Hónapok óta egy rendkívüli könyv bűvöletében élek, és ezt most megosztom Önökkel. Douglas R. Hofstadtermunkája először a címben említett jeles komponista,Johann Sebastian Bach miatt keltette fel érdeklődésemet, de ahogy a könyvesboltban beleolvastam, rögtön sejthető volt, hogy nem valami szokványos műelemzést, életrajzot tartok a kezemben. Hanem mit is?

A Gödel, Escher, Bach nem könnyen besorolható alkotás, még az sem egyértelmű, hogy a matematikához, a képzőművészethez, netán a zenéhez illeszkedő műről van-e szó. Ahogy haladunk előre a könyv olvasásával, fejezetről fejezetre változik érzésünk, sőt, hogy a téboly teljes legyen, még az irodalom, a biológia és a filozófia is többször előtüremkedik jó néhány oldal erejéig. Azután a terjedelmes alkotás (778 oldal) vége felé tartva az Olvasóban (persze, csak ha elég kitartó volt) kezd összeállni a kép: valami egyetemes tudományközi izét tart a kezében. Merthogy Hofstadter munkája időről időre leveti magáról a beskatulyázás összes béklyóját, gondolatkísérlete teljesen új kontinens meghódítására viszi magával a türelmes (ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni) Olvasót.

Azt hiszem, ez a leghelyesebb megfogalmazás: gondolatkísérlet. Amikor naivan belekezdünk a könyvbe, Hofstadter Nagy Frigyes porosz király udvarából indít, az uralkodó éppen fogadni készül az „öreg” Bachot, s feladja neki a Királyi Témát, melyre az rögtönöz, majd visszatérve Lipcsébe, megalkotja egyik kiemelkedő remekművét, a Musikalisches Opfert, a Zenei Áldozatot. Hofstadter elidőz a mű szerkezetének elemzésén, majd az egyik háromszólamú kánon ismertetése kapcsán váratlan fordulattal átugrik a Bach halála után közel 150 esztendővel később született holland grafikus, M. C. Escher alkotásaira.

Az ürügy az „átugrásra” a kánon egyik modulációs megoldása, melyet Hofstadter „Furcsa Hurok”-nak nevez (jegyezzük meg a kifejezést, még visszatérünk rá). Írónk az 1747-es potsdami látogatás nyomán született remekmű zenetechnikai megoldását véli felismerni a népszerű grafikus 1961-es datálású litográfiáján, a Vízesésen (ld. a mellékelt képet). Hofstadter a folytonosan emelkedő kánont („Canon per Tonos” nevet viseli) a Furcsa Hurok-rendszerűnek gondolja, éppúgy, mint Escher képét. A kapcsolat elemzését követően egy újabb ugrás következik, és máris ott vagyunk a XX. század jeles matematikusánál, Kurt Gödelnél, akinek egyik híres levezetésében, az 1931-ben ismertetett Nem-teljességi Tételben szintén a Furcsa Hurok jelenséget fedezi fel.

Az Olvasó most azt gondolja, hogy mindezen lépések hosszú, átláthatatlan és követhetetlen száz oldalakon át következtek be, de nem, mert ekkor a terjedelmes kötetnek mindössze 20. oldala körül járunk. Nem is mesélem tovább a történetet, de Hofstadter újabb és újabb Furcsa Hurkokat fedez föl, egyikből lép a másikra, sőt egy idő után arra is rájövünk, hogy a szerző gondolkodása is alapvetően Furcsa Hurok-rendszerű, és már mi is hajlunk rá, hogy egyes kérdéseket a korábbitól eltérő módon közelítsünk meg. Hosszú és végtelennek tűnő levezetései során bejárjuk a matematika legfőbb területeit, az aritmetikától a prímszámokig, de közben, mint a kályhához, folytonosan vissza-visszatérünk Bach remekéhez és Escher képeihez.

Hofstadter nagyszerűen ért a fokozáshoz és a gondolatok felépítéséhez, mert amikor már – agyunk kifáradásával – készülünk a könyv végső letételére (azaz föladására), váratlanulLewis Carroll szellemében egy irodalmi jellegű, Akhilleusz és a Teknős között folytatott párbeszéddel (na, ezt most direkt nem magyarázom meg) új vizekre evez. Lassan hozzáedződünk e metódushoz, és már várjuk a következő fejtörőt. Az Olvasó tehát mindig talál újabb és újabb gondolatot, ami leköti, föl sem tűnik, hogy már a századik Furcsa Huroknál tart, hogy e különös gondolatbajnokság révén olyan területeket vett be, melyre korábban sem lehetősége, sem késztetése nem volt.

A Typotex Kiadó gondozásában megjelent mű, Lipovszki Gábor szellemes és alapos fordításával nagyszerű olvasmány a (mondjuk el még egyszer) türelmes Olvasónak. Sajnos, az alkalmazott nyomdatechnika alig haladja meg a fekete-fehér fénymásolás szintjét, amit főleg a szép számú képzőművészeti reprodukciók megjelenései sínylenek meg.

Hofstadter könyvének átrágása után alapvetően másképp látjuk a minket körülvevő világot. Ennél többet pedig szerző aligha kívánhat.