Azzal mindenki, még a legelszántabb morálfilozófusok is egyetértenek, hogy az önzetlenség erény. Többé-kevésbé tehát széles körben elfogadott, hogy önzetlennek kellene lennünk - a vita inkább abban áll, hogy miért is kell így tennünk. Bereczkei Tamás könyve, mely Az erény természete címet viseli, nem azt akarja megmondani, hogy miféle, önzetlennek mondható tettek nevezhetőek erényesnek, hanem sokkal inkább azt, hogy milyen okokból kifolyólag hajtjuk végre a mindennapokban ezeket a tetteket.

Nos, a könyvből az a paradoxonnak látszó tétel olvasható ki, hogy az esetek többségében vagy azért hajtunk végre önzetlen tetteket, mert az elősegíti génjeink tovább örökítését, vagy mert az önzetlenség a legjobb taktika számunkra - különösen hosszú távon. Szóval azért nem kell elájulnunk saját jóságunktól. Másképpen megfogalmazva, a könyv azt igazolja, hogy az ember embernek farkasa - ha hozzátesszük ehhez, hogy valójában a farkasok is segítenek egymásnak, különösen közeli rokonaiknak, vagy ha arról van szó, hogy csapatmunkával több zsákmányt tudnak szerezni.

Való igaz, mi emberek valamivel bonyolultabb lények vagyunk, mint a farkasok. Ugyan mi is hajlamosabbak vagyunk rokonainknak segíteni, mint más embereknek - ennek oka az, hogy evolúciósan kedvezőbb génjeink fennmaradásának szempontjából, ha a hozzánk hasonlókat óvjuk, márpedig legjobban - tetszik, nem tetszik - a rokonaink hasonlítanak hozzánk. Azonban a farkasokhoz képest mi még összetettebb csoportszerveződést mutatunk, ami összekapcsolódik azzal, hogy sokkal bonyolultabb tranzakciókat tudunk átlátni. Ennek nyomán sokkal nagyobb volumenű szociális befektetésekre vagyunk hajlandóak - erre egy példa, hogy törzsi körülmények közt élő emberek a hírnévért és a megbecsülésért milyen pazarlóan osztják szét az általuk megszerzett zsákmányt.

Bereczkei rengeteg kulturális antropológiai kutatást összefoglaló művének éppen az az egyik legnagyobb érdekessége, hogy ezen kutatások által rengeteg eredendő és univerzális emberi tulajdonságunkra mutat rá. Mindemellett - ami szintén dicséretre méltó - nemcsak mások kutatásaira, és nemcsak antropológiai vizsgálatokra támaszkodik a szerző. Először is nagy teret kapnak a könyvben a kísérleti játékelmélet eredményei (ezekben különféle játékokban vizsgálják meg, példának okáért, az emberek altruista hajlamait), valamint a neurobiológia megfigyelései és az evolúciópszichológia elméletei. Másrészt Bereczkei saját kutatásainak eredményeit is felhasználja, ami meggyőzően bizonyítja tudományos karriere mellett - hiszen a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője, az MTA doktora és a Journal of Evolutionary Psychology társszerkesztője -, hogy tudományágának élvonalbeli szakértője. Ami még itt nagyon fontos, különösen a laikus olvasó számára, hogy a kísérletek és a kutatások közül több olyan lett beválogatva a kötetbe, ami a hétköznapi szituációktól sem idegen. Eléggé szórakoztató, amikor az egyes kísérletek, vagy antropológiai kutatások olvasása közben magunkra ismerünk abban, ahogyan ezek a leírások bemutatják az embereket.

A módszer kérdéséhez tartozik az is, hogy a szerző világosan látja ezeknek a tudományos eszközöknek a helyét és korlátait. Ezért is képes a különböző tudományterületek eredményeit olyan okosan egymás mellé helyezni, s ez magyarázza azt is, hogy nem esik a redukcionizmus csapdájába, s nem egyetlen remek ötlettel próbálja megmagyarázni az emberi önzetlenség megannyi formáját. Mert az eddigiekben ugyan jeleztük, hogy a könyv tézise szerint a legtöbb önzetlennek látszó cselekedetet valójában önző okokból hajtjuk végre, de Bereczkei szerint igenis létezik „valódi altruizmus”, még ha ez tudományos módszerekkel nehezen is mérhető. Van, amikor azért segítünk a másiknak, mert átérezzük, hogy mennyire szüksége van a segítségre, és hogy mennyire rossz az a helyzet, amibe belekerült. Ez speciálisan emberi jelenség, sem a farkasok, sem más állatok nem rendelkeznek vele, s az empátia képességén alapul, azaz hogy meg tudjuk érteni, mit érezhet, mit gondolhat a másik egy adott szituációban.

Bereczkei tudományos álláspontját világosan kifejti  - a könyv jól van megszerkesztve, kerüli a laikus számára érthetetlen szakzsargont -, és úgy látszik, a redukcionizmus elutasítása, az emberi önzetlenség rengeteg oldalának egyszerre történő bemutatása különösen fontos számára. Azonban más, általánosabb jellegű tudományos elköteleződésről nem szerzünk tudomást, például a szerző teljesen ránk hagyja, hogy egy általánosabb szemszögből értelmezzük-e a könyvben bemutatott tényeket. Hogyan is értékeljük önzetlenségünk többnyire önző, de ritka esetekben mégis önzetlen jellegét? Az világos, hogy sem angyalok, sem ördögök nem vagyunk, de mégis, ezen eredmények tekintetében melyikhez esünk mégis közelebb? Vagy mondjuk önzetlenségünk ilyen korlátozott mivolta nem teszi eleve lehetetlenné, hogy megoldjuk globális problémáinkat? S annak milyen gyakorlati következményei vannak, hogy kevésbé az értelem, inkább érzelmeink indítanak altruista cselekedetekre? Persze sok elrettentő példa van, sok tudós, amikor könyve végén belekezd mindenféle bölcselkedésbe a „magasabb” kérdésekről, nem jut tovább gyermeteg,  „overstatement”-ektől hemzsegő amatőr filozofálgatáson, de ettől független talán mégis megengedhette volna Bereczkei magának ezt a kockázatot. Mert egyébként a könyv nagyon átgondolt, a laikusoknak szánt tudományos összefoglaló műfaját talán már tökéletesen megvalósítja, csak az említett „apró” hiányosság okán marad egy kis hiányérzete az olvasónak.