Volt egy tanárom, akinél az írásbeli vizsgák egyetlen tömör esszékérdésből álltak. Már-már értelmetlennek tűnő átfogó kérdései a diákhumort is megihlették: "Írja le, hogyan működik a világegyetem, és illusztrálja példákkal!" Terestyéni Tamás - az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársa, a JEL-KÉP című kommunikációtudományi folyóirat főszerkesztője - legutóbbi könyvében mintha az idézett esszékérdéssel igyekezne megbirkózni. Lenyűgöző vállalkozása - a kommunikáció jelenségvilágának áttekintése, értelmezése és rendszerezése - kétségkívül az egyik legambiciózusabb kísérlet, amivel hazai (s megkockáztatom: külföldi) szerző valaha próbálkozott.

Noha a kommunikáció elmélete, illetőleg tudománya angol nyelvterületen és nyomában a világnyelveken már a múlt század közepe óta jelen van, hazánkban csupán néhány évtizede kezdett hatni, mindenekelőtt a társadalomtudományok fejlődésére. A diszciplína hazai kibontakozását Szecskő Tamás, Buda Béla, Horányi Özséb, majd valamivel később Pléh Csaba, Síklaki István, Terestyéni Tamás és Béres István egyengette. Az oktatás csak a nyolcvanas évek végétől lendült föl; a kiadványok egészen az ezredfordulóig elsősorban az alkalmazási területek szükségleteinek igyekeztek megfelelni. Említett szerzők - közülük egyedül Horányi tudhat magáénak saját elméletet, amely a kommunikáció participációs felfogásaként vált ismertté - legutóbbi kötetei ugyan már törekedtek a kialakult tudományos hagyomány átvételére, a diszciplína máig nincs túlterhelve precíz definíciókkal.

Különleges értéke ezért Terestyéni Tamás kommunikációelméletének, hogy didaktikusan és érthetően teszi befoghatóvá a kommunikáció végtelennek tűnő és színes világát. Úgyszólván ránk nyitja azt a gazdagságot, amelyben a pillangósvirágú növények és a nitrogénkötő baktériumok szimbiózisától (ami köztudottan egy molekuláris párbeszéd eredményeképpen alakul ki) a méhek táncán, a baráti beszélgetésen és a kabátgallérra tűzött kokárdán keresztül a metaforikus reprezentációig szokásosan mindent kommunikációnak tekintünk.

A kötet alkalmazásának kulcsa - és e téren rejlenek a diszciplína fő megértési nehézségei, illetőleg félreértési lehetőségei - hogy a szerző megkeresi azt a par excellence kommunikációs elemet, amely minden kommunikációs jelenségben szükségszerűen benne rejlik. Ebből a kommunikációs lényegből kiindulva azután számba veszi a kommunikáció eszközeit, kiemelve a nyelvet mint az ember kommunikációs kompetenciájának meghatározó összetevőjét. Megvizsgálja, hogy ezen eszközök birtokában miképpen vagyunk képesek egyrészt a világ gondolati és egyéb leképezésére, megismerésére, reprezentációjára, másrészt társadalmilag érvényes cselekvések végrehajtására - ahogy fogalmaz: a dolgok menetébe való kommunikációs beavatkozásra. A kortárs kommunikációelméleti vizsgálódások hangsúlya - világosan látjuk - egyre inkább pragmatikai irányba tolódik el. A beszélgetés tárgyával - a "dologgal", amiről szó van - kapcsolatos konvencionális jelentés mellett a közlés folyamatában egy olyan "kommunikációs jelentés" is létrejön, amely a kontextussal, a személyi összetevőkkel, a metaszintű jelzésekkel kapcsolatos jelentéselemeket öszszesíti magában. A kommunikációs jelentés nem annyira a tiszta megismerést, mint inkább a befolyásolást, az érdek- és akaratérvényesítést, a ráhatást szolgálja. Ily módon a kommunikációs folyamat nem csupán információtovábbításként, hanem elsődlegesen és lényege szerint hatásösszefüggésként, a szó tényleges értelmében vett beszédcselekvésként működik.

Ezt követően a kultúrát alkotó kommunikációs produktumok - úgymint szövegek, narratívumok - legfontosabb fajtáira nyílik rálátásunk, majd a kommunikáció evolúciójának folyamatára - az állatok jelzésszerű megnyilvánulásaitól kezdve a korai ember testkommunikációján, majd a nyelv kialakulásán és az írás megjelenésén keresztül mai korunk hightec kommunikációjáig, az infokommunikáció, a multimédia és az internet világáig. A szerző régóta foglalkozik a kommunikáció evolúciós aspektusainak elemzésével. Fő tézise, hogy a kommunikáció meghatározó mozzanata a kommunikációs szándék, vagyis az intencionalitás felismerése-felismertetése. E felismerés-felismertetés azért lehetséges, mert a kommunikációs közösség tagjai közös és kölcsönös tudással rendelkeznek a nyelv használatáról és szabályairól. Úgy véli, ebből a szempontból informatív lehet az állati kommunikáció kutatása, mert az emberi nyelv fejlődésének közbülső állapotaira enged következtetni. Végül kísérlet történik a kommunikáció társadalmi szükségletek, funkciók és rendszerek kontextusában történő vizsgálatára funkcionalista rendszerszemléleti megközelítésben.

A kommunikációkutatás, azon belül is a társadalmi kommunikáció sajátos területe, a közéleti kommunikáció valószínűleg nem véletlenül került az elmúlt néhány év társadalomtudományi érdeklődésének homlokterébe. A kötetet e terület feltérképezése zárja. A többnyire empirikus felmérésekre támaszkodó leírás - kiemelve az ezredforduló környéki Magyarország kommunikációs viszonyainak néhány fontosabb jellegzetességét - implicit módon érinti a diszciplína néhány etikai vetületét is. Akár az is lehetne a zárófejezet címe: demokrácia a gyakorlatban.

Terestyéni Tamás kommunikációelméletének vezérgondolatát így fogalmazza meg: "a kommunikáció az emberek közötti együttműködés, a kölcsönös megértés, az egymásra találás, a megegyezés terméke. Legmélyebb alapjaiban maga is együttműködés, egyben minden más természetű együttműködés elengedhetetlen tartozéka, kovácsa, elősegítője."

A mű legalább három évtizednyi nemzetközi szakirodalmi előzményre tekint vissza, és a teljesség igényével hivatkozik a hazai szerzők munkáira is. Amennyiben túlteszszük magunkat annak a kérdésnek a látszólagos banalitásán, hogy vajon manapság szükséges-e kommunikálnunk a kommunikációról, s belegondolunk a benne rejlő számtalan problémába, több vonatkozásban is felcsillan(hat) előttünk a kötet egzisztenciális aktualitása.