Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Balogh Tamás, Fenyves Miklós
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 280 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9548-99-2
Témakör: Művészetelmélet

Elfogyott

A romantikus rend

Woodstock és a romantika

Élet és Tudomány
2007-08-01
Ez a különös könyv érdekes, helyenként meghökkentő olvasmány, nehéz szöveg, de aki foglalkozik filozófiával (kivált történelemfilozófiával vagy művészetelmélettel), érdeklődik a kultúrtörténet és a művészettörténet iránt, az könnyen lelkes hívévé válik. A maastrichti és amszterdami egyetemeken tanító szerző, Maarten Doorman óriási forrásanyag és műveltségi háttér segítségével a romantika problémáját próbálja feltárni, egyszerre beszűkített és kitágított, speciális és általánosított értelemben.

Tézise az, hogy a XVIII. században született valami – látásmód, mentalitás, világkép, életérzés, közfelfogás, művészeti irányzat és még sok más jelenség együttesen –, ami a következő századokban áthatotta a nyugati kultúrát. Ez a valami ma már meghaladottnak tekinthető, sokan kritizálják, többen eltemették vagy közeli végét jósolják, de ami újra felbukkanhat, érdekli az embereket, miközben megfoghatatlan, határtalan, esetleg nem is létező. Ez a romantika, a szerző sajátos felfogásában. Szerinte a romantika mindennél több, mint amit meghatározásával, megnevezésével kapcsolatosan most – a könyv nyomán, de önkényesen kiválogatva és különösebb sorrend nélkül – megemlítettünk. A szerző romantikus rendnek nevezi (a címben a szó hollandul orde, tehát a fordítás pontos), valamiféle rendszer, regiszter, értelmezési mód formájában. Ez a megközelítés sokban hasonló ahhoz, mint ahogyan a mai kulturális antropológia a kultúrák sajátos világképét, látásmódját „kulturális szemüveglencsének” nevezi, de általában a lencsék, prizmák torzító, képmódosító hatását is beleértve a fogalomba.

Amióta ez a rend létezik, másként érez és gondolkodik a nyugati ember. A könyv fedőlapján Caspar David Friedrich Sétáló ember az erdőn című festményét látjuk: a XIX. század elején keletkezett kép a természettel kapcsolatos romantikus ábrázolás egyik mintája. Doorman joggal emeli ki, hogy amióta ilyen képek váltak uralkodó ábrázolásmóddá, a nyugati ember másként nézi, érzi, éli át az erdőt, és általában az erdő is más, mint régebben. Különösen az irodalom van tele romantikus képzetekkel, témakörökkel, szimbólumokkal és narratívákkal. A művészetkritika, kultúraelmélet, történettudomány sok erőfeszítést tett, hogy a romantika lényegét megragadja, ugyanakkor a fejlődés – úgy tűnik – minden vonalon a romantika ellen dolgozik. Innen a romantikus eszmék letűnésének elterjedt gondolata, ám a szerző éppen arra mutat rá, hogy a legyőzött rend valamiképpen újraéled. Valamiféle paradoxonként tart tovább, mert az őt felváltani látszó mentalitás, stílus, látomás a kritikus pontokon mégis a romantikus ideálokat valósítja meg.

A könyv egyik példája a híres rockfesztivál, Woodstock, amely új kultúrát hirdetett, de teli volt romantikus eszményekkel. Ehhez hasonló példák találhatók az élet területén. Doorman szerint a romantikában az alapeszmény az, hogy az emberi szubjektum kiemelten fontos, ez határozza meg az ideálokat, az értékeket és stílusjegyeket, amelyekben valamiféle autentikus lét iránti vágy fejeződik ki. Az ilyen törekvésnek nem kedveznek a technikai, termelési, politikai és civilizációs változások, ennek lehetetlenségét a modem filozófusok rendre kimutatták, de mégis valamiképpen megjelenik, ha másként nem, önmaga ellentettjében, amelyben az alapeszme nélkül a dolgok értelmetlenek.

A nagy kritikusok közül Schopenhauer és Nietzsche gyakran kerül szóba, hasonlóan Sartre, Foucault, Max Weber a már moderneknek számító gondolkodók hosszú sorából, mert ők megsejtették és megfogalmazták a szerző paradoxonát. Az életterületeken végigmenve: érvénytelennek látszik a historicizmus, a hagyományos történetszemlétet és történelmi kultúrfilozófia, de ezekben a bölcselők és kritikus történészek újra megtalálják a régi eszméket. A tudomány racionalizmusa mögött alig rejtve maradt meg a romantika, a modern ismeretelmélet is kimutat valamiféle romantikus kreativitást, a romantika a tudósból hőst, bajnokot, prófétát csinált, és mi más ez, mint romantikus kép? Ettől a mai tudós sem szívesen szakad el, és ezt a tudomány mai rendszere is bizonyos fokig őrzi.

A teremtő művész, a zseni ugyancsak romantikus találmány, a mai művész sok szempontból iparos, kereskedő, marketingszakember, ezt Jeff Koons személyével és művészetével illusztrálja, amelytől egészében éppúgy nem lehet megtagadni a romantikus művészetképet, mint Andy Warholtól vagy Mike Bidlotól, aki létrehozta az appropriation art-ot, vagyis mások, más művészek alkotásainak ironikus reprodukcióját. Az irónia ma a művészet szerves része, amely egyfajta lelki eltávolodást jelent, miközben napjainkban a művészet fontosabb, virágzóbb és társadalmilag is jelentősebb, mint valaha, nem kis részben hagyományos – és benne romantikus – eszményein át. Végül a szerző szerint a politika sem tudja nélkülözni a romantikus rendet, újra megalkotta a nacionalizmust, mégpedig mítoszokon, eredetkreációkon át, és ezek nyomán irracionális – és gyakran tragikus – konfliktusokat hoz létre.

A könyv végén a szerző nem tud magyarázatot adni a helyzetre, nem tudja, hogy most valóban valamiféle végállapot dezintegrációs tüneteit éljük meg, vagy valamilyen újraéledés kezdetét. Elutasítja a hegeli haladáselméletet, de nem vár valamiféle szintézist a jövőről, miközben úgy érzi, hogy a romantika ma is kimeríthetetlen összefüggések – és a mai emberre, napjainkra gyakorolt hatások – szövevénye.

A szöveg teli van érdekes témákkal, példákkal, a rengeteg név, irányzat és elmélet (gyakran csak rövid vagy utalásos) tárgyalása mellett. Számomra különösen érdekes volt a modern képzőművészet, illetve a tömegkultúrát alkotó (könnyű?)zene irányzatainak leírása, Goethe makacs és benne mindvégig a sikertelenség érzését fenntartó (mert a tudomány által elutasított) színelméletének története, hatása, illetve a poetikus mozzanat a tudományos megismerésben és sok más téma. A könyv a filozófiai és esztétikai hagyomány meg a művészetelméletek felől egy sor olyan problémát vázol fel a jelenségek szintjén történeti folyamatként bemutatva, amelyek a lélektant vagy a társadalomtudományt is izgatják. Például az individuáció és benne az énre irányuló eszmélődések és képzetek sora (és a belőlük fakadó emóciók és indulatok sorsa) ma is izgalmas.

Számomra nem elsődleges probléma a művészeteket ma körülvevő irónia, szerintem ez a művészeti diskurzus értelemteljes és szükséges eleme, a ma érvényes (és ebben a szerzőnek igaza van, valóban ellenmondásos és paradox) kontextusok közötti átjárhatóság része. Ez vonatkozik a könyvnek arra a fejezetére, amelyben a művészetek és a hétköznapi élettevékenységek közötti határok elmosódásáról, virtualizációjáról van szó, a design és a hétköznapi tárgyak művészeti vonásaival, illetve a művészi ábrázolásban való megjelenésével kapcsolatosan. A tömegkommunikáció, az új nyilvánosság, a társadalmi kommunikáció komplex rendszerműködése, az egyén és a társadalom viszonyának új reflexiói jelennek meg a leírt kérdésekben, művészeti vagy eszmetörténeti fejtegetésekben.

A szerző stílusa merész, sok képet és metaforát, szimbólumot használ, de elég jól meg lehet érteni, mit akar mondani, talán azért, mert nem meggyőzni akar, hanem kérdéseket vet fel. Maarten Doorman költő is, és különös, helyenként szürreális, játékos, szellemes stílusa átütött személyes előadásain és megszólalásain is, amelyeket könyvének magyar bemutatója alkalmával meghallgathattunk. Látható volt, hogy szenvedélyesen érdeklik a leírt problémák, ezt még a hibátlanul használt angol gondolatmenetein át is értettük, és ezt a hollandról magyarra fordítás sem zavarta meg.


Buda Béla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK