0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 320 oldal
Formátum: B/6, fűzve
ISBN: 978-963-2791-01-2
Témakör: Nyelvtudomány, Szépirodalom

Eredeti ár: 2200 Ft
Webshop ár: 1320 Ft

KOSÁRBA
Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában
Lénárd Sándor írásai a nyelvekről

In ultimus terris – Lénárd Sándor 100 - Vasárnapi levelek 146.

Irodalmi Jelen
2010-05-02

Két remek könyv is megjelent eddig Lénárd Sándor századik születésnapjára a szerzőtől. Az első a nyelvekről szóló írásokat tartalmazza „Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában” címmel, míg a második sokkal személyesebb, intimebb a „Családtörténeteim - Levelek fiaimhoz”. Mindkét könyv nagyon szerethető, kiváló humorral megírt tanulmányokat, leveleket, de leginkább az esszé műfajához közelítő, nagyon „lénárdos” szövegragyogást foglal magába. De ki volt Lénárd Sándor? Vagy ami még fontosabb: miért értékesek számunkra nem csak magyarul, hanem németből visszafordított írásai?

„Lénárd Sándor (1910-1972) orvos és költő-író. Magyarországon született, Ausztriában nevelkedett, először Olaszországba, majd Brazíliába menekült. Brazíliában azzal lett híres, hogy – Bach életét és zenéjét választva témának – megnyerte a televízió műveltségi vetélkedőjét: a nagyvilágban azzal, hogy latinra fordította a Micimackót, a magyar olvasók számára pedig a Völgy a világ végén című könyvével vált ismertté.” – írják a kis kötet hátlapján, s ahogyan az ember kezébe simul Lénárd Sándor hagyatékából, a Typotex kiadó jóvoltából megjelent két kis könyve, éppen olyan simulékonyak ezek a szövegek az ember szívéhez is. Szerethetőek, nem kevés és nagyon finom humorral megírtak, és elég sok tudásról adnak számot, főleg pedig élettapasztalatról.

A Micimackó latin fordításáról, jobban mondva arról a kis afférról, hogy amikor elkészült és szerteküldte a kiadóknak, majd nemleges válaszok sorát kapta tanulmányában így ír Lénárd: „Winnie-nek, Micimackónak, más néven Eduardus Ursusnak vagy röviden Punak ebben a pillanatban minden esélye megvolt arra, hogy többségben maradjon. Százból csak egy kézirat jelenik meg; olyan korban, amikor a világ összes államai vagy demokráciák, vagy úgy tesznek, mintha demokráciák volnának, megnyugtató érzés a többséghez tartozni.” A latin Micimackó azonban nem maradt kiadatlan. Első körben Lénárd saját kiadása volt, aztán nem sokkal később „1960 karácsonyára Santa Claus Winni-ille-Puval repült be az angol kéményekbe”.  Az utánnyomás 36 óra alatt tűnt el. A második utánnyomásnak még New Yorkot sem sikerült elhagynia – és karácsony napján egyetlen egy medve volt kapható, az, amelyik római öltözetben a New York Times irodalmi oldalán volt látható és ezt mondta: „Veni, vidi, vici”. És így tovább. Szenzációs sikere volt a Micimackó latin verziójának, amit az olvasók 95%-a nem is értett, Lénárd Sándor pedig besétált a humanisták dicsőséges köztársaságának polgárai közé, ahol díszútlevelet állítottak ki a nevére.

Könyveit az utóbbi évtizedekben újra és igényesen kiadták saját hazájában is. A „Völgy a világ végén”, vagy az „Egy nap a láthatatlan házban”, a „Római konyha” mind kiváló alkotásai egy mindvégig szerénynek megmaradt remetének, akitől nagyon sokat tanulhat az értő közönség. Főleg humort, szerénységet és empátiát. Ezek Lénárd Sándor legnagyobb erényei számomra, melyek sugároznak dolgozataiból. Az említett hangos latin Micimackó sikerre csak ennyit ír: „A számok kifejezés nélküliek. Még egy százezres is üres nullákkal bámul ránk. De mélyen meghatóak a kanadai diákok, új-zélandi iskolás lányok döcögő vagy reményteljes latinsággal írt levelei, vagy egy idianai kadété, aki azt tudakolja, hogy miért állnak genitívuszban az emlékezést jelentő igék.”

Előadásai a nyelvekről, a „Hét nap bábeliül (meg egy nyolcadik)” sziporkázó humorral beszél a legkomolyabb nyelvi kérdésekről, mint mondjuk az angol szétszóródása a világban, vagy a francia tolvajnyelvek helyzete az akadémiai franciával szemben, vagy az indián nyelvek eltűnése, vagy a dél-amerikai portugál szerinte szűkös szókincse. Az angolról egyébként valahol azt mondja szellemesen, hogy csak idegen szavak vannak benne, melyeket minden beszélő rosszul ejt ki. És ebben van valami. Egyszer egy isztambuli szállóban, gyönyörű boszporuszi éjjelen, midőn fűszerillatot hajtott ki a szél az egyiptomi bazárból a nagy ablakok felé, egészen véletlenül hallottam társalogni egy norvég származású, de magát svédnek tartó jogvédőt, egy újzélandi eredetű makaói zugügyvédet, egy japán hobbifüggőt, egy cambridge-i egyetemen épp doktoráló ujgurt, egy török ateistát és önmagamat. Természetesen angolul! És bár tökéletesen megértettük egymást, teljesen meg vagyok győződve, hogy mindannyian más nyelven beszéltünk. Nem csoda, hogy a makaói zugügyvéd kevés idő és sok pálinka után inzultálni kezdte a japán hobbifüggőt! A tömegverekedésnek a szálloda személyzete vetett véget. Azt hiszem a nézeteltérés csakis valami francia név pontos kiejtése körül alakulhatott ki, de erre már nem emlékszem pontosan. Éppen ilyen finomságokra mutat rá Lénárd Sándor nyelvi tanulmányaiban, amelyek közül a magyarról szóló egészen egyszerűen zseniális. Több ízben próbáltam Jogjakartában egy becsakosnak (bringástaxis) elmagyarázni, hogy milyen is a magyar nyelv. Teljesen reménytelenül. Ó, bárcsak ott lett volna Jáván nálam Lénárd dolgozata bahasa indonesia változatban! Mindent értettek volna a javanézek! Ebben a dolgozatban Lénárd úgy adja fel végül a magyar nyelv ismertetésének lehetetlen feladatát a külföldiek számára, hogy az már-már mesebeli: „A varázsvessző birtokában gyerekjáték volna Olvasóimnak egy szempillantás alatt átadni a magyar nyelv tökéletes tudását; ekkor a magyar konyhán kívül, amihez nem kell filológiai bevezetés, és amit minden nyelv élvezni tud, és a magyar zenén kívül, ami sokkal inkább lármát jelent, mint élvezetet, megismerkedhetnének a magyar lírával is, a legtitokzatosabb, legmélyebb és legszebb művészettel, mely a nyelvi fal mögött virágzik… Megérné a fáradtságot, mert mindig a líráé az utolsó szó.”

És mivel tényleg a líráé az utolsó szó, engedjék meg, hogy felhívjam egy fontos kiadatlan tételre a figyelmüket nem csak az olvasóknak, hanem a szerkesztőknek is. Lénárd Sándor versei ugyan németül vannak, de miután a Lénárd-honlapon lapozgattam őket, meggyőződve állapítottam meg, hogy igencsak érdemes lenne fordítani és kiadni magyarul. Mint ahogy érdemes lenne újra kiadni a Buddho-rupam szerzőjének, Lénárd Sándor édesapjának, Lénárd Jenőnek csodálatos Buddha-könyvét, a Dhammót, mely a magyarországi buddhizmusnak alapkönyve lehetne. Az olvasó a nyelvi falak mögött is érezhetné – s érzi is e könyvek olvasása közben – hogy talán Magyarország a XXI. században még sem olyan távoli táj.

 

Weiner Sennyey Tibor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-60%
Webshop ár: 1116 Ft
KOSÁRBA
-60%
Webshop ár: 1120 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2340 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA