a beavatási rítusok és a liminalitás szerepe a deviáns viselkedésben és rehabilitációban, reszocializációban (Péley Bernadette kutatásai), a narratív megközelítés a lélektanban (László János és Ehmann Bea), továbbá a kommunikáció participációs elmélete, amelyet Horányi Özséb dolgozott ki, és még több más – sajátosan pécsi – elmélet (pl. Fekete Sándor öngyilkosságra vonatkozó vizsgálatai). Mint látható, a pécsi kezdeményezések sajátos alkalmazott szociálpszichológiát írnak körül, az alkalmazás a társas viselkedés problémás oldalain, elsősorban a szuicidium és a drogfüggőség vonatkozásában bontakozott ki, de mindegyik irányzat nagy elméleti hatást is gyakorolt a hazai társadalomtudományi közösségre A szerző mintegy folytatja az alkalmazási hagyományt, és a kulturális lélektani felfogást, a diskurzusok problémaértelmező és viselkedési konstituens szerepét a pécsi telefonszolgálat kríziskommunikációs anyagán át mutatja be, ill. a segítő, krízisintervenciós telefonbeszélgetések elemzését ígéri. Innen a fő cím is, a nyelv nemcsak a krízis megfogalmazásában, hanem a segítő kommunikációban és kapcsolatban is központi jelentőségű. A telefonos kommunikáció kutatási lehetőség a participációs modell hasznának ellenőrzésében is, a szerző tétele szerint az öngyilkossági válságba kerülő ember kisodródik a személyközi kommunikációból, elveszti kommunikatív tudáskészletét az egzisztenciális helyzet megoldására, ezt a segítő kommunikációban kapja vissza, mert hozzásegítik emócióinak, viszonyproblémáinak átértelmezéséhez és erőforrásainak mozgósításához.

Az első fejezetek a hipotézist és a „pécsi” fogalmi apparátust dolgozzák ki (pl. a krízis és a rítus kapcsolatát, a sajátos nyelvhasználati módokat a krízisben), továbbá a tartalomelemzéses metodikát, majd pedig a harmadik fejezet von párhuzamot a telefonos kommunikáció és a pszichoterápia folyamatai között. Ez a fejezet talán a legeredetibb és legújszerűbb, mert nemcsak a telefonos kommunikációs szituációt és dinamikát mutatja be, hanem a különböző viszonykontextusokat és a jellegzetes beszédaktusokat is. Bár a telefonos kommunikációnak jelentős hazai (éppen főleg pécsi) irodalma van, a szerző a kommunikációs és relációs szemlélet, valamint a nyelvi-pragmatikai nézőpont nyomán itt is tud sok újat mondani.

A negyedik és az ötödik fejezet rövid, előbb a dialógus és a kapcsolat viszonya nyer értelmezést, majd pedig a szelf, a szelf cselekvései és a tagadás alakulása címen ad a szerző áttekintést, a mintaként kiválasztott beszélgetések (18 dialógus) első és utolsó ezer szavát vizsgálta tartalomelemzéssel, különösen a tagadás szempontjából, amely a pécsi felfogás szerint a szuicid diskurzus egyik fontos kifejező eleme. Végül pedig összegzés és értékelés található, továbbá – az irodalomjegyzék mellett – függelékek, amelyek főleg a tartalomelemzési metodikát illusztrálják.

A szövegben nagy teret foglal el a telefonszolgálatnak mint sajátos segítő intézménynek elemzése, történeti aspektusból. A pécsi telefonszolgálat az egyik úttörő volt ebben a műfajban, igen ambiciózusan végezte a képzést és a szupervíziót, ennek érdekében a beszélgetések egy részét hangszalagra vették. A didaktikus célokból – vagy valamilyen kutatási szempontból – teljes, sikeres beszélgetéseket archiválták, ezekből származik a szerző mintája is.

A kötet érdekes olvasmány. Egyrészt nagyon jól megírt és tagolt szöveg, a szerző szinte teljes elméleteket mutat be és kapcsol össze, nagyon jól alkalmazza a szakkifejezéseket, sikerül ezeket úgy használnia, hogy az olvasó leginkább utólag akad meg és kezd el gondolkodni rajtuk (pl. ilyen a szelf, az életvilág, a liminalitás, a dialógus, a participáció stb.), a mondanivaló kerek, világosnak tűnő. Jól megismerjük a diskurzív felfogást, a participációs elmélet pedig heurisztikusnak látszik. A szakirodalmi hivatkozások adekvátak, az olvasó további érdeklődésének irányítására alkalmasak.

Ám a kitűnő elméleti és fogalmi apparátus gyakorlati hasznát az elemzés, a kutatás maga nem tudja bizonyítani. Sőt, éppen azt látszik kiemelni, hogy a magas elméleti absztrakciós szint nehezen vonatkoztatható a gyakorlatra. A telefonos beszélgetésekben nehéz pl. igazolni, hogy a kommunikáció lényege a problémamegoldás az ehhez szolgáló participáció a szükséges tudáskészletek átvételében. Igaz, hogy az egyik legsikerültebb telefonbeszélgetés során az operátor rá tudja beszélni a már veszélyes gyógyszermennyiséget bevett, öngyilkos szándékú hívót, hogy hánytassa magát, a beszélgetések többségében nehéz a probléma kategóriájában értelmezni, hogy a hívó megnyílik, elmondja bajait, megnyugszik, esetleg másként fog fel dolgokat, új jelentéseket alkot. Persze, problémákról beszél, és participál a kommunikációban, de ez így az értelmetlenségig általános. Előkerül a tagadás, de a közölt kvantitatív adatokból nem jön ki sajátos gyakorisága, nem tudunk meg fajtáiról, kontextusairól, konstituens hatásairól semmi újat, a leírt elmélet általánosságian túl (no meg arról, hogy a szerző ambivalenssé válásában lát változási elemet, de az nem világos, hogyan kerül ez bele a kódba). Mindenestre a 251-263 oldalak közötti részek adatai változásokat írnak le a kommunikáció tartalmaiban, és a szerző a további elemzésekben ezeket ígéretesnek és tovább kutatandónak érzi. Jó ötlet a kognitív szemantika gondolkodásmódjának figyelembevétele, a metaforák tartalmainak kibontása, de a nagyon absztrakt kulturális elmélet leírásában a metafora is gyakran szinte kozmikus értelművé tágul, valamiféle kognitív állócsillag a szemantikai égbolton.

A nyelvi-pragmatikai értelmezési sík („a nyelvben élő kapcsolat”) a lexikális szöveg szintjén marad, holott a pszichoterápiában is és a „jó” telefonbeszélgetésekben is a kapcsolat, az „encounter”, az igazi dialógikus összehangolódás nagyon sok nemverbális jelzésváltást hordoz, ill. ilyen üzenetekben testesül meg. A hang különösen gazdag nemverbális jelzésekben, ezek reflektorfénybe kerülnek, hiszen a hang válik a kizárólagos csatornává. Igen érdekes, hogy a leírt párbeszédek a pszichoterápia szempontjából legtöbbször inkább rossznak minősíthetők. Az operátor mintha nem tudna figyelni, túl sokszor közbeszól, megszakít, kérdései, kommentárjai feleslegesek, a bizalom keltése vagy a kommunikáció serkentése sablonokon át történik. Közben tudjuk, hogy a meghallgatott párbeszéd ettől még lehet valódi dialógus, hiszen a kapcsolat szempontjából döntő jelentőségűek a szünetek, a hangban megjelenő dallamok, érzelmek, akcentusok, és ezek messze fontosabbak lehetnek a szavaknál. Sok kísérleti adat mutatja, hogy a telefonon át elég pontos a személypercepció, a hívó megérzi az operátor elbizonytalanodásait, inkongruenciáját. A könyvben pl. gyakran esik szó arról, hogy a nemzetközi normák nem helyeslik a segítő telefonbeszélgetések rögzítését, ekörül a szolgálatban sajátos titkolózás folyt, miközben a hívók egy része számol azzal, hogy a beszélgetést magnetofonra veszik, hallott arról, hogy akár mentőt is küldhetnek a beszélgetés nyomán hozzá stb. A pszichoterápiát és a telefonos munkát ismerők azt is tudják, hogy a hívó megérezheti, hogy az operátor nem teljesen saját magát adja, hanem a „csendes” szolgálati társ jelenléte és belehallgatása miatt valós, a felvételt szupervíziós célból esetleg elemző „stáb” miatt audenciának is szól, a hívóval való beszélgetésen kívül. Ezt a „stábdinamikát” is sok kutatás elemzi, nemcsak telefonos, hanem technikai vagy élő obszervációs terápiás munkában is. Ha igaz Robert Langs elmélete, hogy a segítés és a terápia legfőbb hatótényezője a tudattalanok rezonanciája és a hívó ill. a kliens szorongásainak, félelmeinek biztonságos átadhatósága, akkor aligha lehet lexikális, verbális kommunikációs szint figyelembevétele elégséges, éppen a – talán kissé idealizált, de mindenesetre értékkonnotációval absztrahált – dialógus szempontjából.

