Buddhista értelemben:
a „meditáció” nem „elmélkedés”, hanem „cselekvés”.
Mint az energia, amely akkor is erő,
ha nem mozgat semmit. (Márai Sándor)

Rob Riemen izgalmas tanulmánya gyakran idézte fel bennem Márai Naplóit. Szellemiségében, megközelítéseiben, kínjaiban, olvasmányélményeiben, az idézett szerzőkben, céljaiban, mondanivalójában, mintha Márai eszméi visszhangzanának.

A polgári elit műveltségének felelős arisztokratizmusa próbál figyelmeztetni szellemi javaink meggondolatlan, etikátlan (ethoszt kerülő) tékozlására, szellemi valóságunk fenyegető jelenségeinek (évszázados, évezredes) negligálására.

Bár „mélységes mély a múltnak kútja”, idézi a kötet bevezetőjében Thomas Mann szállóigévé nemesedett mondatát George Steiner, „a magas kultúra és a felvilágosult illem nem nyújtott védelmet a totalitárius barbársággal szemben.” Nem nyújthatott, mert „az elme elvesztette magában a kommunikációs tevékenységbe vetett bizalmát.” (G. Steiner: A beszélő állat) Steiner megállapításaival próbál Riemen dacolni a kötet három esszéjében – valamint az általa [is] létrehozott és vezetett Nexus intézet munkásságában. Hiszen – és könyvében utal erre – Prométheusz nem a tüzet, hanem a beszédet, a nyelvet lopta el az istenektől az emberek részére. (Vélte Hölderlin.) Tehát, a párbeszéd, a kommunikáció teszi a legfejlettebb emlőst emberré. Pedig korunkban annyi mindent megteszünk e fenséges kincs visszaszorítása érdekében.

A három esszé szorosan kapcsolódik egymáshoz és az ún. előhanghoz. Az előhang intellektuálisan fecsegő stílusa, szinte Stefan Zweig bőbeszédű elmélkedéseit idézi, olykor a lektűri hangulat kísért meg. Továbbolvasva az esszéket, még jól is esik ez a beetetés, a néhány privát információ, sőt előkészít arra, hogy a könyvet egységes regény gyanánt olvassuk végig, telítődve a szellem kalandjának feszültségével. Így abban a nemes élményben részesülhetünk, hogy egy esszékötet felülemelkedik a tények taglalásán. Riemen szenvedélyes tárgyilagossága sodró olvasmányélménnyel köti le olvasóját, és közben egy roppant gazdag műveltség kincstárába hívja meg beszélgető társait, olvasóit.

„Mindenfajta szellemi oktatásnak a szellem nemességéből kell kiindulnia” – exponálja Rob Riemen kötete címét és vezérfonalát egy kávéházi beszélgetés apropójából. A Szellem nemessége! Az emberi méltóság. Mann lánya Elisabeth, Joe Goodman és Riemen ülnek az asztalnál és felidézik a Goethére oly szívesen hivatkozó Thomas Mannt, aki szerint „az emberiség történetére a szellem nemessége az egyetlen gyógyír”.

Goethe viszont Ulrich von Hutten (1518) leveléből merítette nobilitas literaria fogalmát… és megindul a lánc kapcsolódása, mely az egész köteten végig kísérő (kísértő) vezérfonal. Hátra is, a múltba Spinozán keresztül – „az igazság és a szabadság örökké és elszakíthatatlanul együvé tartoznak” – jutunk fel műveltségünk Varázshegyére. Az örök feszült viták csúcsára, ahonnan oly messzire elláthat az ember, ha tiszta lélekkel és tiszta szemmel néz.

De merengjünk egyelőre tovább a messzi múlton, itt a hegyen, s miközben hallhatjuk Naphta és Settembrini feloldhatatlan vitáját, Parsifal messzi énekét, és messzire jut tekintetünk, az elképzelhetetlen, szellemi isten felfedezőjéig, Ábrahámig. A mítoszig, mely nem csak múltat, de a jövőt is dajkálja. Araszolhatnánk visszafelé a Bibliában is, mely arra tanít(ana), hogy aki bűnben él – a szellem ellen él.

És újra Thomas Mann: „Egy olyan demokráciában, mely nem tiszteli a szellem emelkedett világát, s melyet nem ez utóbbi határoz meg, semmi sem állíthatja meg a demagógiát; a közélet a tudatlanok és műveletlenek színvonalára süllyed, ahelyett hogy a nevelődés és a kultúra szintjére emelkedés elve volna elfogadott és uralkodó.” Ismerős gondolatok: Márai művelt középosztály utáni örök vágyódása, és a kútfő (Goethe) igénye a Bildung (művelődés) iránt iránt, valóban  mintha ott visszhangzanának a fenti idézetben..

Időtlen beszélgetések, időtlen kérdések, sugallja a második esszé címe az ember egyetlen egy részének, a szellemnek halhatatlanságát. Időtlen Szókratész védőbeszéde:„minden nap, újra és újra keresnünk kell az igazságot: bármivel is szembesüljünk”, és megint a Varázshegy ösvényein kószálunk. A közelben keresi reménytelenül nyugalmát a nyughatatlan Nietzsche, de nem leli, mert „korunk oly felszínes, hogy néha szégyellem magam”.

Mekkora Bátorság (ez a harmadik esszé címe) kell a minimális etikai tetthez, a felszínesség restelléséhez. Kinek volt, van elég bátorsága. Platónnak volt, ő jegyzi fel Szókratész állítását: „a szellem nemessége híján a demokráciákkal éppen a szabadság végez”! Riemen keresi a bátrakat és örül a szellem nemességének védői, vértanúi színvallásának. Koestler pálfordulásának, Camus szembefordulásának a kommunista terrort védő Sartre-ral. „A hazugságot gyűlölöm. Oroszország a rabszolgák földje, őrtornyok védik.”

A hazugság: az írástudók árulása. Julien Benda kötetet szentel ennek a jelenségnek, Ginzburg üldöztetést, börtönt, Herzen az életét, pedig visszavonulhatott volna a kritikus napokban, de „a visszavonult élet igaztalan élet egy olyan korban, mikor abszolút értékek kerülnek veszélybe: ha a szabadság, az igazságosság vagy – mindezeken keresztül – a kultúra kerül veszélybe.

Mert a „hegyről” közelre is látni lehet, látszik a füst, a leomló World Center porfellege, és a még nagyobb ködösítés, az írástudók árulása, félrebeszélése. „Aminek tanúi lehettünk, nem más, mint az írástudók árulása – sajnos a 20. század óta ez sem megy újdonságszámba.” És Riemen példákat sorol fel szeptember 11-e ürügyén több neves személy (Norman Mailer, Susan Sonntag, Dario Fo, Powell Collin stb.) kommentárjaiból.

És Riemen kérdez: „Miért kellene bárkit is csodálnunk azért, mert zabolátlan gyűlölettől hajtva arra törekszik, hogy minél nagyobb pusztítást végezzen? Vajon mennyire pontos szó itt a csodálat? S tegyük hozzá: azokat a New York-i tűzoltókat, akik kötelességtudatból bevetették magukat az izzó pokolba, hogy emberéleteket mentsenek – őket a legújabb kor puristái szerint nem is nevezhetjük hősöknek. Azt mondják, nem hősök voltak, hanem naivak.”

Benda szerint a szellem átpolitizálásának hátterében a nihilizmus áll. Ez az igazság megszívlelendő, felismerendő. Mint ahogy felismerte, vallotta Riemen, Mann, Camus, Márai és folytathatnák a sort Szókratészig, sőt egészen Ábrahámig és vissza.

A cikk az olvassbele.hu oldalán is olvasható.