0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kiss Ilona
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 224 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-2792-40-8
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 1740 Ft

KOSÁRBA
Az ikonosztáz

Az ikonosztáz

új Könyvpiac
2006-06-01

Pavel Florenszkij (1882–1937): Az ikonosztáz című könyve immár második kiadásban jelent meg magyarul. Az első kiadáshoz képest a könyv jelentős változásokon ment át. A mű, amely A kultusz filozófiája című nagyszabású munka része lett volna, Florenszkij életében nem jelent meg, csak külföldön adták ki több ízben a pontatlanságok és kihagyások miatt hitelesnek nem tekinthető szöveget. Az első magyar kiadás azonban az 1972-es, moszkvai Bogoszlovszkije Trudi (Teoló­giai munkák) sorozatban megjelent Florenszkij-írás alapján készült, jelentős kihagyásokkal. Florenszkij örökösei és neves filológusok azonban helyreállították az eredeti változatot, valamint az 1994-ben megjelent kritikai kiadást kommentárokkal és jegyzetekkel látták el. A második magyar Ikonosztáz tehát már az autentikus szöveg alapján készült, a fordító, Kiss Ilona átdolgozta a terminológiát, Szilágyi Ákos tartalmas utószóval látta el a könyvet, amely Kriza Ágnes munkája nyomán név- és tárgymutatóval is kiegészült.

Az utóbbi két évtizedben Magyarországon több munka jelent meg az ikonokról, melyek bebizonyították, többek között Pavel Florenszkij alapelveire támaszkodva, hogy az ikon igazi értelmét csak az ortodoxia teológiai-kultúrtörténeti és liturgikus közegében nyeri el. Különösen nagy szerepe van mind a mai napig az ikontiszteletnek Oroszországban, ahol az ikon nem csak kultikus tárgy, hanem a nép életének szerves része, végigkíséri szinte az élet minden eseményét. Az orosz irodalomban is alig akad olyan mű, ahol ne esne szó az ikonról, illetve az általa képviselt szellemiségről. Valerij Lepahin: Az ikon funkciói (Szombathely, 2001) című könyvében részletesen tárgyalja, mennyire sokrétűen szervezi az orosz vallásos ember életét az ikon. Most nem térek ki az ikon történetiségére, az ikontisztelők és a képrombolók közötti harcra, csupán abból a tényből indulok ki, hogy a VII. Egyetemes Zsinaton alakult ki az ikon lényegének ortodox értelmezése. Az ikon dogmatikája, vagyis a képtisztelet összefügg azzal, hogy a Szentlélek jelen van az ikonon. Szent Vazul erről a következőket írja: „A láthatatlan Isten képét nem láthatjuk másképpen, csak a Lélek fényében (…) Csak a Lélek fényében láthatjuk megfelelően Isten dicsőségének fényét, a kép segítségével pedig felemelkedünk ahhoz a dicsőséghez, amelynek Ő a képe és a képpel egyenlő lenyomata…” Az ikon azt is megköveteli, hogy szoros kapcsolat legyen a szóbeli (a Szentírás) és a festett ikon között. Szent Vazul szavaival: „Amit az elbeszélés a halláson keresztül ad át, azt a festmény hangtalanul fejezi ki”. Ezzel függ össze az ikon hithirdető funkciója, ebben az értelemben beszélhetünk úgy az ikonról mint hangtalan, ki nem mondott prédikációról, a szóbeli prédikációról pedig mint szóbeli ikonról. Az ikon és az imádság is szorosan összekapcsolódik egymással: az imádságban létrejövő Istennel való kapcsolat titkával vették körül a templomban az ikonok az embereket. Az ikonikus gondolkodásra tehát az a jellemző, hogy értékrendet állít fel az emberben: az ember földi hivatásával szemben a transzcendens elhivatottság kerül az első helyre. Az ortodoxia antropológiája tehát egészében ikonikus jellegű, ebből a szempontból lehet beszélni az ikonnak esztétikai, iparművészeti, sőt gazdasági funkciójáról is.

Az ortodox templom központja, az egyik legfontosabb szimbolikus része az ikonosztáz. Nem véletlen, hogy ez Florenszkij könyvének címe is. Florenszkij műve a teológus és az esztéta látásmódjának szintézise. A könyvre jellemző az analogikus gondolkodás: például párhuzamot lát az ikonfestés folyamata és a teremtés teológiája között, hiszen szerinte az ikon megfestése megismétli a teremtés egyes fázisait. Az ikonosztázt pedig úgy szemléli, mint egy egységes harmonikus ikont, mint egy függőleges, a Mennyek Országába vezető ikon-toposzt. A temp­lom térbeli tagolódása pedig leképezi a látható és láthatatlan világ kettősségét. „A két világot elválasztó oltárfal az ikonosztáz (...) Az ikonosztáz: jelenés. Az ikonosztáz a szentek és az angyalok megjelenése – hagiophania és angelophania; mennyei tanúságtevők megjelenése, akik arról hoznak hírt, mi van a test túloldalán (...) Az ikonok a művészi formájuk által közvetlenül és szemléletesen adnak bizonyságot a forma realitásáról, beszélnek, de vonalakkal és színekkel. Az ikon Isten festékkel írott Neve, mert mi más lenne Isten képe, a szent arculattól származó szellemi Fény, ha nem Isten Neve, a szent személyére írva?”. Miután Florenszkij szerint „az ikonfestészet az égi képek rögzítése”, ebből az alapelvből kiindulva szigorúan bírálja a nyugat-európai festészetet: „A nyugati vallásos festészet a reneszánsztól kezdve merő művészi hazugság, s bár szavakban a festők az ábrázolt valósághoz való közelségüket és hűségüket hirdették, valójában semmi közük nem volt ahhoz a valósághoz, amelynek ábrázolására vetemedtek és merészkedtek; még az ikonfestészeti hagyomány szerény útmutatásait sem tartották szükségesnek figyelembe venni, azt a tudást tehát, hogy milyen az a szellemi világ, amit a katolikus egyház örökül hagyott számukra”. Egyébként az orosz irodalmi-bölcseleti hagyományban nem volt ritka az európai reneszánsz vallásos festészetének kritikája. Dosztojevszkij szerint is a reneszánsz szépségideálja kétértelmű: egyszer­re lakozik benne a madonna szépsége és a szodomai szépség. Különösen felerősödött ez a szemlélet a 20. századelő vallásfilozófiájában: Florenszkijhoz hasonló elveket vallott Vaszilij Rozanov is, az orosz vallásbölcselet egyik leg­tehetségesebb paradoxonális gondolkodója.

Különben Pavel Florenszkij talán az egyik utolsó „reneszánsz ember” volt a 20. század orosz kultúrájában. A Moszkvai Egyetem matematika-fizika szakát végezte el, kandidátusi értekezését geometriából írta. Már egyetemi évei alatt közel került az orosz szimbolizmus költő- és vallásfilozófusaihoz, bennük különösen az újplatonizmushoz való közeledés volt vonzó számára. Maga is a filozófiai szimbolizmus alapelveiből kiindulva törekedett megalkotni bölcseleti rendszerét. 1904-ben beiratkozott a Moszkvai Hittudományi Akadémiára azzal a szándékkal, hogy „megteremtse az egyházi és a világi kultúra szintézisét”. Fő műve, Az Igazság oszlopa és erőssége 1914-ben jelent meg, mely­nek alcíme: Az ortodox teodicea megfogalmazásának kísérlete tizenkét levélben. A rendkívüli tudásanyagot felvonultató könyvet több kortársa bírálta, az esztétizmust és a dekadenciát vetették szemére. 1908–1918 között a Hittudományi Akadémián filozófiatörténetet tanít. 1911-ben pappá szentelik. Az 1917-es forradalomban a szellemi értékek pusztulását látta, ám abban reménykedett, hogy a katasztrófa végül megtisztulást hoz magával. 1919-től műemlékvédelemmel foglalkozott, és a Felsőfokú Művészeti és Technikai Műhelyek professzora volt. 1921-től a bolsevik sajtóban megindultak ellene a támadások, de ennek ellenére nem emigrált. Különféle műszaki területeken dolgozott, a kémia, az elektronika és más tudományágak terü­letén több szabadalmaztatott találmány fűződik a nevéhez. Először 1929-ben tartóztatták le, majd kiengedték, végül pedig 1933-ban, ellenforradalmi szervezet létrehozásával vádolták meg, és tízévi lágerbüntetésre ítélték. Először egy talajkutató állomásra került, ahol az örök fagy kérdésével foglalkozott. Majd átszállították Szolovkiba, ahol egy jódipari üzemben dolgozott. A sztálini terror idején, 1937-ben ügyét újratárgyalták, és halálra ítélték, s az ítéletet december 8-án végrehajtották. Noha 1958-ban rehabilitálták, művei hazájában csak az 1990-es évektől jelenhettek meg.

Szőke Katalin

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK