0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 320 oldal
Formátum: B/6, fűzve
ISBN: 978-963-2791-01-2
Témakör: Nyelvtudomány, Szépirodalom

Eredeti ár: 2200 Ft
Webshop ár: 1320 Ft

KOSÁRBA
Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában
Lénárd Sándor írásai a nyelvekről

Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában

Modern Nyelvoktatás X(2004)1.
2004

Ha létezik magyar brazilianisztika, akkor annak három, a XX. század első évtizedében született, hányatott sorsú férfiú a megalapozója: Rónai Pál (1907), Molnár Gábor (1908-1980) és Lénárd Sándor (1910-1972).
Lénárd páratlanul szerteágazó munkásságából jelen kötet a nyelvek sokfélesége kapcsán írottakat foglalja egybe (szerkesztette Siklós Péter és Terts István). A könyv java részét a hamburgi rádió számára készített, „Hét nap bábeliül” című előadás-sorozata adja, amely németül 1964-ben jelent meg, s ezt egészíti ki néhány kisebb írás.
A szerző munkásságában páratlan harmóniában találjuk az elméletet és a gyakorlatot. Több forrás számol be arról, hogy kiváló szakács volt, de emellett könyvet írt a római konyháról, tanulmányt a bécsi szeletről. Több más szerző mellett Fritz Kahnt olaszra, A. A. Milne-t latinra, Szerb Antalt németre fordította. Mint Siklós Péternek a kötetben megjelent életrajzából kiderül, Bach zenéjének bűvöletében leélt élete, egy távoli földrész eldugott helyén gyakorolt orvosi hivatása Albert Schweitzer rokonának mutatja.
Lénárd az 1940-es évek végén gyakran vállalt tolmácsmunkát, s ennek kapcsán Magyarországon jelenleg nagyon aktuális kérdéseket tárgyal hallatlan szellemességgel. Mára már Európa nyugati és középső részébó1 a szövetségi hovatartozást is feltüntető térképeken csak Svájc éktelenkedik szégyenfoltként (talán nem is túl sokáig), mert kivonta magát az Európai Unióból. A II. világháború után Lénárd is részt vett olyan konferencián, amely az újraszerveződő Nyugat-Európa szövetségi rendszerét volt hivatva tárgyalni, s emlékezete szerint már ekkor felvetődött az a gondolat, hogy a legegyszerűbb az volna; ha az európai országok sorra felvételüket kérnék a Helvét Konföderációba. Ez a megoldás akkor sem látszott megvalósíthatónak, sőt az ellenkezője történt.
Ahogy Szerb Antal és Halász Gábor „ikercsillagok” voltak a magyar esszében, úgy volt Lénárd és Rónai is a Brazíliába szakadtak közül. Mindkettőjükben volt erőteljes nyelvészeti érdeklődés, s mindketten specializált témát favorizáltak: Lénárd a nyelvváltozatokat (katarinai német, brazíliai portugál, római olasz, újlatin, amelyre maga fordította le a Micimackót, amerikai angol), Rónai az általa meg nem tanult nyelveket. Ami a nyelvváltozatokat illeti, figyelemre méltó a kötetet fordító Terts István idézte terminológiai javaslat: a portugál a spanyolnak Abstand-nyelve, brazíliai változata pedig az ibériai portugálnak társnyelve.
Jelen könyvében megjelent esszéinek írásakor Lénárd már Brazíliában élt, annak is déli, német telepesekkel benépesített Santa Catarina szövetségi államában. Orvos volt egy eldugott völgyben – Siklós Péternek a kötetben leközölt életrajza is diszkréten hallgat arról, hogy szerzett-e valaha is diplomát. Brazília volt bankárgyarmat és részvénytemető, az ugyancsak ide emigrált Stefan Zweig a jövő országának nevezte, kincsei között az aranyat, cukrot és kávét szokták emlegetni – Lénárdot mindezek különösebben nem érdekelték. Hálás volt ugyan az őt befogadó braziloknak, különösen a katarinaiaknak, de a helyi, korabeli szellemi élet színvonala lehangolóan hatott rá, s a braziloknak még a nyelvét is kritizálta.
Lénárd megszállottan vallotta és meg is indokolta, hogy a portugál tulajdonképpen teljesen felesleges nyelv, minthogy a spanyolnak csupán nyelvjárása. A portugál ellenében, szinte annak bűnéül felhozott érve az írásbeliség legalábbis viszonylagos hiánya, amit fokozottan érvényesnek tartott a brazíliai portugálra. Ennek ellenére portugál irodalom természetesen van, sőt a „lingua portuguesa” és a „fala brasileira” fokozatos elkülönülésétől, az „indianismo” irodalmi irányzat megjelenésétől, nagyjából az 1830-as évektől önálló brazil irodalomról is beszélhetünk. A spanyol (kasztíliai) és az egy darabig presztízsben erősebb galíciai-portugál (gallego-portugál) a XIII. században, a galíciai és a portugál a XIV. században vált el. A XVI. század első harmadában tevékenykedett Gil Vicente spanyolul és portugálul egyaránt írt, egyes drámáiban pedig a nyelvjárások használata szereptípusokat jellemez, például a hetvenkedő katona többnyire a legtipikusabb spanyolt, a kasztíliait beszéli. Az önálló spanyol és portugál irodalmi nyelv létezése ellenére, kialakulásuk helyén, Ibériában a két nyelv között máig nyelvjárási kontinuum húzódik Extremadurában, s az önálló nyelvnek tekinthető galíciait (gallegót) is szokás úgy jellemezni, hogy mind spanyolos, mind portugálos tulajdonságokkal rendelkezik.
A spanyol és portugál nyelv közötti megbékélésnek elhivatottságából adódó változatát képviselte Francisco Suárez (1548-1617) spanyol (granadai) születésű, Portugáliában is alkotó teológus, aki latin nyelven írt. Ez a megoldás alighanem Lénárdnak is megfelelne, hiszen latinra fordította a Micimackót, s jelen kötetében is található egy szellemes fejezet az újlatinról.
Ami egy társnyelv és egy Abstand-nyelv társnyelve távolságát illeti, jelen sorok írója ismert egy magyar illetőt, aki 1976-ban, az angolai polgárháború idején a későbbi helyi kormányerők és az őket segítő kubaiak (önkéntesek) között tolmácsolt. (Az angolai portugál nem állhat távol az ibériaitól, viszont a spanyol kreol változatai közül a kubai népnyelv kirívóan különbözik a kasztíliaitól.)
A kötetet alapos, távolról sem tolakodó, hanem értőn magyarázó jegyzetekkel, a szakirodalomban továbbvezető utalásokkal a fordító, Terts István látta el. A jegyzetanyagban különösen a jegyzetíró szűkebb szakmáját, a nyelvészetet tárgyalja különös műgonddal, de találunk érdekes megjegyzéseket a vasorrú bábáról éppúgy, mint a képregény történetéről.
A szakácsművészet innen sem hiányozhat. Az említett, nyugat-európai országok között szövetségi rendszert létrehozni hivatott római konferencián a szó szoros értelmében terítékre került egy neves helyi specialitás, az ördöglány-csirke (pollo alla divolina vagy divola), s ennek már csak Lénárdtól kétféle recept-variánsát ismerheti meg a magyar olvasó.
Csak a nagyon gonosz recenzens veszi észre boldogan, hogy például Nikolaus Lenau tekintetében mind Lénárd, mind Terts téved (az előbbi: „bánáti svábok között nőtt fel, csak pár szót értett magyarul” (p. 52) az utóbbi: „édesanyja magyar volt” (p. 206), tudniillik Lenau apja és anyja révén egyaránt német volt, s tényleg tudott magyarul.
A kötetben található még egy kiváló Lénárd-bibliográfia, a szerző néhány sajátkezű, virágokat ábrázoló rajza, s végezetül utalás a Lénárd-honlapra.

 

Kicsi Sándor András

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK