„…nagy fejtörést okozott, hogy hogyan tud a villamosvezető olyan pontosan vezetni, hogy a kocsi nem ugrik ki a sínből (ma már értem!).” Mi pedig – végiglapozva ezt a kicsi könyvet –, valamivel jobban értjük, hogyan kerül sínre egy-egy tehetség. (Az idézett 4-5 éves kisgyereket a pálya a „Matkutató” igazgatóságáig vezette.) Persze, az volna az igazi, ha arról is hallanánk, hogy miért nem lettem matematikus, arról azonban sok szó esik, hogy „majdnem nem lettem matematikus”, és ezek nagyon fontos esetrajzok ezekben a kis önvallomásokban. Azok, a diákok, akik az unalom hasonló csendes vizeire kerültek a nemtörődömség eredményeként, netán felkészítetlenül versenyeztetve beszereztek néhány kudarcot, talán felfigyelnek arra, más miképpen találkozott össze azzal az élménnyel, amitől minden megváltozott. Sokféle módon történtek e találkozások, megvilágosodások, ettől érdekes a könyv, és e személyes sokszínűségben mutatkoznak bizonyos hasonlóságok, ettől hasznos a könyv.
Nem kell minden matematikai tehetséggel megáldott emberből matematikusnak lenni. (Nem is szabad!) További riporttémák lehetnének: miért szeretem a matematikát, vagy mit kaptam a matematikától Ám félő, hogy ezekre kérdezve el lehet-e jutni egy könyvhöz. Íróknál volna érdemes próbálkozni: Ottliktól megtudtuk, hogyan dőlt el a Kálvin téren, hogy a lélek búvópatakjait íróként kutatja a továbbiakban, és nem azt várja, hogy matematikai problémák megoldásaiban bukkanjanak időnként felszínre. Jó néhány írónk járt valamikor a matematika környékén. Mint ahogy jó néhány matematikusunkban ott lappang az írói képesség, ez a kötet bizonyíték erre. Az írások között esszék, sőt novellák is akadnak. Persze, vannak lakonikus tárgyilagosságú jegyzetek is, amelyek inkább szociográfiái nyersanyagnak tekinthetők, de mint ilyenek nem érdektelenek. A könyv olvasása után kedvem támadt statisztikát csinálni bizonyos ismétlődő momentumokról. Nem tettem meg, de világos, hogy korunk magyar matematikusainak tehetségükre ébredését elsősorban a KöMaL váltotta ki. Szinte mindenki ír róla, külön tanulmány állna össze, ha egymás mellé vágnánk, kinek mit jelentett. A második legtöbbet említett intézmény a Reiman-szakkör, ahol az olimpiai csapatba esélyeseket foglalkoztatta Reiman István tanár úr (A gondolkodás iskolája mostani rovatvezetője is ő), de nem eredménycentrikus versenyistálló volt az a „központi szakkör”, hanem a matematika megismerésére és megszeretésére alkalmas műhely. Sokan említenek egy kis könyvet: Rademacher–Toeplitz: Számokról és alakzatokról. Ez a rácsodálkozás élményét adta meg azoknak, akiket a számolások száraz kenyerével tömtek a matekórákon. Vajon miért nem lehet ezt a kis füzetet megkapni ma is? Kellene egy ajánlott olvasmányok listája, és az ilyen alapkönyveket állandóan a piacon kellene tartani.
Nem folytatom az összegző megállapításokat, könnyen igazságtalanná válhatnék, hiszen egyszeri elolvasáskor leginkább az ismerős személyek, dolgok, események ragadnak meg az emberben. Szerencsére a matematika érdekességével, szépségével hazánkban nagyon sokféle módon lehet és lehetett összetalálkozni, nagy kultúrája és szerteágazó hálózata alakult ki ennek a múlt században. Róka Sándort, a kötet összeállítóját is arra bíztatom, hogy folytassa a visszaemlékezések gyűjtését. Meglehet, lesznek, akik ezt a kötetet olvasva kapnak kedvet, hogy elmondják a maguk esetét. Talán kötelességüknek is érzik majd, hogy megnevezzenek olyan személyeket, könyveket, feladatokat, akik, amelyek itt nem kerültek elő, vagy nem kellő hangsúllyal: A „magyar matematikai csoda” (ha volt ilyen) megérdemelné a további dokumentálást. Már csak azért is, mert a statisztikában a leggyakrabban említettek között szerepelne a tanító, a tanár, de korántsem azonos előjelű súlyokkal. Ha pozícióink (vannak ilyenek?) megőrzésére törekszünk, az iskolában még nagy tartalékok rejlenek.