A különböző tudományágakban, ki­vált a nyelvtudományban sok szó esik a szövegről, miközben nagyon ne­héz, ha nem lehetetlen meghatároz­ni, mi is az. A szerző, Kárpáti Eszter nyelvész, s ő maga is mintegy szkep­tikus a szövegfogalom meghatározá­sát és értékét illetően, és még a kötet zárszavában is kételyeit hangoztatja, viszont a könyvben – a „szövegben” – közben kitűnően áttekinti a szöveg­re vonatkozó felfogásokat, történeti, nyeli, jeltudományi, kommunikációs stb. értelemben. Sőt elemzi a társas interakcióban keletkező közös, inter­textuális szövegeket is.

Három nagy fejezetre bontja tárgyát, majd pedig a ma divatos szoros decimális rend­szerben, sok kis részcímmel, alcím­mel jól tagolt módon rendszerezi és tekinti át a szakirodalom állításait. Az első részben szó van a nyelv biológiai alapjairól, nagy hangsúlyt fektet a Do­nald-féle kulturális fejlődési elméletre, illetve az elektronikus technika által létrehozott új szövegformákra, majd a szövegkérdés mai érdekességeit tár­gyalja.A második nagy rész talán a legiz­galmasabb a kötetben, ennek címe: A szövegfogalom előzménye: A nyelvi jel. Ebben a szerző a jelentés és a nyelvi jelekből összerakott nagyobb jelentésszerkezetek történeti, főleg fi­lozófiai magyarázatait veszi sorra. Az ókortól kezdve a jelentéskutatás kü­lönféle, már a XX. századra kialakuló, tehát modemnek tekinthető modellje­it tárgyalja, azután a tömegkommuni­káció szövegértelmezéseit vizsgálja, majd egy politikai beszéd szöveg­elemzését használja fel példának.

A harmadik nagy rész foglalkozik a tulajdonképpeni nyelvészeti szöveg­kutatással, itt főleg az úgynevezett pragmatika és határterületeinek té­májában alakultak ki érdekes elmé­letek. A szerző a diskurzusanalízis, vagyis a párbeszédben generált kö­zös szövegek teóriájára helyez hangsúlyt, s figyelemre méltó mó­don veti össze a beszédaktus elmé­letének, a szociolingvisztikának, a kommunikációs etnográfiának és pragmatikának, valamint a különbö­ző diskurzuselemzéseknek a néző­pontjait. Ez is a kötet egyik értékes gondolati teljesítménye. Végül a nyelvészeti szövegkutatás két ma­gyar irányzatát mutatja be, részlete­sen Petőfi S. János modelljeit, és rö­videbben Kiefer Ferenc munkássá­gát, amely régebbi, és így a nyel­vészetben ismertnek tekinthető.A kötet nagy érdeme, hogy egy gyakran emlegetett, szinte divatos fo­galmat alapos, rendszeres elemzés tárgyává tesz, bizonyos fokig szét­szedi, de végül mégis valamilyen szintetikus képet alkot róla.

Érdekes módon a szerző nem szól az úgynevezett narratív elem­zésről, narratív megközelítésről pedig az sok szempontból illeszkedne a gondolatmenetéhez. Noha két konkrét szövegelemzést is bemu­tat, azt lehet mondani, hogy ezek nem igazán sikerültek, és nem ér­zékeltetik a szövegelemzés távlata­it, hasznát a gyakorlati kommuniká­ciókutatásban. Ugyanakkor a szer­ző és a könyv érdeme a rövid és pontos fogalmazásmód és a téma­kezelés következetes logikai rend­je. Az olvasó így mindenképpen ta­nulságos és színvonalas szakmun­kát vehet kézbe a könyvvel, amely­ből sokat meríthet.