0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Siklós Péter, Vajdovics Zsuzsanna
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: B/6, fűzve
ISBN: 978-963-2791-02-9
Témakör: Irodalom

Eredeti ár: 2200 Ft
Webshop ár: 880 Ft

KOSÁRBA
Családtörténeteim
Levelek fiaimhoz

Az utolsó humanista. Száz éve született Lénárd Sándor

Könyvhét
2010-03

Lénárd doktorhoz a migrén vitt el. Meg is gyógyított: ha nem is ő maga, hiszen ez a különleges orvos–író–költő–zenész már egy évvel azelőtt meghalt egy brazíliai kis falu mélyén, hogy én megszülettem volna, de művei csakugyan életre szóló gyógyírt jelentettek.

Egy nyáron, szűk baráti társaságban, fejfájástól elgyötörten jelentettem ki, hogy csak annak van fogalma, hogy mit jelent a migrén, akinek már magának is része volt e háromnapos pokoljárásban. Talán nem veszi rossz néven, ha itt leírom, hogy akkor ott Vassy Zoltán, a kitűnő műfordító és kutató volt az, aki azt találta mondani, hogy akkor minden bizonnyal Lénárd Sándort kell olvasnom, mert meg fogom látni: rokon lelkek vagyunk. A fejfájás múltával azonnal nekiláttam a Völgy a világ végénnek, és a „jóslat” igaznak bizonyult: Lénárd művei attól kezdve nem kerültek el a kezem ügyéből; úgy fogyasztottam naponta mondatait, mint jóféle orvosságot vagy gyógyteát egy nehéz nap végén.

Talán furcsán hangzik, de nincs különösebben jelentősége, hogy mely kötetét veszi kézbe az olvasó, mert a Lénárd-életmű – ami egyébként nem nagy, könnyen olvasható, bármikor megszakítható-folytatható – annyira szerves és homogén, mint a maga az író gondolkodása. A címben megidézett elnevezést, az utolsó humanistát Karinthy Ferenc írta le róla. Soha találóbbat. Lénárd az a fajta humanista volt, akinek a műveltségében az orvoslás, a zene, a nyelvek, a történelem egy és ugyanaz: pontosan értette, hogy közös a gyökerük. „Szakbarbárosult korunkban már-már kihaló állatfaj” – így Karinthy, s még ha az ifjabb Karinthy írta is róla, hol volt még az információs társadalom, a keresőprogramok, a másodperc töredéke alatt elérhető tudás… tudásopciók! Lénárd ma minden bizonnyal korszerűtlen lenne. A fejben felhalmozott műveltség unpraktikus dolog. Ha a média „meg akarná csinálni”, nekiszegeznék a kérdést: döntse el, hogy világhírű belgyógyász akar lenni, vagy zongoraművész, sztáríró vagy költő, de ez így együtt úgysem fog menni. Hogy egy brazil faluból latinos levelezőtársakra talált, akiktől az őserdő mélyére latin nyelvű leveleket hozott neki a postás: ez meg egyenesen kacagnivaló lenne ma, ölünkben notebookkal, fejünk körül lebegő wifivel. Lénárd megcsinálta, mindezek nélkül. Hogy hogyan került az őserdőbe?

1910-ben született, még tízéves kora előtt a család átköltözött Ausztriába, Lénárd itt szerzett orvosi diplomát. Az Anschlusst követően elmenekült Olaszországba (ezzel a históriával kezdődik az Egy nap a láthatatlan házban), és itt élt 1951-ig. A Római Magyar Akadémia orvosa volt, fordított, zenélt, verset írt. Aki az olasz kultúrára és konyhaművészetre kíváncsi, az lapozza fel ennek az időszaknak a termését: a Római történeteket, illetve a Római konyhát. Ez utóbbi páratlan szakácskönyv, művelődéstörténeti íz-almanach. 1951-ben az író kivándorolt Brazíliába, ahol megnyerte a brazil televízió rendezte Bach-kvízt, és a díjból felépített egy kis kunyhót a zöld „dzsumbujban”, amit a buja növényzettől szinte nem is lehetet látni. Művelte a földet, termelte-gondozta a növényeket, gyógyította és latinul tanította a hozzá látogató őslakosokat, akik között hamar híre ment, hogy egy magányos doktoré a „láthatatlan ház.” Erre utal műve címe, amit feljebb már említettem, és erről az időszakról szól a Völgy a világ végén is. És 1960-ban jelent meg az a mű, ami meghozta ismertségét: a Micimackó latin fordítása.

Lénárd soha nem írt fikciót: életét és tapasztalatait dokumentálta műveiben, de semmi sem állt tőle távolabb, mint a száraz esszéisztikusság. Engem például ezzel gyógyított meg, mint meséltem a bevezetőben: „A migrénes többet tud, mint az, aki éhezett: nemcsak azt, hogy a vers és zene az ebéd utáni világ játékszerei – azt is tudja, hogy maga az ebéd a fájdalommentes lét igénye. Az ember csak akkor él, ha nem szenved. Semmi se fontos, a robbanó napok sem fontosak – csak az fontos, hogy véget érjen a fájdalom. Gotamo Buddha – talán ő is migrénes volt – tudta ezt. Königné tudja. Én is tudom. Mindenki, aki szenved, tudja: érdekes, hogy még vannak, akik a fájdalomban valami harapós és alapjában véve hasznos házőrzőt látnak! Ha az ebéd nélküli és a jóllakott világnézet összeférhetetlenek, a szenvedők s a nem szenvedők sem fogják megérteni egymást soha.” Néhány sora ma a legaktuálisabb, amikor tér és idő határai eltűnőben vannak: „Akárhol állunk – még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk –, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény.”

Két műve jelenik most meg: a Magvető Kiadónál a Római történetek, a Typotex pedig Családtörténeteim címmel két, fiához írt levelet, és verseit szerkesztette kötetté, újdonságokkal kiegészítve ezzel a Lénárd-életművet.

Ha mai olvasóként akarnám megtoldani a humanista-jelzőt, azt mondanám: csodabogár – a legjobb értelemben. A természet ezer színű, levelek közt rejtőző, a sötétségben lámpásként világító csodabogara. Lénárd Sándor száz éve született.

 

 

Laik Eszter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK