0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kazanlár Szilvia, Mihancsik Zsófia
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 248 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2791-51-7
Témakör: Közgazdaságtan
Sorozat: edition 2.0

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 2625 Ft

KOSÁRBA
A Google-modell
A menedzsment forradalma

A Google-modell

www.osmanpeter.blogspot.com
2010-10

Osman Péter részletes ismertetése a blogjáról:

Elolvasásra feltétlenül érdemes, ugyanakkor sajátos potpourri ez a könyv.

A számítógépek személyes célokra történő használatához szokott emberek legalább is nagy része bizonyára megerősíti, hogy meg lehet ugyan lenni a Google mindinkább bővülő eszköztára nélkül is, ám vele sokkal kényelmesebb az élet. Csak pár példa erre.

Kezdetben vala ugyebár a Google kereső-rendszere. Hogy mivé nőtte ki magát, azt aligha szükséges ecsetelnünk, így róla és a világsikeréről csupán annyit, hogy Bernard 2009-ben frissített kézirata szerint az már 130 nyelven elérhető! Ha bármi érdekel bennünket, bárminek utána akarunk nézni, az egyik első dolog rákeresni, mit hoz fel róla a Google. Ez már olyannyira részévé vált az életnek, hogy a Wikipedia szócikke szerint az angolban napjainkban nemcsak elterjedt szlenggé, hanem hivatalosan is elfogadott, önálló tárgyas igévé vált a „to google” a Google használatával történő keresés alkalmazásának jelentésével. Folytatva a szócikkből, ezt az igét az American Dialect Society „a 2002-es év leghasznosabb szavának” választotta, 2006-ban hivatalosan felvették az angol nyelv egyik leghíresebb értelmező szótárába, az Oxford English Dictionary-be, valamint a hasonlóképpen rangos Merriam-Webster Collegiate Dictionary 11. kiadásába.

Bárhol vagyunk a világon, ha hozzá tudunk férni az internethez, máris elérhetjük a saját Google-fiókunkat, benne a levelezési címlistánkkal, továbbá mindazokkal az emailekkel, amelyeket a fiók használatának kezdete óta kaptunk, illetve küldtünk (hacsak ki nem töröltük azokat véglegesen még a „kukából” is), és olyan keresőrendszerrel, amelynek segítségével nevekre és kulcsszavakra is rákereshetünk mindebben. Az emailekkel együtt megtaláljuk az azokkal küldött ill. kapott csatolt fájlokat is, tehát mindezzel az email útján bonyolított teljes levélforgalmunk bárhol a világon a rendelkezésünkre áll, jól visszakereshető tárolásban. Mindehhez, és a többi személyes Google alkalmazásainkhoz jelenleg már 7496 MB egyéni és ingyenes tárolókapacitást biztosít nekünk a rendszer. Más kérdés, amelyet Girard is boncolgat, hogy mindez egyáltalán nem puszta jószívűség terméke. Elmondható, nem is alaptalanul, hogy mindaz a szolgáltatás, amellyel a Google rendszerei számukra ingyenesen segítik a felhasználókat - s amelyeket Girard részletesen leír -, maga a szép új világ. Ám, mint a valóságban mindig, ebben is mindennek ára van. Egyrészt - és erről részletesen olvashatunk - a rendszerekhez hirdetések kapcsolódnak, tehát a Google a hirdetőknek eladja azt a lehetőséget, hogy a felkeresett oldalain hirdetések is a szemünk elé tárulnak - elvégre a cég nyereségérdekelt vállalkozás, amelynek megfelelően nagy hozamot kell termelnie. Girard alaposan elemzi, értékeli és méltatja azt a valóban igen innovatív árképzési stratégiát és technikát, amelyet a Google a hirdetéseinek eladásához fejlesztett ki. Másrészt, ha arra gondolunk, hogy az információk birtoklása hatalmat ad, könnyű belátni, micsoda felmérhetetlenül nagy - legalább is potenciális - hatalmat jelent, s még inkább micsoda adatbányászati lehetőségeket kínál az a hihetetlenül nagy és gyorsan növekvő információhalmaz, amely így, a szolgáltatásai révén a Google gépein tőlünk és rólunk felhalmozódik. S tegyük hozzá, hogy információkat mégcsak nem is csupán ezzel adunk ki magunkról, hanem gyakorlatilag mindennel, amire a Google különféle szolgáltatásait felhasználjuk.

A földrajz és a légifelvételek szerelmesei jól ismerik a Google Earth rendszerét. Ha pedig saját szárazföldi járművel utazunk valahová, vagy csak érdekel a pontos útvonal, rendelkezésünkre áll a Google óriási térkép-rendszere, s azon belül egy rendkívül jó útvonal-tervező rendszer. Áradozni lehetne e szolgáltatás hasznosságáról, s hogy milyen pontosan és jól érthetően vezet végig a kérdezett útvonalon. Ahányszor például át kell menni egy másik útra, ehhez részletesen leírt útmutatással szolgál, s a térképen a szóban forgó helyre ugorva is megmutatja, hol a kritikus kereszteződés, és hogyan kell tovább menni a következő útszakaszra. Segítségével az ember valóban eltévedés nélkül mehet végig az útján.

Ha éppen nincs elegendően nagy sebességű internet kapcsolatunk, akkor jobb minőségű képeket küldeni emailben, csatolt fájlként meglehetősen lassú, időrabló, kényelmetlen. Ha viszont feltöltjük a képeinket a Google ingyenesen használható képrendező rendszerébe, akkor elég egy linket küldenünk hozzá annak, akinek a képeinket, vagy azok meghatározott részét meg akarjuk mutatni. Természetesen a képrendező arra is lehetőséget biztosít, hogy benne a magunk kívánalmai szerint kialakított könyvtárstruktúránkban tároljuk a képeinket, kímélve ezzel - már akinek ez fontos - a gépünk és a saját egyéb hardverünk tárolókapacitását.

A Google gyorsan gyarapodó szolgáltatásait még hosszan lehetne sorolni, de erről igazán jó képet ad ez a könyv. Azt az alcímében szereplő állítását viszont, hogy a Google cég a menedzsment forradalmát valósította meg, meglehetősen vitathatónak tartjuk. Girard e műve nem teljesen mentes a hatásvadász kijelentésektől, s ez is inkább közéjük sorolható, hiszen jóllehet többé-kevésbé radikálisan új elemeket, eszközöket is alkalmaztak a Google vezetői a cég menedzselésében, ez még nem forradalom. Forradalommá ezek csak azzal nőnek fel, ha széles körben bevezetik azokat a menedzsment élvonalbeli gyakorlatába, fölébe kerekedve ezzel a technika addigi állásának. Annál inkább állítjuk viszont, hogy a Google eszközei és szolgáltatásai igenis forradalmat teremtettek az informatikai és az infokommunikációs szolgáltatások terén, s szintúgy az internet korszak hirdetési üzletágában, és hogy mindezzel a Google diadalmenete az ezredvég egyik legfényesebb és legtisztább sikertörténete. Egy másik, a Google-ről szóló kitűnő könyvben pedig, David A. Vise & Mark Malseed: A Google Sztori c. művében (K.u.K. Kiadó, 2009, l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2009/5. sz.) a szerzők egyenesen azt állítják - s igen valószínű, hogy igaz is -, hogy amióta csak Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, és ezzel megnyitotta az emberek mind nagyobb tömege számára hozzáférést a rohamosan szaporodó nyomtatott információhordozókhoz, egyetlen innovációs eredmény sem teremtett olyan tág lehetőségeket a világ információkészletéhez való hozzáféréshez, mint a Google.

Girard pedig ekként vezeti be a mondandóját: A Google, amely korántsem az a hegemón helyzetben lévő cég, ahogyan azt róla a kritikusai mondják, elindult, hogy meghódítson egy új világot, a digitális univerzumot, a neten élt élet, és a neten végzett munka világát. Ezt a hódítást innovációnak hívják. És a Google sikere abból származik, hogy megtalálta a módját annak, okosabban, mint mások, hogy az innovációt folyamatosan áramoltassa. A könyv ezt a történetet elemzi és meséli el. S hozzáteszi: a Google azért állíthatja magáról, hogy a Fordhoz és a Toyotához hasonlóan modellé vált, mert a menedzsmentje egyszerre több területen vezetett be újításokat: az emberi erőforrások kezelésében, a termelésben, a vásárlói kapcsolatokban, végül az ipari tranzakciókban. Mindezt a maga módján tette: újított, de más vállalatoktól, az új technológiák világától is kölcsönzött, és ami teljesen szokatlan, az egyetemen tette (ez utóbbi tartalma azonban, a kezdetektől eltekintve, itt nem igazán bontakozik ki). Nem kérdés, hogy ezek a módszerek legelőször a Google-nál álltak össze rendszerré. A vállalat rendkívül gyors növekedése, alapítóinak személyisége, látásmódja, tudományos felkészültsége, megszállottsága, valamint azoknak a szakembereknek a tapasztaltsága, akiket sikerült maguk köré gyűjteniük, hozzájárult ennek a páratlan (sic! - OP) modellnek a megalkotásához. A könyv egyetlen törekvése, hogy kulcsokat adjon e modell megértéséhez: hogyan és miért működik így, ahogy működik.

Könyvéről szólva nem hallgatható el az sem, hogy bizonyos hátránnyal indul olvasói kegyeinkért. Az embert úgy elkényeztette a Typotex könyveinek kitűnő szakmai minősége, azoknak még az elmélyült mondanivalók esetében is a legtöbbször kellemesen olvasmányos, magával ragadó előadásmódja, hogy eleve ezzel az igénnyel kezdünk az olvasásához. Ezért eleinte meglehetősen úgy érezzük, hogy Girard e művének stílusa, gondolatmeneteinek alakítása a megszokottnál valahogy kevésbé szerethető, s ez valamelyest kevésbé gördülékennyé teszi a mondandójának be- és elfogadását. Nehéz lenne meghatározni az ellenérzés okát, de talán olykor túlzottan ex katedra szól, túl sommásan ítélkezik, s a mondandója fontos elemeit talán a kelleténél gyakrabban helyettesíti elnagyolt utalásokkal. (Néha a szöveg is meg-megbotlik.) A fogós mindebben az, hogy ha belekezdtünk, a könyv még így sem engedi, hogy ne olvassuk tovább, mert korunk egyik legizgalmasabb és legtanulságosabb vállalati fejlődés- és sikertörténetébe ad izgalmas, nagyon tanulságos betekintést. A kitartás pedig a rengeteg hasznos és érdekes ismereten túl abban is elnyeri illő jutalmát, hogy Girard stílusa gyakran meglendül, és olyankor a mondandója kellemes, érdekes, magával ragadó olvasmánnyá válik. Amikor a Google tényleges gyakorlatát részletezi, s nem némileg tudálékosnak ható és/vagy többé-kevésbé elnagyolt körítéseket ad elő, akkor kifejezetten nagyon jó!

Az ismertetéshez célszerű itt kitérnünk a szerző szakmai felkészültségére, kompetenciájára is. A Typotex róla szóló ismertetése elmondja, hogy Girard vállalatvezetési tanácsadó, rádiókommentátor és szakelőadó. Több könyvet írt a menedzsmentről, annak történetéről, és vállalaton belüli működtetéséről, számos cikket publikált a szervezésről, a munkaszerződésről, és a vállalati teljesítményre gyakorolt hatásukról. Meggyőződése, hogy a szervezeti változások a jövőben csak az informatika révén valósíthatók meg, ezért több mint húsz éve figyelmes, egyben kritikus megfigyelője az új technológiáknak. Egyike volt azoknak, akik már a nyolcvanas évek elején kétségbe vonták az új technológiákról szóló egyértelműen optimista vélekedéseket. Több tanulmányt írt az emberi erőforrások kezelésére és a vállalat modernizálására szolgáló szoftverekről, francia nyelvterületen ő végezte az első kiterjedt vizsgálatot az internetről. Ilyen alapállásból elemzi 2000 óta a Google vállalatot minden lehetséges szempontból.

Tény ugyanakkor, hogy e könyvében a Google által létrehozott és/vagy mesterien alkalmazott új megoldásokat gyakran azzal dicséri, hogy szembeállítja azokat másokkal, s az utóbbiakról nemegyszer még demagóg ostobaságokat is mond - így beszél egyebek közt az értelmes munkát akadályozó nyűgként a vállalati adminisztrációról, valamint azokról az ostoba követelményekről, amelyeket szerinte a marketing részlegek támasztanak a hagyományos vállalati modellben. Hasonlóképen, a Google vezetésének filozófiáját és stratégiai elveit rendszeresen azzal méltatja, hogy szembeállítja azokat az üzleti iskolák, a menedzsment szakemberek és más hasonlók tanításaival, mintha az utóbbiak mind az ördögtől valók, de legalább is megkövesedett ostobák lennének. A marketinggel szembeni érthetetlen utálata jelenik meg abban is, hogy a marketing részleget lényegében a fejlesztőmunka kerékkötőjeként állítja be, s érthetetlen egyenlőségjelet tesz a spammerek és az online-marketing szakemberek közé. Gyakran mondja könyve főszereplőiről, a Google vezetőiről, hogy nem tudja, azok olvasták-e ezt vagy azt a szerzőt, de adott kérdésben vele azonosan gondolkodnak. Nos, ő maga a modern nagyvállalatok társadalmi-gazdasági szerepéről itt gyakran úgy beszél, mintha a bolsevizmus legfőbb kommunikátoraitól vette volna a nézeteit. Nem egy sommás ítélkezése úgy szól, mintha a Komszomolszkaja Pravda cikkét olvasnánk a régi időkből. Így szól többször is a befektetési bankárokról, az iparjogvédelmi oltalom adta kizárólagos hasznosítási pozícióról, vagy éppen így nevezi tőzsdecsendőrségnek az USA Értékpapír Felügyeletet. Igencsak érdekes stúdium végiggondolni, hogy fér ez össze a Google cég kétségtelen csodálatával, ami könyvének egyértelműen a vezérfonala.

Erősen meggondolkoztató, hogy állítása szerint az informatikai iparág egész története, rendkívül gyors fejlődése a szellemi tulajdon gyönge védelmének köszönhető, s ha az informatikai iparágak olyan hatékony védelmet tudtak volna kialakítani a maguk számára, mint amilyet az autó-, vagy a repülőgépipar, ma a számítógépek nem lennének jelen mindenütt. (Nem mellesleg, akkor miért autóból van mégis ilyen mérhetetlenül sok, s nem lovaskocsik poroszkálnak mindenütt?? OP).

A Google maga nemében szinte páratlan sikertörténetéért érdemes nagyvonalúan túllépnünk azon is, hogy a szerző sarkos véleményt mond olyasmikről is, amikhez a véleményéből jól kikövetkeztethetően igencsak kevéssé ért, mint pl. az iparjogvédelem társadalmi-gazdasági szerepe, a kockázati tőke szerepe a jó növekedési képességű vállalkozások finanszírozásában (s milyen érthetetlen gyűlölettel beszél a kockázati tőkéről), vagy éppen (ahogy már utaltunk rá) a befektetési bankoké a cégek tőzsdei bevezetésében.

Megdöbbentő, hogy még olyan végletes ostobaságot is leír, hogy "a márkanevek védelme csak a nagyvállalatok érdeke"! Végiggondolhatná a jóember, mi lenne például, ha minden kóbor próbálkozó a Google márkanevével tehetné fel az agyszüleményeit az internetre! Micsoda káosz kerekedne a piacokon abból, ha bárki szabadon elbitorolhatná mások árujelzőit, azok álcájában kínálhatná a maga árucikkeit, és főként mennyire a fogyasztók lennének ennek a legfőbb vesztesei! Meglepő, milyen kevés ismerettel bír az üzleti angyalokról. Ezen a fórumon az sem hagyható szó nélkül, hogy szerinte a Google fontos jellemzője, hogy a doktori fokozattal rendelkezők az intuícióval szemben a racionális számításokat, az improvizáció helyett az adatok elemzését preferálják, és a cég vezetői éppen az ilyeneket keresik - márpedig ez így, általánosítva aligha igaz. Az innovációnak éppen az intuíció az egyik nagy mozgatója, s a Google vezetői aligha mondanak le róla.

Meghökkentő, hogy szerinte a Google oldalain megjelenő, valóban minimalista vizuális eszköztárral dolgozó hirdetések létrehozása „semmibe se kerül”, jóllehet tudnia kellene, hogy az ilyen hirdetés megalkotásában igencsak nagy szaktudás kell ahhoz, hogy azok kellőképpen megragadóak és hatásosak legyenek. Gondolkodásának megértéséhez sok más mellett érdekes lenne tudnunk, vajon érdemben mire utal azzal, hogy a Google tőzsdei bevezetésének következményeként „a tőzsdei hatóságok bizonyos diszkréciót kényszerítettek (a rusnyák!!! - OP) a cégre, ami korlátozta a cég életére vonatkozó információk minden munkatárs számára hozzáférhetővé tételét az intraneten”. Talán a rádiókommentátori gyakorlata ütközik ki abban, hogy a részleteket illetően nemegyszer meglehetősen felületes magyarázatokat ad, olykor egy-egy rövid utaláson túl nem fejti ki, hogy ki ill. mi az, akiről/amiről beszél. Végső soron ez tekinthető úgy, hogy valamelyest még illik is a tárgyhoz, hogy az olvasó "guglizza ki" (to google” - OP) azt magának! Könyve megértését szószedet segíti, ám nem állítható, hogy abban minden fogalom-magyarázata kifogástalanul szakszerű lenne. Megjegyzendő az is, hogy a magyar szövegben furcsa módon angol eredetiben jelennek meg bizonyos, a téma szempontjából fontos szakkifejezések, amelyek jelentésével azonban a magyar olvasók jelentős hányada feltehetően nincs tisztában, s azokra a szószedet sem tér ki. Ám ha mindezekkel a szöveg olykor kissé fárasztó, egyszer-egyszer még bosszantó is, a könyvet nem lehet letenni. Girard ebben nagyon ügyes: mire elegünk lenne egy-egy, az érdeklődésünket kevésbé vonzó gondolatmenetből, egy-egy kissé túl rágós magyarázatból, átvált egy új, izgalmas témára, s mi buzgón olvasunk tovább.

Vezetéselméletet sem igazán innen érdemes tanulni - ellenben rendkívül érdekes és tanulságos, amit a cég vezetői triumvirátusának konkrét megvalósulásáról és működéséről elmond, s talán még inkább az elemzése, amellyel bemutatja a Google-nek a potenciális munkatársak begyűjtésére és felvételiztetésére alkalmazott, nagyon jól és célratörően kimunkált, nagyüzemi rendszerét. Hogy ez valóban mennyire nagyüzem, azt mindennél jobban mutatja, hogy Girard adatai szerint a felvételre jelentkezők száma évi 500 ezer - ami igencsak meggyőzően szól a cég külső megítéléséről, vonzerejéről is. Úgyszintén igen figyelemre méltó mindaz, amit arról a rendszerről elébünk tár, amellyel a cég az alkalmazottainak fejlesztőmunkáját támogatja. Ennek talán leginkább közismert eleme, hogy azok a munkaidejük 20%-át a saját kezdeményezésű kutatásaikra és fejlesztéseikre fordíthatják. Ennek nagyjelentőségű hozadéka az is - amire talán kevésbé gondolnánk -, hogy ez sokat segít a céltudatos, buzgó fejlesztők megtartásában, mivel a kívánt szabad mozgásteret így helyben megkapják, s nem kell azt a cégen kívül keresniük. Girard felidézi, hogy Steve Wozniak, az Apple két alapítójának egyike (l. Jeffrey S. Young & William L. Simon: Steve Jobs és az Apple sikertörténete - Lexecon Kiadó, 2009 - Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2009/5. sz.) eredetileg a HP-nek ajánlotta fel, hogy hordozható számítógépet készít, ám a cég elutasította azzal, hogy ez nem tartozik a prioritásai közé, Wozniak fejlesztőként „ne aprózza el magát” ezzel. Tény az is, hogy a fejlesztők igen számottevő hányada nyűgnek érzi a munkabeszámolók készítését (főként, amíg az ember fiatal, türelmetlen és nem eléggé viharvert). A Google vezetése ebben is igen bölcs: megköveteli a beszámolót a szabad K+F idő felhasználásáról, azonban hetenként mindössze 4-5 sort kér erről. Ez a mechanizmus egyszerre teremt kontrollt és önkontrollt. Az az alkalmazott, aki túl sokáig ismételgeti ugyanazt a pár mondatot, elárulja ezzel, hogy problémái vannak a maga választotta feladattal. Másrészt, aki így szembesül azzal, hogy nem képes a munkaidejének 20%-át valóban gyümölcsözően kitölteni a saját elképzelései szerinti K+F munkával, ezáltal felismerheti, hogy talán még nem áll azon a szakmai szinten.

Szembeszökő, ezért meglehetősen ismert vonása a cégnek, hogy meglehetős bőkezűséggel nyújtja a dolgozóinak a jóléti szolgáltatásokat. Girard is sorolja ezeket, de idézi hozzájuk a cég vezetőit is: „hajnali két óra táján is tele vannak az irodák”, vagyis az így ’kényeztetett’ emberek szinte megszállottan dolgoznak, nem méricskélve a munkaidő hosszát. Girard szavával, „a Google nyújtotta környezet nem több, mint mód rá, hogy a kevéssé hagyományos munkaidőben dolgozó munkatársak a hosszú, munkával töltött órák után kicsit helyrehozzák magukat. Nem annyira földi paradicsomról, mint alapvető higiénéről van szó.” Vise és Malseed említett könyvéből tudjuk azt is, hogy miközben a cég ingyenes szállítást biztosít az embereinek azok lakhelyéről a munkahelyükre és vissza, a szállítóeszközeit már igen korán felszerelte vezeték nélküli internet hozzáféréssel, hogy azok utazás közben is dolgozhassanak.

A könyv egyik tanulságos része a cégnél alkalmazott „peer review” rendszert ismerteti. Ez talán a legjobban az egyenrangú szakemberek egymás munkájáról adott értékelésének kritikai és minősítő rendszerének fordítható, s mindenképpen ezt jelenti. Elegendően bölcs fejlesztők közt alkalmazva kiemelkedően hasznos. Valóban bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember elfogadja a kritikát akkor, is ha az fáj, s felismerje, hogy az olyan hibáira, tévedéseire mutat rá, amelyektől jobb szabadulnia. (Hajdan, egy viszonylag kis fejlesztő laborban elektronikus áramköröket terveztünk így. Akkor még diszkrét elemekkel dolgoztunk. A fejlesztőjük megrajzolta az áramkört, s még mielőtt meg is építette volna, körülültük, és mindenki megpróbált belekötni. Abból indultunk ki, hogy az elektronoknak mindig igazuk van, s ha nem azt teszik, amit várunk tőlük, a hiba csak bennünk, a mi terveinkben lehet. Így jobb azt előre felfedeznünk, mint a megépített áramkörön tapasztalni, hogy nem úgy működik, ahogy a fejlesztője várta. Ezért kell mindenbe belekötni, amiben csak hiba rejtőzhet, és ezért nem szabad semmin megsértődni. A Keresztapát (Godfather) idézve: „ez nem személyes, ez üzlet”.).

Az ismertetést, akárcsak a fejlesztőmunkát, befejezni szinte sohasem lehet, de valahol le kell zárni. Ezért már csak erről a peer review rendszerről emelünk még ki, igen röviden, néhány meghatározó jelentőségű vonást. Megjegyezzük azt is, hogy Girard erről lebilincselően élvezetes áttekintést ad.

A saját fejlesztések megvalósításához előbb-utóbb a vállalat eszközei is kellenek. Ha a peer review kedvezően ítéli meg az elébe terjesztett munkát, a cég vállalja a további finanszírozását.

Aki a társai elé tárja a fejlesztési terveit, ezzel mindenképpen a szakmai hírnevét is azok mérlegére teszi. Ez arra ösztönzi az embereket, hogy igen alaposan gondolják végig ezeket a munkáikat, s azokban legyenek merészek (hiszen az az egyik alapja az innovációs fejlesztésnek), de sohasem könnyelműek vagy felületesek.

Azzal, hogy a fejlesztő bemutatja a munkáját, fejlesztési terveit és eredményeit, hozzá is adja azokat a cég közös tudásvagyonához. A cégnek ebből az az előnye is származik, hogy az a bizonyos tudás nincs tőle elzárva megalkotójának koponyájában. Utóbbinak ebből annyi hátránya is származik, hogy e tekintetben már kevésbé nélkülözhetetlen, mintha a cégnek fontos tudás monopóliumán ülne, másrészt értékesebbé is teszi őt, ha tőle várják a további fejlesztéseket is.

A peer review rendszere előmozdítja - érdemben ki is kényszeríti - a fejlesztési tervek és eredmények dokumentálását, mivel azokat dokumentumokban kell a többiek elé terjeszteni. S kikényszerít egy úgyszintén kritikus jelentőségű elemet: a fejlesztési munka ésszerű szakaszolását. Teszi ezt azzal, hogy a kollégák soha nem lennének hajlandóak túlzottan hosszú programokat megvizsgálni, mivel az a maguk szempontjából túl sok idejüket és energiájukat rabolná el. Az előterjesztőnek ehhez kell alkalmazkodnia - ez pedig magával hozza azt a nagy gyakorlati jelentőségű következményt, hogy hamarabb kibukik, ha valamiben tévúton jár.

Girard kiemeli, s nem alaptalanul, hogy az akadémiai világgal szemben itt a kritika soha nem anonim. Ez a kritikusokra ró nagyobb felelősséget, hiszen a szakmai tekintélyükkel felelnek a véleményükért. Tegyük hozzá: akadályozni is sokkal nehezebb így a másik munkáját, előmenetelét, mintha azt a névtelenség védőburka alatt tehetné valaki.

A peer review másként is nagyon sokatmondó intézmény. Aki azt tapasztalja, hogy ritkulnak a neki szóló meghívások az elbírálók közé, kezdhet elgondolkodni ennek az okán, annál is inkább, mert ez jelzője lehet annak is, hogy zuhanni kezdett a hasznossága a cég számára - s emlékezzünk, hogy ide évente félmillióan szeretnének bekerülni!

Végezetül: Girard gondolatmenetei kétségtelenül az igen nagy olvasottságáról tesznek tanúbizonyságot, és olykor meglepően és gyümölcsözően elágaznak. A peer review kapcsán, annak nagy horderejű elemeként beszél a tiszteletre alapozott kapcsolatokról, a megbecsülésért folytatott versengésről. Ehhez idézi egyebek közt a felvilágosodás alapművéből, a Nagy Francia Enciklopédiából a következőket: „Az igazi dicsőség azoknak a személyeknek a tiszteletéből fakad, akik maguk is méltók a tiszteletre, amely tisztelet csak az érdemnek jár ki.” A tiszteletről szóló szócikk szerzőjétől, Montesquieu-től idézi: „A politikai test mindenik részét a becsület mozgatja; ez kapcsolja őket egymáshoz azáltal, hogy működik; az eredmény az, hogy mindenki a közjóra törekszik, bár azt hiszi, csak a saját külön érdekét szolgálja.” Girard a peer review rendszerére utalva kiemeli: ez a ’becsületlogika’ elegáns megoldást jelent arra a problémára, amellyel minden vállalat szembetalálja magát, ha sok magasan képzett dolgozót foglalkoztat. Ez abban áll, hogyan lehet úgy perspektívákat kínálni magas szintű mérnököknek, hogy közben ne szaporítsuk a menedzsmentpozíciókat, mert az utóbbi eltávolítaná őket attól, amiben a legjobbak, és bürokratizálná a vállalatot.

Osman Péter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK