0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mihancsik Zsófia
Kiadás: Első kiadás
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 321 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-76-3
Témakör: Filozófia
Sorozat: Radikális gondolkodók

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
A század

A Vadállat évszázada. Interjú Alain Badiou filozófussal

Élet és Irodalom
2010-07-02

A francia szellemi világ e különös alakja, a most hetvenhárom éves, erősen baloldali Alain Badiou filozófus, regényíró és dramaturg, a nagy hírű iskola, az École Normale Supérieure egykori hallgatója, később professzora. Maoista múltja van, ám ez nem számít, mert könyveivel sikert arat. Nagy kritikus, ahogy mondják róla: „zavaró politikai gondolkodó", a nagy konszenzusok ellenzője. Szenvedélyesen érdeklődik a matematika és a logika iránt. Nemrégen jelent meg magyarul a Typotex Kiadónál A század című könyve. Benne szokatlan gondolatok arról a századról, amelyre hol borzalommal, hol nosztalgiával gondolunk, a XX.-ról.



- Miért a XX. századot választotta töprengései tárgyául?

- Mert onnan jövünk, mert megalkotott bennünket, akik most a XXI. századot éljük, és mert nagy viták zajlanak körülötte, arról például, hogy csak borzasztó volt-e, vagy egyenesen tragikus, és hogy mi is volt valójában a rá jellemző tragédia. Hogy voltak-e ebben a században érdekes emberi vállalkozások, mit alkottak benne. A XX. század mérlege még nem készült el.

- Ön kitüntetett jelentőséget tulajdonít a XX. század történetében a bűn fogalmának, a nácizmus és a kommunizmus bűnének. Ez a bűn lenne ön szerint a század meghatározó, uralkodó sajátossága, amely az egész századot determinálja, minden más századtól, korszaktól megkülönbözteti, vagy másutt, más területeken kell keresnünk ezeket a jellemzőket?

- Ami uralkodott rajta, azt én a valóság iránti szenvedélynek nevezem. Azt hiszem, nem érthetjük meg a XX. századot, ha nincs képünk a XIX.-ről. Úgy foglalhatnám össze, hogy a XIX. az álmok százada volt, tulajdonképpen a romantika évszázada. A XIX. álmodott az emberi emancipációról, a kommunizmusról, ez volt az álom szenvedélye. A XX. a valóságosnak a százada volt, teljes erejével bántalmazni akarta a világot, azért, hogy megvalósítsa az álmát. Azután nagyon hamar eldobta az álmot, és azt mondta, hogy csak a valóság számít, amelyet avantgárd cselekedetekkel, erőszakkal kell változásra bírni. A XX. század embere tehát valóságosan is új világot alkotott, nemcsak álmodott egy új világról vagy megtervezte azt, hanem létre is hozta, és ez a valóság borzalmas alakot öltött: a nácizmus és a kommunizmus a bizonyítéka ennek. De az a gondolat, hogy az ember teljesen új világot hoz létre, nemcsak a politikát határozta meg, hanem a művészeteket és a tudományt is. A művészeti avantgárdot, amely kinyilvánította, hogy a korábbi értelemben vett művészetnek vége, most valami más következik, és a tudományos avantgárdot, amely azt mondta, hogy a tudomány föl fogja forgatni a világot. Egyszóval az egész XX. században egyfajta szenvedélyt találunk, egy új világ teremtésére irányuló erőszak szenvedélyét. Ezt a vállalt brutalitást nemcsak a politikában találjuk meg, hanem például az olasz futurizmusban is. A XX. századot tehát a világ nyers, heves és vállalt újrakezdésének az eszméje jellemzi.

- Az imént szenvedélyekről beszélt, ahogyan Julien Benda is annak idején, Az írástudók árulása című híres könyvében: politikai és más szenvedélyekről. A szenvedélyek szerinte veszélyesekké válhatnak, olykor nagyon veszélyesekké. Ez történt a XX. században?

- A heves indulatok, a teremtésnek, az alkotásnak ez a vágya, az a meggyőződés, hogy az ember elérkezett történetének ahhoz a pillanatához, amikor teljesen új világot hozhat létre - mindez természetesen kockázattal jár, nagy veszélyt jelenthet. Ezt láttuk, megtapasztaltuk. De ha teljesen elvetjük ezt a kockázatot, lemondunk a változtató emberi szándékokról is, ha a világ teremtésének gondolatától addig a gondolatig jutunk el, hogy jó, ahogy van, megelégszünk a létezővel, akkor egyik hibából a másikba esünk. Ez az én problémám. A XX. század a szenvedélyek hevességének százada volt, de nem volna jó, ha a lemondás százada követné. Tehát nem mondhatunk le minden valóságos törekvésről, nem fogadhatjuk el a világot olyannak, amilyen.

- Ön azt írja ebben a könyvében, hogy a filozófusok számára nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogy milyen gondolatok uralkodtak a században. Nem mond ennek ellent az, hogy másutt azt állítja: a valóság nehezedik ránk, a halottak ezreinek, millióinak az emléke? Vagyis éppen a történések.

- Azt akartam ezzel mondani, hogy a kiindulási alapunk természetesen a valóság, a szörnyű valóság, azok az érzések, amelyek a kudarcok, a borzalmak, a bűnök láttán törnek ránk. Ez alapvető érzés. De a filozófus föladata nem az, hogy elismételgesse mindazt, amit mindenki ismer, mindenki tud. A filozófus föladata az, hogy rájöjjön arra, milyen gondolatok vezettek el a borzalmakig, hogy a XX. század történetének szereplői, a vezető politikusok és a tömegek - bármely diktatúrában - mit gondoltak, mit akartak, mit szerettek, mit utáltak, ami mindezt lehetővé tette. Ez azért fontos a számunkra, mert ha valóban tudni akarjuk, hogy mi a teendőnk ma, hogy hogyan tudjuk ébren tartani teremtő akaratunkat, akkor másképpen kell képet alkotnunk a XX. századról, mint amit az egyszerű leíró szemlélet ajánl nekünk. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a XX. századot a halottak száma jellemzi. Sok századot lehetne a halottak számával jellemezni, de akkor csak a hatalmas tömeggyilkosságok számítanának. A filozófus föladata nem lehet egyszerűen a halottak megszámlálása. Azt is tudnunk kell, mi lakozik az emberben, a század szereplőjének gondolatvilágában, a korszak eszméiben, a korszak jellegzetes attitűdjeiben. Ezt akartam ezzel mondani, miközben a kiindulópont természetesen a halottak száma. Az emberiség története egyébként - a maga teljességében - magával az erőszak történetével egyenlő. A XX. századé például, amely öldökléssel kezdődött, az 1914-1918-as nagy háborúval, majd körülbelül két évtizeddel később - új, még sokkal borzalmasabb alakot öltve - folytatódott. A XXI. századot pedig az erőszak sokfélesége jellemzi, például a helyi háborúk és a terrorizmus.

- Ha már 1914-ről mint a XX. század kezdetéről beszélt, szólnunk kell a különböző elméletekről, amelyek szerint van rövid és van hosszú évszázad. A rövid az I. világháborúval kezdődött, és körülbelül a rendszerváltással, az úgynevezett szocialista világrendszer eltűnésével ért véget: ez hetvenöt év. A hosszú pedig a hagyományos, száz évből áll. Ön melyik elméletben hisz, vagy melyik kedvesebb a szívének?

- Igyekszem mindkettőt megvizsgálni. Azt kérdezi, melyik kedves a szívemnek, miközben a kritériumok nem egyformák. A hosszú évszázad másfél évtizeddel az I. világháború előtt kezdődött. Akkor valami nagyon erős, valami nagyon különleges dolog történt, ami élesen kijelölte a század kezdetét: ez a rendkívüli intellektuális, tudományos, művészi alkotás kora volt. A reneszánsz óta talán nem is volt ehhez fogható. A XX. század kezdetén forradalom zajlott le a fizikában, Einsteinnel és a relativitáselmélettel; a matematikai világkép teljesen fölborult, a festészet történetében is éles cezúrát jelentett, amikor véget ér a figuratív ábrázolás egyeduralma, hódított az új zene, a politikai elméletben terjedt az új, forradalmi gondolat stb. Az 1900 és 1914 közötti korszak, a század első tizenöt éve tehát rendkívül gazdag szellemi újításokban, szellemileg rendkívül fölkavaró, és ez a kezdet a század egész történetében hatott. Ha viszont inkább a politikai századra tekintünk, és a kommunizmus és fasizmus kérdését vizsgáljuk, vagyis a demokrácia és a kommunizmus, illetve a kommunizmus és a fasizmus szembenállását, akkor mindezt a rövid századba sűrítjük, vagyis az 1914-es háború és az 1980-as évek közötti időbe zárjuk. A XX. század fogalmát tehát különböző idősíkok határozhatják meg, és mindegyiknek más a természete. A hosszú századnak óriási a teremtő képessége, a rövid századra inkább a tragédiák jellemzők. Ez két különböző nézőpont.

- Ön Oszip Mandelstamot követve a XX. századot Vadállatként írja le, így, nagy kezdőbetűvel. Ez csak afféle szép metafora akar lenni, vagy annál gazdagabb a jelentése, mert egyszerre látható meg benne a szépség és a gyilkos ösztön?

- Minthogy költőről van szó, ez költői kép, egy költő látomása a századról. Erős látomás, mert ez a XX. század a népi, forradalmi vitalitás nagy hatalmát mutatta föl. A század dühös állatának arca a forradalom, a háború. Történjék bármi, az erősebb, mint a halál. Még ha vannak is tömeggyilkosságok, háborúk, forradalmak, mindez nem számít, ha ez az ára az új világ megteremtésének. Ez a századnak nemcsak állati oldala, hanem a „nagy vad" oldala is. Ez a vadállat nem ismer könyörületet, ez könyörtelen század. Ez mind a fasizmusra, mind a kommunizmusra igaz; mindkettő a könyörtelenséget hirdeti, mindkettő azt mondja, hogy a cél szentesíti az eszközt. De ez másokra is igaz. A II. világháborúban a szövetségesek például kicsit sem haboztak, amikor porig romboltak, bombáztak német vagy japán városokat, vagy amikor Hirosimára és Nagaszakira atombombát dobtak, százezreket ölve meg. Ez akkor senkinek sem jelentett problémát. Vagyis a XX. században nemcsak a fasiszták és a kommunisták voltak könyörtelenek, hanem mindenki. Mindenki okozott borzalmakat. Az egész század elfogadta ezt a világlátást, és ebben az értelemben van benne valami föltűnően vadállatias.

- A maga teljességében beszél a XX. századról, igyekszik tablót festeni róla, vagyis mindent tekintetbe venni, amit létrehozott, ami - jó és rossz -megszületett benne. De ha valamit ki kellene választania e sokaságból mint a kor fő jellemzőjét, az mi lenne? A háborúk? A népirtások? A két szemben álló rendszer? Vagy valami más?

- Csak ismételni tudom magam: az avantgárd gondolat. Vagyis, hogy az igazi, a valóságos alkotást minden területen valamilyen avantgárd testesíti meg. Ebből a szempontból a század különös módon arisztokratikus, a szónak nem a feudális, hanem a modern jelentésében. Elismeri kis csoportok, elitalkotók igazi hatalmát. Igaz, ez a kommunisták esetében a párt és a párt vezetőinek hatalmát jelenti. A fasiszták esetében a „fölsőbbrendű faj" hatalmát, és persze ugyanúgy a pártnak és vezetőinek is a hatalmát. A művészeti avantgárdban viszont a teremtőerő teljesen szakít az egész múlttal. Azt is mondhatjuk, hogy a XX. század a mindenféle avantgárd százada, és ezek a mozgalmak maguknak követelik a jogot, mi több, magukhoz is ragadják azt, hogy azután lebontsák a régi világot. És csakugyan, ez lett a programjuk. Ebből a szempontból senki sem ártatlan. Ha például megnézzük André Breton szürrealista kiáltványát, ott ugyanerre a meggyőződésre lelünk: hogy le kell rombolni a régi világot, és egy újat kell teremteni. És ugyanezeket a harcokat látjuk másutt is a XX. században, bármerre tekintünk benne.

- Rendben, de ez inkább szellemi rombolás vagy lebontás. Vagy úgy véli, hogy a szellemi rombolás és a valóságos rombolás között a XX. században elmosódtak a határok?

- Ez nem szellemi vita. Igaz, a szürrealisták nem öltek meg embereket, de mindez az avantgárd abszolút jogának követelése volt. Ez az eszme azután természetesen befutotta a maga politikai útját. Végtére is minden a szellemi világban kezdődik. Mielőtt a bolsevikok hatalomra kerültek volna, egészen kis avantgárd csoportot alkottak, amelyet azután az ideológia töltött meg élettel. A szürrealisták nem kerültek hatalomra, egyébként szerencséjükre.

- Franciaországban köztudott az ön baloldali kötődése, a maoizmussal való kapcsolata. Befolyásolta-e önt ez a vonzalom, kötődés, amikor megírta ezt a XX. századról szóló könyvet?

- Persze. Én is kortársa vagyok annak az időszaknak, amelyről beszélek, igaz, inkább a végének. És talán kortársa vagyok a bukásának is, mely átjárta az egész századvéget. Engem az különböztet meg más gondolkodóktól, filozófusoktól, hogy nem mondom azt, amit ők: hogy nem voltak kortársak, vagy hogy mindig is mást gondoltak. Magyarországon nem közismert az a tény, hogy volt idő, amikor Franciaországban úgyszólván minden értelmiségi a marxizmus és a forradalom mellett volt. Vannak közöttük olyanok, akik később bűnbánatot gyakoroltak, és vannak olyanok - mint én is -, akik úgy vélik, ennek a fajta avantgárdnak már vége. De mindez nem jelenti azt, hogy ezt a világot úgy kell elfogadnunk, ahogy van. Ebben a világban már rég nem az avantgárd veszélyes, nem az fenyeget bennünket. Ha látjuk az áruk uralmát mindenütt, a globális kapitalizmust, a pénzügyi világ borzalmait, akkor azt gondolhatjuk, hogy már nem az avantgárd jelent veszélyt. Valamikor, a XX. században veszélyt jelentett, de ennek már vége. Ma, amikor még nem tudjuk, milyen szenvedély és találmány évszázada leszünk, a fő veszély az, hogy eltűnik a teremtésnek, a világ megváltoztatásának a szándéka. Kimerítettük az álmokhoz való viszonyunkat, amely a valóság nyerseségével való kapcsolatot is jelentette. Nekünk a XXI. században valami mást kell föltalálnunk.

- Ön ennyi átélt tudás birtokában milyen érzelmekkel viseltetik a XX. század iránt? Gyűlölettel? Megértéssel? Részvéttel? Netán szeretettel?

- Ez nehéz kérdés. A XX. század az életem első részét jelenti. Ez olyan, mint az embernek a gyermekkorához való viszonya, valamiképpen ambivalens. A gyermekkor nosztalgiák forrása, de nem valóságos létező, mert fölnőttként szakítunk ezekkel a nosztalgiákkal. Én nem akarok a XX. századnak olyan gyermeke lenni, aki megátkozza a szüleit, aki megátkozza a gyermekkorát. De folytatni sem akarom ezt a gyermekkort. Nem akarok fölnőtt gyerek lenni. Én ezt a kapcsolatot nem szakítanám ketté szeretetre és nem szeretetre. Ez a gyermekkor kettős viszonya: onnan jövünk, de már nem tartozunk oda. Ilyen a kapcsolatom a XX. századdal.

Várkonyi Benedek

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK