0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 215 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9326-67-5
Témakör: Tudománytörténet, Történelem

Ára: 1650 Ft (Elfogyott)

Hungarobyzantina
Bizánc és a görögök a középkori magyarországi forrásokban

Hungarobyzantina

SZÁZADOK - A Magyar Történelmi Társulat Folyóirata
138. évfolyam 2. szám

Kapitánffy István munkájának középpontjában a bizánci–magyar kapcsolatok állnak a honfoglalástól egészen Konstantinápoly 1453-as elestéig. A könyv két nagy szerkezeti egységből áll. Az első részben Kapitánffy öt fejezetből álló kandidátusi értekezését, a második részben pedig öt, már korábban megjelent tanulmányát olvashatjuk. Mindkét egységben a bizánci, illetve a magyar írott források elemzésével próbál választ találni politikatörténeti problémákra.

A kandidátusi értekezés I. fejezetében (Christiani orientales, 17–37.) Kapitánffy azt a kérdést vizsgálja, hogy a Libellus de institutione morum-ban szereplő Greci nép név kikre utalhat. A kutatók eddig kétféleképpen értelmezték a Grecus szót. Az egyik értelmezés szerint az ókori görögökre, a másik szerint Bizánc lakosaira vonatkozik. Kapitánffy mind két elméletet elveti, mert szerinte, ha az ókori görögökről lenne szó, akkor a Libellus 8. fejezetében szereplő Greci ellentétpárjaként Latini helyett, Romanit várnánk, továbbá ez az értelmezés nem felel meg a történelmi tényeknek sem. A másik hipotézisre vonatkozóan rámutat arra, hogy figyelembe véve a korabeli források szóhasználatát, a Grecus szó nem egyszerűen a bizánci lakosokra, hanem a keleti keresztényekre általában vonatkozik. A fejezetben meggyőzően érvel amellett, hogy a műben szereplő mores/consuetudo eltérő felfogása kapcsolatba hozható a Vita Sancti Adalberti-ben olvasható szemlélettel, így elképzelhető, hogy a Libellus szerzője Szent Adalbert egyik tanítványa.

A II. fejezet központi kérdése (Magistra gentium, 39–53.), hogy milyen mértékben hatott a bizánci műveltség Magyarországon a 11–12. században. Az eddigi kutatás számos bizánci hatást vélt felfedezni az építészet és az irodalom terén, továbbá megkísérelték az ortodoxia elterjedését a templomok védőszentjei nyomán megállapítani. A szentek kultuszával kapcsolatosan a Kapitánffy arra figyelmeztet, hogy a források szűkössége miatt egyértelmű állításokra nincs lehetőségünk. Szerinte a bizánci építészet elemei nem közvetlenül, ha nem közvetve, a velence-aquileiai térségből érkeztek Magyarországra. Az irodalomra vonatkozóan megállapítja, hogy nem bizonyítható a bizánci irodalom közvetlen hatása a magyar kultúrára. Mindent egybevetve Kapitánffy arra világít rá, hogy abban az esetben, ha nem tudjuk megfelelő bizonyítékokkal alátámasztani a témában tett kijelentéseinket, azok csupán hipotézisek, nem tudományos tételek, ezért nem szabad rájuk újabb hipotézist építeni.

A III. fejezetben (ΠΙΣΤΟΣ ΚΡAΛΕΣ ΤΥΡΚIAΣ, 55–80.) Kapitánffy azt bizonyítja, hogy a magyar politika a 11. század végén és a 12. század elején nem keresztezte a bizánci érdekeket, még akkor sem, amikor a birodalomnak nem állt módjában fegyverrel megvédenie érdekeit. Ennek alátámasztására a kor nemzetközi helyzetére vonatkozó ismereteinket használja fel. Az első részben a bizánciak által küldött koronának (Corona Graeca) a jelentőségét abban látja, hogy ezzel a császár elismerte I. Géza uralkodását. A szakirodalomban általánosan elterjedt nézet, hogy Szent László hódítása Dalmáciában súlyosan sértette Bizánc érdekeit és ez tartósan megrontotta a két ország viszonyát. A fejezet hátralévő részében ezzel a nézettel szemben hoz fel érveket. Kapitánffy szerint Szent Lászlónak nem voltak Dalmáciában hódító szándékai, ezt támasztja alá, hogy unokaöccsét, Álmost csak Horvátország királyának koronáztatta meg és nem használták a rex Chroatiae atque Dalmatiae címet. A magyar terjeszkedés már csak azért sem sérthette súlyosan Bizánc érdekeit, mert számára sokkal hátrányosabb lett volna, ha Dalmáciában a normannok vagy Velence veti meg a lábát. A jó viszony Kálmán király uralkodása alatt is megmaradt Magyarország és Konstantinápoly között, amit az a tény is alátámaszt, hogy 1107-ben magyar csapatok segítették a bizánci sereget Apuliában Bohemond ellen. Kapitánffy a források szűkösségét bizánci oldalról azzal magyarázza, hogy Konstantinápoly számára Magyarország mindig másodlagos volt. Magyar részről pedig az írott emlékek hiánya a krónika keletkezéstörténetével magyarázható. A kötet III. tanulmánya (Magyar-bizánci kapcsolatok Szent László és Kálmán idején, 153–169.) ugyanezt a problémát vizsgálja; lényeges különbség a két írás között, hogy Kapitánffy a magyar források szűkszavúságának okát abban látja, hogy a forrásaink végső formájukat a 14. században kapták, amikor a görögök már szakadárnak számítottak. Ezért nem meglepő, hogy a korabeli szerzők nem szívesen beszéltek a konstantinápolyi udvar és a szent királyok között fennálló jó viszonyról.

A IV. fejezetben (Imperium Constantinopolitanum, 81–98.) Kapitánffy azt az elméletet cáfolja, hogy Anonymus tudott görögül. Horváth János három tételt sorolt fel Anonymus görög nyelvtudásának bizonyítékaként. Ezek a következők: 1. Anonymus a Sobamogera szót a görög nyelvből vette át. 2. Az arpalice szót görög szótőből alkotta, az embola kifejezés is Anonymus görög nyelvtudását igazolja. 3. Találunk a Gestában néhány olyan szóösszetételt, amely görög kifejezés tükörfordításnak tekinthető. Kapitánffy az első tétellel kapcsolatban csak azt látja bizonyítottnak, hogy Anonymusnak volt alkalma görögül beszélő embertől tudakozódnia. A második tétel állítását, az arpalice szó tekintetében azzal cáfolja, hogy Horváth nem vette észre, hogy ez a szó kétszer is előfordul egy latin nyelvű középkori Trója történetben és így a latin határozószót nem görög szóból alkotta a Névtelen. Az embola szó pedig a korábbi krónikából is kimutatható, és innen kerülhetett a Gestába. Az utolsó felvetéssel szemben konkrét példákkal érvel. Kapitánffy szerint tehát nincsenek meggyőző bizonyítékok arra nézve, hogy Anonymus tudott volna görögül, azonban ismeretekkel rendelkezett a bizánci politikai törekvésekről. Ehhez a problémakörhöz kapcsolható a második rész V. tanulmánya (Anonymus és az Excidium Troiae, 194–203.) ahol Kapitánffy az Anonymus Gesta Hungarorum 49. fejezetében olvasható arpalice szó jelentését fejti meg, továbbá feltárja az anonymusi hystoria Troiana az Excidium Troiae közötti kapcsolatot. Kapitánffy szerint a fő oka annak, hogy a kutatóknak nem sikerült meggyőzően megfejteniük sem az arpalice szó jelentését, sem annak eredetét, az, hogy eddig latin mitológiai vagy görög nyelvi kapcsolatokat tételeztek fel. A kutatás nem vette figyelembe a korabeli latin irodalmat, ugyan is az arpalice kétszer is előfordul egy középkori Trója történetben és egy ahhoz szorosan kapcsolódó Aeneis kivonatban (Excidium Troiae), amelyek kapcsolatba hozhatók a Névtelen alkotásaival. Az arpalice mindkét szövegben a vadászással kapcsolatos, tehát figyelembe véve hogy az -e a latinban jellegzetes adverbium-képző, az arpalice „vadászként, vadászosan” fordítható. A továbbiakban a szerző kimutatja a kapcsolatot Anonymus Trója története, valamint egy firenzei és egy bambergi kódex között. Ezen kéziratok szövegét Anonymus fölhasználhatta, bár nem közvetlenül.

Az értekezés V. fejezetben (Propugnacula Christianitatis, 99–119.) Kapitánffy a magyar bizánci kapcsolatokkal foglalkozik Konstantinápoly bukásának idején. A központi kérdés az, hogy a bizánci főváros ostromakor jelenlévő magyar követek miért voltak a török táborban és miről tárgyaltak. Erről az eseményről három kortárs szerző tudósít bennünket. Két bizánci történetíró, Dukas és Sphrantzés, valamint egy itáliai humanista, Umberto Pusculo. Moravcsik Gyula Umberto és Sphrantzés információinak hasonlósága alapján arra a következtetésre jutott, hogy Hunyadi egy nagyszabású hadjáratot készült indítani a törökök ellen Konstantinápoly felmentésére. Kapitánffy viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy Hunyadinak nem állt rendelkezésére megfelelő haderő arra, hogy megtámadja a törököket, továbbá forrásainkból is az olvasható ki, hogy szó sem lehetett a török elleni hadjáratról, mivel az 1451-ben kötött béke továbbra is érvényben volt. Kapitánffy rámutat arra is, hogy a források tükrözik a szerzők álláspontját abban a kérdésben, hogy ki a felelős Konstantinápoly elestéért.

A könyv második részében olvasható öt tanulmány közül kettőről már volt szó, az alábbiakban a fennmaradó három tanulmányt ismertetem.

Az I. tanulmány (Konstantinos magyarokra vonatkozó tudósításainak forrásai, 139–144.) középpontjában Biborbanszületett Konstantin De administrando imperio (DAI) című művének a magyarokra vonatkozó 38. fejezete áll. Kapitánffy arra a kérdésre keresi a választ, hogyan került bele a munkába ez, a megírás korban már minden aktualitását elvesztett egység. Az eddigi kutatás azt feltételezte, hogy Konstantin a DAI megszerkesztésekor a közelmúltban hallottak alapján írta meg a 38. fejezetet. Kapitánffy arra is felhívja a figyelmet, hogy a kutatók bizonyított tudományos tételek helyett hipotézisekre építkeztek. Kapitánffy merőben új szempont szerint vizsgálja a problémát. Elveti Deér „naiv elbeszélő”-t feltételező hipotézisét, továbbá más kutatók azon álláspontját, hogy Konstantin az információkat valamelyik, a bizánci udvarban követségben ott tartózkodó magyar előkelőtől (Termacsu, Bulcsu) hallotta. Szerinte a DAI 38. fejezetének adatai az ott leírtakkal egykorú feljegyzésen alapulnak, tehát ez a rész a DAI szerkesztésénél (952 körül) 100–120 évvel korábban keletkezett és addig ezeket a bizánci levéltárakban őrizték. Ezt arra lehet alapozni, hogy a bizánci udvar mindig különös figyelmet szentelt azoknak a népeknek, amelyek a birodalom számára fontos területén éltek. Figyelembe véve, hogy a császár milyen részletes információkkal rendelkezett a besenyőkről, akik DAI keletkezésekor ugyan ott éltek, ahol korábban a magyarok, feltételezhető, hogy annak idején a magyarokról is ilyen részletes ismeretei voltak az udvarnak. Következésképpen a császár vagy a DAI szerkesztője ezeket a régi feljegyzéseket összegyűjtötte és kisebb változtatásokkal bemásolta a műbe.

A II. tanulmányban (Pseudo-Dionysios latin fordításának töredéke a budapesti Egyetemi Könyvtárban, 145–152.) Kapitánffy Mezey L. 1983-ban publikált elméletével szemben érvel. A budapesti Egyetemi Könyvtár egyik ősnyomtatványából bontották ki Pseudo-Dionysios Areopagita egyik műve Eriugena által készített latin fordításának egy részletét. Ebből a fragmentum közreadója (Mezey L.) arra következtetett, hogy a töredék egy magyarországi kódexből, egy Psalteriumból származik, amelynek darabjait Pozsonyban használta fel egy könyvkötő. Az említett ősnyomtatványt 1639-ben kötött állapotban kapta meg a pozsonyi jezsuita könyvtár. A töredéken a fordítás mellett lévő marginális glossza szerzőjeként Mezey szerint két személy jöhet szóba: Gellért püspök, illetve az esztergomi székesegyházi iskola magisztere. Ha Mezey következtetése helyes, akkor ez nem csak azt jelentené, hogy a középkorban létezett Magyarországon egy latin Pseudo-Dionysios kódex, hanem még további két kézirat meglétét is bizonyítaná a 11. században. Kapitánffy ezt a hipotézist megalapozatlannak tartja. Először azt valószínűsíti, hogy a Psalteriumot nem Magyarországon kötötték. A lapszéli glosszával kapcsolatban pedig bizonyítja, hogy azt valószínűleg nem a kódex egyik magyarországi használója írta, hanem a másolási folyamat részeként írták bele. A glossza szóhasználata arra enged következtetni, hogy Anastasios pápai könyvtáros a jegyzet szerzője.

A IV. tanulmányban (Cerbanus és Maximus-fordítása, 170–193.) Kapitánffy fő célkitűzése egyrészt Cerbanus személyének megismertetése, másrészt a Maximus-fordítás szöveghagyományának tisztázása, továbbá, hogy segítséget adjon az archetípus helyreállításához és a szövegjavításhoz. A kutatók egy része Cerbanust azzal a velencei klerikussal azonosította, akitől fennmaradt egy munka Szent Izidor ereklyéinek translatiojáról. A Translatio vizsgálata megerősíti azt a nézetet, hogy annak írója és a Maximus-fordító azonos személy, Cerbanus velencei klerikus. A fordító a középkorban használatos de verbo ad verbum módszert alkalmazta. A fordítás szöveghagyományának vizsgálata után Kapitánffy arra az eredmény re jut, hogy az archetípus két kézirat, az admonti és a müncheni kódex alapján állapítható meg. A hibákból következtethetünk az archetípus állapotára, és az ismert kéziratok bizonyos helyein, ahol az eredeti görög szavakhoz két latin változatot is olvashatunk, ott magának a fordítónak a munkáját sejthetjük, tehát ezen esetekben fordítói variánsokról van szó.

Összességében elmondhatom, hogy Kapitánffy minden egyes fejezetben merőben új szemszögből vizsgálja a bizánci–magyar kapcsolatokkal foglalkozó forrásokat. Hipotéziseit az írott források elemzésével meggyőzően bizonyítja és ezzel számos kérdés tekintetében új megvilágításba helyezi a korszakra vonatkozó ismereteinket. A könyvet a történelem iránt érdeklődő olvasókon kívül, az egyetemi hallgatóknak különösen ajánlom.

Szebelédi Zsolt

Kapcsolódó recenziók

  • Hungarobyzantina (Szebelédi Zsolt, SZÁZADOK - A Magyar Történelmi Társulat Folyóirata, 138. évfolyam 2. szám)
AJÁNLOTT KÖNYVEK