Lakatos Imre (1922-1974), ma úgy mondanánk, kalandos életű tudományfilozófus volt. Életútja vallásos zsidó család (Lipsitz) szülöttéből előbb reformátussá, majd ateistává, politikailag előbb illegális kommunistává, elkötelezett MKP taggá, később a Közoktatási Minisztériumnak a felsőoktatást reformáló tisztviselőjévé, majd 1950-ben a pártból kizárt kistarcsai, ill. recski internálttá, még később a Petőfi Kör lelkes szószólójává tette, mígnem 1956-ban disszidált. Angliában állapodott meg, a London School of Economy filozófiaprofesszora lett, két doktori értekezéssel a zsebében (Debrecen, ill. Cambridge). A század magyar értelmiségének ahhoz a korcsoportjához tartozott, akik a II. világháború után az országban gyökeres társadalmi és szemléleti fordulattal akarták a történelmi tartozásokat rendezni, éspedig személyes érintettség miatt fokozott aktivitással a megélt borzalmak emlékeitől hajtva, olykor kissé elvakítva. Lakatost, úgy tűnik, idejében kijózanították az események, baloldaliságát megtartva a tudományelmélet terére irányította minden lelkesedését és értelmét.

A nagy lehetőséget a disszidáló Lakatos egy Bécsben elnyert Rockefeller-ösztöndíj kapcsán ragadta meg, ez juttatta Cambridge-be. Úgy tűnik, a második kiváló sorsformáló befolyást Pólya György személyisége és kutatói munkássága jelentette. Az olvasó a Pólya által javasolt doktori témából kiterebélyesedett mű egyes részleteit tartja a kezében.

Nincs elegendő terünk a könyv érdemi méltatására. Lakatos itt kifejtett tézise hogy saját szavaira bízzuk "Az informális, kvázi empirikus matematika nem a kétségbevonhatatlanul megalapozott tételek számának egyhangú növekedése révén fejlődik, hanem a találgatások szüntelen helyesbítésével, az elmélkedés és a kritika, a bizonyítások és cáfolatok logikája segítségével." A kifejtés pedig sokszereplős, egyfajta eliziumi vitatkozás olykor indulatos formájában történik, ahol a megszólalók néha a matematika, az ismeretelmélet és a kutatási módszertan jeles-neves mestereinek a szavaival érvelnek. Mondhatnánk, bábjáték ez, ám a javából való, hiszen Lakatos a bábmester, s az ujjaira húzott figurák helyett is ő beszél, idézi a dicső elődök szavait (lábjegyzetekben az idézetek bibliográfiai helyei és kommentárok). A példa pedig, aminek kapcsán a nézetek összecsapnak és a konklúzió megszületik, egyszerű(?) probléma, vajon miként igaz, hogy "minden szabályos poliéder esetében fennáll az élek (é), a csúcsok (c) és a lapok (l) száma között, hogy c-é+1= 2", az Euler-összefüggés. A tárgyalás során, ami a görög ábécé betűivel jelölt sok, olykor személyeskedő, (majdnem) dühös (inkább: indulatos) ember között a platóni, vagy Galilei-féle (Rényi-féle!) dialógus szabályai szerint folyik, az olvasó előtt hihetetlenül érdekes kép tárul fel a matematika különféle fontos problémáival, a tudományos megismerés történetiségével és fundamentális filozófiai kérdésekkel kapcsolatban. Bár e sorok írója személyesen nem hallhatta Lakatos állítólag impulzív és sziporkázó előadásait, mégis az a meggyőződése, hogy az angol nyelvű eredetiből a fordítónak sikerült elővarázsolni egy lendületes egyéniség hatalmas meggyőző erejű, ám mégis óvatosan elemző, árnyalt érvelését. Azt hisszük, hogy ez a könyv a matematika egyik megkerülhetetlen alkotása. Nem biztos, hogy az ismeretelméleti megállapításai és módszertani útmutatásai kizárólagos érvényűek, ám rendkívül tanulságosak. És ami meglepő és nem kevésbé fontos: az elemző eljárás tanulságokat rejt a természettudományok minden ága számára is.