A bizánci kor írói szívesen merítettek azokból a forrásokból, amelyek távoli tájak mesés lényeiről hoztak híreket. Az elefántról hallottakat éppúgy realitásként kezelték, mint a főnixről vagy a tevepárducról szóló beszámolókat. E karcsú könyvből az is kiderűl, hogy a körülöttük élő állatok szokásai, viselkedése sem kerülte el a bizánciak figyelmét.

Kádár Zoltán és Tóth Anna széles körű zoológiai és művészettörténeti ismeretekkel, eredeti irodalmi művekből, vadászati és állattartási útmutatókból, távoli földrészeket bejáró utazók leírásaiból, mesés- és álmoskönyvekből, állatokat megtérítő szentek szövegeiből vett idézetekkell segít eligazodni a bizánci világ természetismereti műveltségében. (Csak sajnálhatjuk, hogy a mai könyvpiaci környezetben szerénynek mondható árba nem fért bele a fekete-fehérben sem érdektelen illusztrációk eredeti színekben való megjelenítése.) A leírásokból ugyan kiderül, hogy a bizánci szerzők alig valamit őriztek meg a görög zoológia ismereteiből, a munka kultúrtörténeti érdekességeiből ez azonban semmit sem von le. Talán említsük meg Baszileosz leírását az állatok kölykeik iránti szeretetéről: "Ha a nőstényoroszlán szereti a tőle születetteket, és a farkas harcol kölykeiért, mit mondjon az ember, aki bár hallja a parancsot, eltorzítja a természtet: a gyermek nem tiszteli apja öregségét, és az apa második házassága kedvéért megfeledkezik korábbi gyermekeiről. Rendkívüli a vadállatokban a gyermekek és a szülők kölcsönös szeretete, mivel a teremtő Isten az értelem hiányát az érszékszervek bőségével enyhítette." Manuél Philész költeményt szentel az állatok közötti ellenszenv leírásának: " Nagy haraggal vannak a szárcsákkal a hosszúlábú gólyák, és a lassúröptű harisok. A gém gyűlöli a fehér sirályokat, a búbospacsirta pedig minden kistengelicét, a pelikánt a fürj, és a nyulak a kutyát, a vadgalambok a rókát, a róka természettől ellenségének ismeri a szárazföldön élő sünt." Hogy miért, arra ne ebben a könyvben keressünk magyarázatot.

(BZ)