A nagy és modern elméleti és fogalmi apparátus mellett tehát a vizsgálat maga végül eléggé leegyszerűsített lett és az elméletek illusztrációján nem is jutott túl. Igazában a telefonos anyag a visszahallgatóság révén megengedné az elemzést a hangspektrumban is, a beszélgetés teljes kontextusában és az operátor introspektív érzelmi reminiszcenciáinak figyelembevételével. Az empátia – mint ismert – a hang tartományában érzékeny vizsgálóeszköz (ugyanolyan, mint a hívó empátiája, csak ő nem tudja azt tudatosítani, szorongással, bezárkózással megnyílással vagy megkönnyebbüléssel reagál csupán), pl. a beszélgetések csoportos elemzése (Rogers, ill. Truax eredeti módszerei szerint) nyújthatna minősítési szempontokat. Úgy tűnik, a szerzőt e vonatkozásban inkább megkötötte a participációs elmélet vagy a diskurzív szuicidológia elmélete, mintsem segítette. Nem igazán meggyőző a liminalitás szerepe vagy a rítus kommunikatív tettenérési kísérlete sem az elemzésben.

Ám lehetséges, hogy a könyv éppen azáltal válik majd a hazai kommunikációtudomány egyik alapművévé, hogy ennyire merész szintézisre vállalkozott, ennyire elvont és nehéz teoretikus perspektívákat használt fel, megkísérelve mennyiségi és minőségi empirikus elemzést is, és akkor is végigment a maga által választott úton, ha látta is a változatos „landscape”, terület feltárhatatlanságát is ezen a módon. Nagy érték, ha egy szöveg vagy vizsgálat ennyire felkészült, korszerű formában vitákat ingerel, oppozíciót vált ki, szinte kikényszeríti a kritikus állásfoglalást, miközben sem a szerzőt, sem a mondanivalót, sem a módszereket nem lehet csak úgy egyszerűen elutasítani. Minden, amit B. Erdős Márta leír, tudományosan megalapozott, tehát csak felkészülten, érvekkel, széles szakirodalmi alapról vagy empirikus tapasztalatok nyomán lehetne vitázni vele.

Talán ennél több nem is várható értekezéstől, és nem is kell több, hogy ezt a könyvet el kell olvasni, komolyan kell venni. Sok szakmabeli érdekelt itt, hiszen nemcsak a pszichoterapeuták közössége nagy, de sokezer „telefonos” is van már az országban, aki képzésben részesült, ügyelt, átélte a vizsgált dialógusok feszültségeit, sokan foglalkoznak szuicidológiával, és a kommunikáció maga pedig slágerszakma, ezrek tanulják és remélhetően sokan adekvát módon használják is „tudáskészletét”.

A Typotex kiadó szép formában, gondos kivitelben hozta ki a könyvet, jó kézbevenni, kitűnő a szedés, tagolás, áttekinthető és olvasmányos minden.

 

Buda Béla dr.

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK