A kötet hátlapján olvasható rövid tartalmi összefoglalás azt ígéri, hogy a könyv az állatvilág bizánci elképzelésével ismerteti meg az olvasót, gazdag zoológiai, irodalmi és művészettörténeti ismeretek kíséretében. A munka a teljes bizánci kort felöleli, a kezdetektől egészen a birodalom bukásáig nyomon követi az állatokkal foglalkozó képzőművészeti és irodalmi alkotásokat. A munka írott forrásai zoológiai művek, vadászati és állattartási útmutatók, mese- és álmoskönyvek, útleírások, szentlegendák és -beszédek, valamint törvényszövegek.

Bár „a bizánci szerzők beszámolói ritkán tudományosak”, a könyv szerzői mégis elsősorban természettudományos (zoológiai-rendszertani) szemszögből közelítenek a bizánci művekhez, s egyes fejezetekben az ígért érdekes és értékes kultúrtörténeti szempont háttérbe szorul (a művészettörténeti ismeretekről nem is beszélve). A morális-szimbolikus értelmezés — mely számos bizánci műnek központi eleme — sok esetben csak mellékes szerephez jut.

A kötet sajnos nem tartalmaz sem bevezetést vagy előszót, sem pedig utószót. A szerzők, főleg Tóth Anna szerepe nem tapintható ki, ugyanis sem a tartalomjegyzékben, sem az egyes fejezetek elején nincs feltüntetve a szerző neve.

A munka három nagyobb egységre tagolódik: I. Az antik zoológia hagyományai (1–3. fejezet); II. Állat és ember viszonya a bizánciak felfogásában (4–11. fejezet); III. Teológia és zoológia (12–14. fejezet). A könyv — viszonylagos rövidsége ellenére — számos érdekes kérdéssel foglalkozik. Az utolsó antik, első bizánci állattani író, Timotheos művével, az aristotelési-theophrastosi zoológia örökségével, a klasszikus állatrendszertan hagyományaival. Bemutatja a konstantinápolyi Nagy Császári Palota padlómozaikját és az egzotikus tájak állatait. Szól a halászatról, vadászatról, madarászatról; a Hippodromosról, sőt még a császár kertjének vadjairól is. Kitér az állatok tenyésztésére és ápolására. A kötet különösen jól sikerült darabja a selyemgubó titkáról szóló (9.) fejezet. A selyemhernyóval kapcsolatos zoológiai fejtegetések mellett Kádár Zoltán az állat származási helyéről és szimbolikus jelentéséről is ír. Helyet kap a könyvben az állati eredetű orvosi anyagok és mérgek tárgyalása is. Az állatok viselkedésével: „jellemével”, családi életével, egymáshoz és az emberhez való viszonyával foglalkozó (11.) fejezetet szent legendákból, állatmesékből és egy eposzparódiából vett szemelvények teszik különösen színessé. Az utolsó nagyobb egységben a teremtés képi ábrázolásai és a teológusok „állattani” fejtegetései mellett olvashatunk a Physiologusról, annak keletkezéséről, vélt szerzőiről, szöveghagyományáról, az ábrázoló művészetre gyakorolt hatásáról. A záró fejezet összegzés, mely feleleveníti a korábban tárgyalt legfontosabb témákat, műveket és tanulságokat. Végül röviden áttekinti a bizánci állatábrázolások tudományos értékének változását Nagy Konstantintól a birodalom bukásáig.

Ha a tárgyalt témák mennyiségét összevetjük a kötet hosszával, egyértelművé válik, hogy egyik kérdés körben sem számíthatunk részletekbe menő elemzésre. A munka inkább csak az érdeklődés felkeltésére alkalmas. (A népszerűsítő jellegre egyébként már a könyv külső megjelenése is utal.)

A kötet végén a források szövegkiadását, illetve a válogatott modern irodalom jegyzékét találjuk; sajnos ez utóbbiban a bizánci történelem iránt érdeklődők kevés útmutatást kapnak.

A szerzők — ahogyan a fenti rövid összefoglalásból is kiderül — a bizánci állatábrázolások és -leírások minél teljesebb bemutatására törekedtek, ám az óriási anyag vizsgálata óhatatlanul maga után von ja, hogy egyes részletekben tévedéseket, pontatlanságokat találhatunk.

Gyakori a pontatlanság a kronológiát és az uralkodók „számozását” illetően. A Komnénos-dinasztia nem a 12–13. század fordulóján került trónra (24. o.), hanem 1081-ben. Apáczai Csere János Magyar Enciklopédiája nem 1665-ben (26. o.), hanem 1653-ban jelent meg. Kónstantinos Manassés a 12., és nem a 13. században élt (74. o.). I. Theodosios sem 374-ben lépett trónra (84. o.), hanem 379-ben. IX. Konstantin uralkodásának végét célszerű lenne egységesen — 1055 — feltüntetni (54. és 85. o.). A szövegkörnyezetből úgy tűnik, mintha Michaél Palaiologos 1257-ben Konstantinápolyban vezettette volna körbe az Etiópia királyától kapott zsiráfot (85. o.), holott a Várost csak 1261-ben sikerült visszafoglalni a latinoktól; ráadásul Michaél ekkor még nem is volt császár. Iulius Caesar Kr. e. 25-ben már nem élt, így nem nevezhette ki II. Iubát Numidia és Mauretania királyává (124. o.). (Caesar egyébként valóban kapcsolatban állt a későbbi II. Iubával: miután legyőzte hasonló nevű apját Kr. e. 46-ban Thapsosnál, az ifjú Iubát Rómában neveltette.) A teljes Septuaginta csak Kr. e. 150 k. született meg, II. Ptolemaios Philadelphos csupán a Tóra görög nyelvű fordítását készíttette el (137. o.). Az első Palaiologos császár VIII. és nem I. Michaél volt (122. o.), az utolsó bizánci császár pedig XI. és nem XII. Konstantin (159. o.).

A források pontatlan ismerete vagy félreértése is tévútra viheti az olvasót. Így például VII. Konstantin a császári ruhák (és koronák) megőrzésére inti a fiát, nem pedig a selyemszövés titkának kiadásától óvja (107. o., vö. DAI 13. c.). Prokopios pedig az Anekdota 30. fejezetében a lovak hírközlés- és futárszolgálatbeli szerepéről ír, nem pedig a tevékéről (99. o.).

A bibliai helyekre történő utalások sajnos szinte minden lehetséges változatban előfordulnak (Kol 2. 8.; Róm 8, 21; Lev. 11, 19; Máté 15. 32–39; Ter. II. 19 stb.), ráadásul sok esetben pontatlanok is. A második kiadásban ezeket mindenképpen egységesíteni és javítani kell. Az 5. fejezetben szereplő 286. zsoltár természetesen Zsolt 28,6. A 6. fejezetben Szent Pál levelének idézett helye 1Kor 15,39; Péter és András „halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe” Mt 4,19. (Egyébként érdekes, hogy Kádár Zoltán a hal- és kenyérszaporítást nevezi Jézus „leglátványosabb” csodájának ...) A 8. szakaszban a Zsidókhoz írt levél hivatkozott passzusa 11,38 (nem 58). A 12. fejezetben is akad néhány pontatlanság, ezek javítása: Ter 1,20–25; Ter 2,19–20; ApCsel 28,5; Ter 6,5–7; Ter 7,2–3. Végül a 13. fejezetben szereplő Királyok „III.” könyvének hivatkozott éneke 1Kir 5,13.

Fel kell hívnom a figyelmet néhány rendszertani tévesztésre is. A Chadriformes mint a lilealkatúak családja szerepel (32. o.), holott létezik egy részt a Charadriiformes, a lilealkatúak rendje, másrészt — ezen belül — a lilefélék családja (Charadriddae). A vörös vércse neve nem Falco tinniculus (33. o.), hanem Falco tinnunculus. A hegyikecske (pontosabban a pödrött szarvú kecske) neve pedig Capra falconeri, nem Capra falconieri (42. o.). Az okapi Okapia johntsoni, nem Okapia Jonstani (52. o.); a drill Mandrillus leucocephalus (53. o.) helyett Mandrillus leucophaeus. A víziló helyesen Hippopotamus amphibius, nem pedig Hippotamus amphibius (56. o.). A mezei nyúl Lepus europaeus, nem Lepidus europaeus (99. o.). Kellemetlenebb hiba, hogy a halak mint „csoport” szerepel (34–35. o.), holott a halak — köztudottan — osztály. A skinkosról (szkink) pedig sajnos csupán annyi derül ki (17. o.), hogy hüllő (a gyíkok alrendjébe tartozik).

A gondolatmenetben és a mondatszerkesztésben is előfordulnak hibák: kétes értékű következtetések, következetlenségek. Így például abból, hogy Timotheos forrásai között ókeresztény írók is voltak, nem következtethetünk a szerző céljára (hogy ti. etológiai-morális munkát kívánt írni; 12. o.). Hasonlóképp: a Historia Animalium szerzője olykor Aristotelés, máskor Pseudo-Aristotelés, ami azért mégsem mindegy. Vagy: Ailianos munkája ugyan lehet „rendszer nélküli kompiláció”, de nem azért, mert szerzője egzotikus állatokról ír, holott nem hagyta el Itália földjét (122. o.). Hasonló a helyzet a rendszerezéssel is: csak a szerző tartja azt alap kérdésnek (pl. 29. o.), a könyv alapján egyre világosabbá válik, hogy a bizánciak inkább etológiai és morális szempontokat vettek figyelembe. S végül — ellentmondva korábbi kijelentéseinek — meg is állapítja, hogy „a bizánciakat általában jobban foglalkoztatta az állatok viselkedése, mint anatómiájuk vagy rendszerezésük” (122. o.). A következetlenség akár (tragi)komikussá is válhat, pl. „A császárok általában jó lovasok voltak: I. Baszileiosz is lovon ült, midőn 886. augusztus 29-én halálos bal eset érte.” Vagy: a császári palota padló mozaikján többek között egy párduccal küzdő férfi látható. Az ezt követő mondat: „Az állatok küzdelme igen gyakori téma (...)” (45. o.). Szintén nem szerencsés, hogy a szerző olyan — állítólag már említett — részekre hivatkozik, amelyek valójában még nem fordultak elő, illetőleg többször is felidéz egyes epizódokat, igen csak hasonló megfogalmazásban. A kötet tartalmának végső összedolgozására — úgy tűnik — már nem jutott idő.

A munka tudománynépszerűsítő jellegéből adódóan célszerű lett volna az egyes szerzők műveinek és a középkori kódexeknek a teljes címét közölni, nem csak a rövidített változatot (a megcélzott olvasók zöme valószínűleg egyes rövidítéseket „feloldhatatlannak” talál). Nem a legszerencsésebb megoldás a lapközi jegyzetek használata. A lapalji vagy végjegyzetek alkalmazását a választott műfaj ugyan nem teszi indokolttá, de egy előszóban — a szerzők szándékának bemutatása mellett — ezt a kis „ellentmondást” is el lehetett volna simítani.

Szintén hiányként említendő, hogy számos helyen nincsenek megmagyarázva az ókori eredetű helynevek, illetőleg jóval első előfordulásuk után tisztázódnak (Paiónia, Bistonia, Libya, Aithiopia stb.). Olykor a görög szavak (pl. khitón, khiméra, monodia) magyar megfelelői vagy körülírásai sem szerepelnek.

Nem következetes a görög (latin) szavak és nevek átírása (Ioannész – Ióannész – Jóannész, Leo – León, Jusztinianosz – Iustinianus, Hérakliosz – Hérakleiosz, Anna Komnéna, Nazianszoszi Szent Gergely – Nazianszi Szent Ger gely, paioniai – paióniai, redactio – redakció, kaisareai, diptychon, python, libyai – libüai stb.). Meg kell em lí te ni né hány el írást is: Max Wellmann Wellmanként (12. o.) is előfordul, G. Cuvier Guvier (52. o.) lett, Karsay Orsolya pedig Karsaira (124. o.) „változtatta” a nevét.

Meglepő az egyes fejezetek besorolása a három (főleg a II. és III.) nagyobb egység valamelyikébe. Néha érthetetlen, hogy mi miért kerül egyes fejezetekbe (pl. a II. részben szereplő állatszimbolikának a III. egységbe kellett volna kerülnie), szintén nem világos a fejezetek sorrendjének oka. A fejezetek élén látható képek általában nem kapcsolódnak a szakaszok tartalmához, és forráshelyük több esetben nincs pontosan megadva (pl. „Bronztál, Konstantinápoly”).

Összegzésképpen mégis meg állapíthatjuk, hogy a könyv, minden következetlensége és számos — többnyire valószínűleg elírásból származó — tárgyi tévedése ellenére, alapvető céljának megfelel: feltárja a bizánciaknak az állatokról alkotott elképzelését, s fontos zoológiai ismereteket tartalmaz. A művészettörténeti szempontot ugyan kevéssé domborítja ki, de a bizánci irodalom állatokkal foglalkozó fejezeteibe, s a bizánciak gondolkodásmódjába is betekintést ad. A kötetben szereplő szemelvények, s a hozzájuk fűzött magyarázatok tehát nem csupán a természettudományos érdeklődésűek számára nyújtanak érdekes olvasmányt.