Lénárd Sándor népszerűsége töretlen, sőt, egyre növekszik! Ennek bizonyítéka, hogy születésének századik évfordulójára két új kötete is megjelent és fogyott el igen gyorsan a kereskedelemben, jelentős kulturális visszhangot keltve, olyan írásaiból, amelyeket eddig nem olvashattunk magyarul, és amik nem is tartoznak életművének legjelentősebb darabjaihoz.

Igaz, e különös munkásságban talán nem is lehet „fősodorról” beszélni, hiszen Lénárd Sándor élt, kínlódva, menekülve, sokat szenvedett, és közben írt, szinte csak önmagának. Műveiről csupán később derült ki, hogy jelentős irodalmi értékek. Élt, igyekezett megélni, alkalmazkodott a körülötte zűrzavarosan és fenyegetően háborgó világhoz. Közben muzsikált, zenét hallgatott, verselt, tucatnyi nyelv filozófiáját tanulmányozta, fordított és e műveket igyekezett terjeszteni, vonzóvá tenni az Újvilágban is, mint klasszikus európai műveltség-eszményt. Most tűnik ki, hogy ezzel fontos üzenetet közvetít a ma emberének, különösen nekünk, magyar ajkúaknak, hiszen multikultúrális és soknyelvű alkalmazkodása során Lénárd Sándor mindvégig megmaradt magyarnak. Pedig az országot nyolcéves korában hagyta el.

Lelkének kötöttségét a magyar világhoz mi sem bizonyítja jobban, mint az a két levél, melyeket két fiának írt. Egyiket Bécsben kellett hagynia, hogy zsidó származásával ne veszélyeztesse családját, 1938-ban Olaszországba menekült. Másik fia a hetvenes évek elején már felnőtt, aki maga hagyta el a családot, és a jelek szerint az ekkor már beteg Lénárd levéllel akart búcsút venni tőle. A második levelet feleségének diktálta. Ez az írás már egyenetlenebb és zaklatottabb is, mint a korábbi, az ötvenes évek elején íródott levél. Az első németül, a második olaszul íródott (Lénárd második felesége olasz volt).

Mindkét levél olyan igazságokat fejez ki, amelyeknek fontosságát napjainkban a családlélektan, a családterápia is felismerte és hirdeti. Nevezetesen, azt, hogy a már nem élő családtagok is velünk vannak, az ismeretlen ősök is formálják életünket. Lénárd Sándor korán elveszítette szüleit, de érződik, hogy emlékük idős korában is elevenen élt az íróban. Ezt az élményt akarja fiaira örökül hagyni. Az első levélben a bevándorló nagyszülők és a nagybácsi alakja és családja históriájából bontakozik ki a szülők története, felhasználva a felnövő kisgyermek benyomásait is.  A második levél az apa különös életútja. Mintha ekkor már Lénárd már nem bízna benne, hogy a felnőtt korba ért fiát érdekelhetné a monarchia világa. Ez a világ az első írásban még szürreális, különös, humora és tragikuma megkapó, s előrevetíti a későbbi világégés árnyékát. A monarchia bizarr hátteret nyújt az eredeti, gyarlóságokkal teli, de értékeket követő, karakteres apa életútjához. A második levélben az apa helyenként szinte „svejki” kalandjait ismerhetjük meg a háborús Magyarországon, majd Fiuméban, később pedig Ausztriában, ahol az apa fiatalon, Lénárd Sándor nyolc éves korában váratlanul meghalt.

Az „írói lelkű” Sándor, akinek többi írását is jellemzi az emberi helyzetek és jellemek iránti különös érzék, a szinte „maupassant-i” anekdotikus emberábrázolás készsége, rekonstruálni igyekszik apja mentalitását, ill. azt a lelkületet, amely nagyszülei korában olyannyira jellemezte a polgárságot. Az apa is csupa érdeklődés, kíváncsiság – buddhista vallásfilozófiai műveket alkotott, rendkívül művelt, poliglott ember volt.

A két levél talán attól olyan megható, hogy Lénárd Sándor a tiszta szeretet és megbecsülés érzésével szemléli apját és más felmenőit. Emléket akart állítani nekik (és több félmondatából kiderül, hogy a veszélyes történelmi korszakokban nagyon is tudatában volt az emberi mulandóságnak; elborzadva tapasztalta, hogy izgalmas, színes életek hogyan tűnnek el, merülnek feledésbe.)

E könyv, a két magyarra fordított írás irodalmunk gyöngyszemei.