0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Rohonyi András, Rozsnyói Pál
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 376 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2791-55-5
Témakör: Kommunikáció, Szociológia
Sorozat: edition 2.0

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2340 Ft

KOSÁRBA
Kapcsolatok hálójában
Mire képesek a közösségi hálózatok, és hogy alakítják sorsunkat

Nem játék, de társas

Fordulópont
2011-01-24

Évmilliók óta hálózatokban élünk. Kapcsolatainkba való beágyazottságunk annyit tesz, hogy együtt kell működnünk másokkal, mérlegelnünk kell a többiek szándékait, és vagy mi befolyásoljuk őket, vagy hagyjuk, hogy ők befolyásoljanak bennünket. Kapcsolatteremtési vágyunk részben genetikai örökség: elődeink közül azok maradtak életben és szaporodhattak nagyobb valószínűséggel, akik kapcsolati hálókban éltek: ez több táplálék megszerzésére, a támadók visszaverésére tette képessé a közösséget.

Tudtuk ezt így vagy úgy, de egy ideje már másképp is tudatosítjuk. Az elmúlt évtizedben sorra születtek a hálózatok elméletével foglalkozó művek: egyik legismertebb közülük például Barabási Albert-László Behálózva című könyve. Egy friss munka, a pár hete magyarul is megjelent Kapcsolatok hálójában (Christakis-Fowler, 2010) kötet olyan perspektívákat világít meg a közérthető ismeretterjesztés hagyományain alapulva, melyek „szabad szemmel” nem lenne láthatók – csak a hálózatok struktúráinak ismeretében nyílhat fel szemünk a tőlünk kéznyújtásnyira levő életjelenségek értelmezésére.

Christakisék számtalan példával mutatják be, hogy másokra gyakorolt hatásunk nem ér véget azokkal, akiket ismerünk. Hatunk barátainkra, ők az ő barátaikra, s cselekedeteink befolyásolhatják azokat is, akikkel még sohasem találkoztunk. Hálózatban hízunk, fogyunk, a boldogság hálózatban zajló terjedése is jól mérhető.

Márpedig, ha társadalmi beágyazottságunk hatással van ránk, és ha mások, akik közeli vagy távoli kapcsolatban vannak velünk, befolyásolhatnak minket, akkor döntéseink nem is annyira autonómok. Bizony, társaink, sőt a számunkra teljesen ismeretlen személyek is hatnak magatartásunkra, tetteinkre, melyeknek morális tartalmuk is van. Másfelől viszont így az egyének – kapcsolataikon keresztül – meg is haladhatják önmagukat és korlátaikat: ahogy az agy képes olyan dolgokra, amelyekre az egyes neuronok nem, a kapcsolati hálók is képesek olyan dolgokra, melyekre egyetlen személy nem lenne önmagában képes. Ha meg akarjuk érteni önmagunkat, akkor meg kell értenünk a közöttünk lévő kapcsolatokat, a körülöttünk lévő hálózatokat is. Hiszen az, hogy miről értesülünk, hogyan érezzük magunkat, kibe szeretünk bele, megbetegszünk-e, mennyit keresünk, hogyan szavazunk – mind-mind függ kapcsolataink jellegétől.

Viszonyaink mindig jelen vannak, és kisebb-nagyobb mértékben mindig hatnak döntéseinkre, tetteinkre, gondolkodásunkra, érzelmeinkre, sőt vágyainkra is. Eközben mindig meghatározott helyet foglalunk el a bennünket körülvevő, spontán és folyamatosan fejlődő kapcsolati hálókban – a kapcsolatok rendszere, mely összeköt bennünket, a topológia. E hálózatoknak mindig van struktúrája, bonyolultsága, funkciója, lendülete; a bennük lakozó szépség az, ami hiányzik a mesterségesen létrehozott rendszerekből.

Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy a kapcsolatok nem egyszerű dolgok. Lehet rövid vagy élethossziglan tartó, felszínes vagy mély, személyes vagy személytelen: a viszony meghatározása mindig tőlünk függ (de legtöbbünk szereti hangsúlyozni a család, a barátok, a munkatársak, szomszédok fontosságát). Persze szomszédunk lehet a barátunk is egyben, munkatársaink között pedig családtag is akadhat. Az egyén törekvését, hogy különböző kapcsolatokat alakítson ki (sokszor akár ugyanazzal a személlyel), multiplexitásnak nevezzük.

A kapcsolatok sokasága kihat a hálózatok változatosságára is. Ha a hálózaton keresztül áramlani kezd valami – egy jó vagy rossz hír, egy fertőző betegség –, akkor ez az egyének közötti közvetlen kapcsolatokon túl a hálózati kapcsolatok teljes rendszerét is kirajzolja. Információkra csak úgy tudunk szert tenni, ha az egész hálózatot egyidejűleg vizsgáljuk, nagytömegű információ feldolgozására viszont csak nemrég váltunk képessé. A feldolgozás eredményeit bemutató rajzoknak, ábráknak köszönhetően – melyek a digitális adatok milliárdjai és a modern szoftverek nélkül nem készülnének el – mondja el minden hálózatkutató újra meg újra, hogy miért több az egész, mint részeinek összessége.

Ránézhetünk hálózatainkra, de közben tudnunk kell: a hálózat szerkezeti felépítése is a mi döntéseink eredménye: hatunk arra, hogy hány emberrel szeretnénk kapcsolatba kerülni, és befolyásolhatjuk a családtagjaink és barátaink között fennálló kapcsolatrendszer sűrűségét is. Eldönthetjük, hogy milyen mértékben akarunk a kapcsolati hálónk közepében lenni: kapcsolatrendszerünk, mely körülölel bennünket, akkor is meghatározza életünket, ha kényszernek tekintjük.

A szociológus Peter Marsden „elsődleges problémamegoldói csoport”-nak hívja azon csoporttagjainkat, akiket kérdéseinkkel, gondjainkkal mindennapjainkban felkereshetünk – vagy kéretlenül akkor is segítenek nehézségeink megoldásában, ha nem is fordulunk kimondottan hozzájuk, hanem egyszerűen azért hozzák „házhoz” a megoldást, mert körülöttünk vannak. Az elsődleges problémamegoldói csoport az idő teltével egyre kisebb lesz, s alapvetően nincs különbség a csoport méretének tekintetében nők és férfiak között, a diplomások viszont közel kétszer akkora elsődleges problémamegoldói csoporttal rendelkeznek, mint azok, akik nem fejezték be a középiskolát.

Akiknek a kapcsolatai sűrűbbek, összekötöttebbek, ismerőseik között többen vannak, akik szintén ismerik egymást, azok általában mélyebben vannak egy adott csoportba beágyazódva. Míg, akiknek a kapcsolatai a fentiekkel ellentétben kevésbé tranzitívak, általában több különböző csoportból vannak olyan ismerőseik, akik egymást nem ismerik, nos, ők inkább a híd szerepét töltik be a különböző csoportok között. Christakisék szerint hozzávetőlegesen 52% annak az esélye, hogy egy átlag amerikai bármely két ismerőse is ismerje egymást.

Nem mindegy, hogy ismerőseinknek mennyi kapcsolata van. Ha azok, akikkel kapcsolatban állunk, még több kapcsolatra tesznek szert, ezáltal mi magunk kevesebb lépésben érhetünk el egy tetszőleges személyt a hálózatban, vagyis egyre inkább a központ felé sodródunk – ha pedig a központban vagyunk, akkor aktívabban veszünk részt a hálózati kapcsolatok által közvetített hatások továbbításában. A továbbítás, a fertőzés egyik alapvető oka az emberi lények utánzásra való hajlama. Az úgynevezett érzelmi megfertőzés kezdetben feltehetőleg az anya–gyermek kapcsolat megerősítését szolgálta, majd fokozatosan kiterjedt a rokonságra, a kisebb-nagyobb közösségekre, végül mindenkire. Az érzelmi megfertőzés az interakciók összehangolását segíti elő. A jó hangulat egy sor teljesítményfokozó tényező erősödését vonja maga után, előtérbe kerülnek az altruista magatartásformák, növekedik csoportunk tagjainak kreativitása és hatékonyabbá válik a döntéshozatal. Christakisék bemutatják, hogy az egyének egymás befolyásolására irányuló nyilvánvaló tendenciájának messzemenő következményei lehetnek, ha megvizsgáljuk, hogy mi történik közvetlen kapcsolatainkon túl. Barátaink barátai hatással vannak ránk: számtalan eset példázza az úgynevezett hiperdiádikus terjedést, vagyis azt, hogy a hatások átnyúlnak az egyének láncolatán keresztül.

A magatartásformák terjedésének alapja, a viselkedés utánzása lehet tudatos vagy ösztönös. Mélyen gyökerezik abban a biológiai képességünkben, amely lehetővé teszi számunkra az empátiát, sőt, az erkölcsiséget, és kapcsolatban van fajunk, mint társadalmi lények eredetével. A normákra vonatkozóan akkor is lehet egyetértés, ha a különböző magatartásformák között nincs összhang: a normák akkor is terjedhetnek, ha máskülönben nincsenek hatással az egyén viselkedésére. Egyesek lehetnek egy meghatározott norma „hordozói” anélkül, hogy magatartásuk a normával összhangban állna. Emiatt vetik fel Christakisék, hogy befolyásolhatjuk a barátunk barátját anélkül, hogy barátunkat befolyásoltuk volna.

A médiasztárok és a modellek például soha nem voltak olyan vékonyak, mint ma, bár rajtuk kívül mindenki más hízik: ez a paradoxon jól illusztrálja az ideológiák és a normák közötti különbséget. Jóllehet a média az ideális testalkatot jeleníti meg, ez az ideológia kevésbé befolyásol, mint azoknak a kinézete és viselkedése, akikkel tényleg kapcsolatban állnak. Ellen Goodman szavaival: „A hivatásos anorexiások, mint például Kate Moss, Calista Flockhart és Victoria Beckham, hihetetlenül elvékonyodó ideált képviselnek. De a való életben a barátainkkal hasonlítjuk össze magunkat. Centiről centire.” Mindannyian szükségképpen kapcsolati hálók részei vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy az események, melyek másokkal kapcsolatosak, leszivárognak hozzánk a hálózaton keresztül, és hatnak ránk. Így egészségünk egyik kulcsfontosságú hálózati tényezője mások egészsége.

Ám a normák és a magatartásformák nem ugyanúgy terjednek, mint a jó vagy a rossz hírek. Az ilyen esetekben bonyolultabb, megerősítéseket és többirányú kapcsolatokat igénylő folyamatra van szükség. A kapcsolati hálóknak vannak olyan tulajdonságai és funkciói, amelyeket a hálózatot alkotó egyének nem képesek irányítani, sőt, melyeknek tudatában sincsenek. Ezeket a tulajdonságokat csak akkor érthetjük meg, ha nem az egyes egyéneket vizsgáljuk, hanem a csoport egészét és annak szerkezetét. Egy kapcsolati háló Christakis és Fowler hasonlata szerint olyan, mint a közerdő: mindannyian hasznot húzunk belőle, ugyanakkor közös erőfeszítésre is szükség van, hogy egészséges, működőképes és termékeny maradjon. A kapcsolati hálókat mind az egyéneknek, mind a vonatkozó intézményeknek gondozniuk, ápolniuk kell. Bár a kapcsolati hálók alapvető emberi dolgok, melyek mindenütt jelen vannak, mégsem tekinthetjük őket maguktól értetődőeknek.

Christakisék kísérleteikben úgy találták, hogy minden egyes boldog baráttal az egyén boldogságának valószínűsége mintegy 9%-kal emelkedik, egy boldogtalan baráttal pedig 7%-kal csökken. Vagyis, ha barátainknak több barátja van (érzelmi állapotuktól függetlenül), nagyobb az esélyünk, hogy boldogok legyünk. A kutatók maguk is felteszik azonban a kérdést: nem-e a tyúk–tojás problémával állunk-e szemben. Hisz könnyen elképzelhető, hogy ha boldogabbak vagyunk, jobban vonzzuk a népszerű embereket. Ez annyit tenne, hogy a boldogság alakítja a hálózatot, s nem fordítva. Ám amikor Christakisék megvizsgálták a hálózat időbeli változását is, úgy találták, hogy a boldog emberek nem gravitálnak a központ felé. Vagyis a széleskörű társadalmi kapcsolatok boldoggá tehetik ugyan az egyént, de mindeközben maga a boldogság nem növeli az egyén társas kapcsolatainak számát. Aki a központba kerül, boldogabb lesz, de fordítva nem igaz. A hálózat szerkezete és az egyén helyzete számít. A kutatók eredményei szerint, ha egy barátunk, aki kevesebb, mint egy mérföldre lakik tőlünk, boldog, akkor boldogságunk valószínűsége 25%-kal növekszik. Viszont, ha barátunk boldog, de egy mérföldnél messzebb lakik, ez már nincs ránk hatással. Ehhez hasonlatosan, ha házastársak együtt laknak, akkor a boldogság átragadhat egyikről a másikra, ám ha nem laknak együtt, nincsenek így kimutatható hatással egymásra. Vagyis a fizikai közelség roppant fontos az érzelmi állapotok terjedése szempontjából. A magányosság érzése jóval inkább függ megválasztható társadalmi kapcsolatainktól, mint azoktól, melyekbe beleszülettünk.

A hálózat, melyben elhelyezkedünk, referenciacsoportként is szolgál. Egy kísérlet beszédes adatokkal szolgált vágyainkra vonatkozólag: a megkérdezettek szívesebben keresnének 33 000 dollárt olyan munkahelyen, ahol mindenki más 30000-et keres, mint 35 000 dollárt egy olyan, de máskülönben hasonló munkahelyen, ahol mindenki más 38 000-et keres.

Közkeletű tapasztalat, hogy a nők öntudatlanul befolyásolják egymást abban, hogy mennyire találnak vonzónak egy férfit vonzónak. A hálózatkutatás szerencsére a házasságról is tud újat mondani. Ez az izgalmas intézmény Christakis és Fowler szerint elsősorban azért fontos a férfiak számára, mert feleségük révén támaszra és szélesebb társadalmi kapcsolatokra tehetnek szert – nem beszélve arról, ahogy a feleségek köztudottan hatnak férjeik egészségmegőrző magatartásformáira. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon mi az oka annak, hogy nők és férfiak esetén a partner elvesztése más mechanizmusokat indukál, s a hatás mértéke és időtartama is eltérő? Vajon a férfiak egészségi állapotát azért rontja-e inkább partnerük elvesztése, mert a férfiak jobban szeretik a feleségüket, mint a feleségek a férjüket? A hálózatkutatók válasza határozott nem. Szerintük inkább arról lehet szó, hogy amit a férfiak a házasságban nyújtanak, ami a házastársuk egészségi állapotára a leginkább hatással van, vagyis a pénz, nem vész el – fennmarad ingatlan vagy életjáradék formájában. Ezzel szemben, ha a feleség hal meg előbb, akkor mindaz, amit ő nyújtott a házasságban, az érzelmi támasz, a kapcsolatrendszer és a rendezett családi otthon, eltűnik vele együtt. Tudjuk, hogy a megözvegyült férfiak gyakran elszigetelődnek, támasz nélkül maradnak. Mivel a férfiak a legtöbb társadalomban rábízzák a házimunkát a nőkre, a magukra maradt férfiak általában rendszertelenül étkeznek, és otthonuk – sok esetben egész életük – kaotikussá válik.

A hálózatkutatókra nem igazán jellemző a technopesszimizmus. Christakis és Fowler azt állítják, hogy interakcióink, melyeket az új technológiák támogatnak, olyan új társadalmi jelenségeket hívnak életre, melyek gazdagítják és bővítik egyéni élményvilágunkat: a hálózatok hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberiség egészében több és jobb legyen, mint összetevőinek egyszerű összege, és a kapcsolatteremtés új módjainak létrehozásával kibővíthetjük lehetőségeinket mindannak elérésére, amit a természet eleve meghatározott számunkra.

A kutatók úgy látják, hogy a hálózatok egységes célok kialakítására és fenntartására való képessége folyamatosan erősödik. Mindaz, ami ma az egyik személytől a másikig eljut, hamarosan még tovább és még gyorsabban fog terjedni, s miközben az interakciók skálája bővül, új vonások alakulnak ki a hálózatban és alkotóelemeiben egyaránt. Örömhír tehát, hogy hálózataink mindannyiunk számára értékes közös forrást jelentenek, de nem hallgatható el az sem, hogy sajnos nincs mindenki egyforma helyzetben ahhoz, hogy részesülhessen ezekből.

Christakisék meggyőződése, hogy olyan utópisztikus késztetés van bennünk a hálózatok kialakítására, mely mindig is megvolt. A kapcsolati hálókban folytatott élet több nyereséget tartogat számunkra, mint amennyit veszíthetünk, és ez arra sarkall, hogy mások életének is igyekezzünk minél inkább részesévé válni. A másokéval összefonódó életvitel természetes előnyei magyarázzák, hogy kapcsolati hálóink miért maradtak fenn mind a mai napig, s miért jutottunk oda, hogy emberi szuperorganizmusról beszélünk.

Kísérletek bizonyítják, hogy inkább készek vagyunk ajándékot adni egy olyan barátnak, aki ezt sohasem fogja viszonozni, mint egy idegennek, akitől várható a viszonzás. Ennek oka, hogy a hálózat fenntartása érdekében adakozunk, és maga a hálózat az, aminek értéket tulajdonítunk. Közösségi kötelékeink biztosítják ajándékaink viszonzását. A nagylelkűség még szorosabbra fűzi a hálózatot, miközben maga a hálózat is a nagylelkűség előmozdítása és terjedése érdekében működik. Vagyis már nemcsak az a filozófia nagy kérdése, hogy kik vagyunk, hanem az is, hogy kivel állunk kapcsolatban. Az emberek hálózati centralitása (vagyis a hálózatuk központjához viszonyított elhelyezkedése) összevethető a halandósági kockázataikkal, tranzitivitásuk befolyásolhatja, hogy milyen valószínűséggel számíthatunk a nekik nyújtott kölcsön visszafizetésére, hálózati helyzetük kihathat például bűnelkövetési hajlamaikra vagy a dohányzásról való leszokásuk esélyeire.

Az egyre szorosabban összeszövődő világban a sok kapcsolattal rendelkező személyek egyre jobb összeköttetésekre tehetnek szert, míg azok, akiknek csak kevés kapcsolatuk van, mindinkább lemaradhatnak. Ennek következtében a jutalmak is mindinkább a kapcsolati hálók bizonyos pozícióit elfoglaló személyek irányába áramlanak: ez jelenti az igazi szakadékot. A pozicionális egyenlőtlenség esélyegyenlőtlenséget teremt, és tovább erősíti a más okokból fennálló egyenlőtlenségeket.

Ez az esélyteremtés igazi kihívása: amikor egy hálózat perifériáját vesszük célba, hogy újabb kapcsolatok megteremtéséhez segítsük hozzá az ott elhelyezkedőket, valójában nemcsak a peremvidéken élő hátrányos helyzetű egyéneknek segítünk, hanem a társadalom egész szövetének a megerősítésén fáradozunk. Az emberek közötti kapcsolatok a csoportban olyan jelenségek kialakulásához vezetnek, amelyek nincsenek meg az egyének szintjén és nem vezethetők vissza az egyének egyedi vágyaira és cselekedeteire – maga a kultúra is ilyen jelenség. Amikor elveszítjük a kapcsolatainkat, mindent elveszítünk.

Az elmúlt közel fél évezred során a tudósok a természet egyre kisebb darabkáit vizsgálták. Az egész megértése érdekében mindent részekre bontva: az életet szervekre, sejtekre, azután molekulákra, eljutva a génekhez, szétszedve az anyagot atomokra, majd még kisebb részecskékre.

A kapcsolati hálók szerkezetének és funkcióinak vizsgálata, a kialakulásukhoz vezető jelenségeknek (vagyis az alkotóelemeikben nem föllelhető és rájuk csak mint egészre jellemző tulajdonságaik eredetének) a tanulmányozása nemrégiben kezdődött. Christakisék metaforájával: az emberi szuperorganizmus, akár egy álmából ocsúdó gyermek, most ébred öntudatára, és e tudatosság legnagyobb ajándéka az önfelfedezés puszta öröme és az a felismerés lesz, hogy önmagunk igaz megismeréséhez először azt kell megértenünk, hogyan és miért állunk kapcsolatban egymással.

Szvetelszky Zsuzsanna

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-40%
Webshop ár: 1980 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2340 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 1800 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2100 Ft
KOSÁRBA