Az atomenergia-ipar húsz évvel ezelőtti, máig legnagyobb balesetét még ma is gyakran szenvedélyes viták kísérik. Érzelmi alapú állásfoglalások helyett ajánlom az olvasók figyelmébe Szatmáry Zoltán és Aszódi Attila Csernobil. Tények, okok, hiedelmek (Typotex, Budapest, 2005) című könyvét. A fizikus– mérnök szerzőpáros a témakör szakértője, írásuk szakszerű, ugyanakkor közérthető.
Magyar szakemberek mérések és számítások alapján megállapították a hazai lakosság által elszenvedett és a várható sugárdózist, ezt az értékelést a nemzetközi tudományos közvélemény elfogadta. A balesetet követő 70 évre számított külső és belső sugárterhelés hazai átlagértéke 0,5 mSv, a legborúlátóbb becslés szerint sem lehet több 1 mSv-nél (a sievert a sugárzási dózisegyenérték egysége). Ennek a dózisnak nagyjából felét a balesetet követő első évben szenvedtük el, a másik felét pedig 2056-ig folyamatosan éljük át. Magyarországon a háttérsugárzás, vagyis a természetes eredetű, a világűrből és a talajból érkező sugárzásokból állandóan elszenvedett dózis évi 2,4 mSv. Tehát a baleset utáni első évben megkapott csernobili eredetű többlet és a baleset utáni 70 évben kapható dózis együttesen mindössze egyetlen évi természetes eredetű sugárterhelés 20 százalékát teszi ki. Másképp fogalmazva: a csernobili baleset Magyarországon 2–3 havi természetes eredetű sugárzásnak megfelelő többletterhelést okozott. A csernobili sugárterhelés a hazai lakosság körében nem járult hozzá a daganatos halálesetek 1970 óta nyilvántartott folyamatos növekedéséhez. Csernobilnak tehát a szerzők szerint Magyarországon nincs statisztikailag kimutatható hatása.