A holland eszmei befolyás nem kiemelkedő a világban vagy akár Európában, de mégis nagyon sokféleképpen nyilvánul meg. A két világháború között jelentkezett erőteljesebben Magyarországon, részben J. Huizinga filozófus, részben pedig Thienemann Tivadar germanista, holland szakértő munkássága nyomán. Huizinga esetében a fontos művek, mint amilyen  A középkor alkonya vagy a Homo Ludens  fogadtatása keltett visszhangot. A művek fordítói között találjuk Szerb Antalt is. Thienemann személyében pedig a holland kulturális élet elemzése és a magyar viszonyokkal vont párhuzamok tarthattak volna számot érdeklődésre (ha Thienemann nem szorult volna perifériára, és nem kényszerült volna emigrációba).

A kis kötet szerzőjének, jeles „néderlandistának”, irodalmárnak és műfordítónak rövidebb tanulmányait, esszéit adja közre. Az író igazi „filosz”. Elmerül a részletkérdésekbe is, mindent pontosan dokumentál. Számos olyan utalással él, amelyek szakemberek ismeretanyagára támaszkodik, s amelyeken a figyelmes olvasó is sokszor  hiába tűnődik el. Holland nyelven megjelent monográfiákkal vitatkozik, sőt, recenziókat pontosít. Egyik fő témája – a kívülállónak nem igazán aktuális – Huizinga egyik művének magyar fordítása. Itt a fő kérdés, vajon Szerb Antal maga fordította-e le a könyvet, amint az irodalomtörténet számon tartja, vagy közreműködtek mások is a munkában; vajon az angol változat alapján történt-e a fordítás (amit a magyar kiadó igényelt volna), vagy a jobb, pontosabb, Huizinga által is javított német fordítás szolgált a szöveg alapjául.

E filológiai szemlélet és tudományos dokumentálási törekvés ellenére is a laikus olvasó számára is érdekfeszítő, kedves kötetet tartunk a kezünkben. Az adatoló apparátuson kívül a szerző világos gondolatmeneteket dolgoz ki, mondanivalóval és konklúzióval, színes megfogalmazásban. A hét fejezet közül így sokan találhatnak figyelemreméltó részeket a könyvben, kivált, akiket valamilyen szellemi élmény is vonz a holland kultúrához.

A legérdekesebbnek a Huizingáról szóló három fejezet mutatkozik. Az ő hatása mára elhalványult (furcsa módon inkább a humán tudományokban idézik a Homo Ludens-t). Az a fajta történetfilozófia, amely a századelőn igen divatos volt Európában, mára avultnak számít. De figyelemre méltó a magyar érdeklődés a huszas-harmincas években, talán nem is Huizinga felől, inkább azért, mert ismét kiderül, milyen kulturális pezsgést tett tönkre hazánkban a háború és a fasizmus.

 Thienemann három rövidebb írásával szerepel. Ezek közül az egyik egy tanulmány egy amsterdami Erasmus-szoborról, egy másik Thomas Mann amsterdami időszakáról, végül pedig egy kis esszé Stefan Zweig okán, melyben az író és az emigráció viszonyáról beszél. Ezeket a szerző értelmezi, kontextusokba állítja, és megvilágítja velük kapcsolatos saját dilemmáit.

A kötetet két Elsschot-tanulmány zárja, a flamand író egy-egy művéről. Említést érdemel, hogy az első Huizinga elemzés a 17. század holland kultúráját tekinti át, abból a szemszögből, ahogyan  A középkor alkonya keletkezett ennek a korszaknak benyomásai alapján Huizinga kultúrkritikus  szemléletében.

A tetszetős kiállítású könyvet irodalmároknak, történészeknek, kultúra-kutatóknak érdemes igazán kézbe venni.