Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Zákányi Viktor
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 510 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2794-24-2
Témakör: Filozófia, Történelem

Eredeti ár: 5900 Ft
Webshop ár: 4425 Ft

KOSÁRBA
Valahogy Európába
Örökös átkelés

Csak a lassú átalakítás vezethet eredményre

Élet és Irodalom
2011-05-06

Luuk van Middelaarral, az Európai Unió állandó elnökének tanácsadójával Bérczes Tibor készített interjút

 

Először egy vaskos kötetben (Valahogy Európába - Örökös átkelés) megírta és kielemezte az Európai Unió eddigi történetét, majd az élet úgy hozta, hogy Brüsszelben, az EU első állandó elnöke, Herman van Rompuy belső stábjában kapott állást, így azt is megtapasztalhatta, milyen az asztal másik oldalán ülni. A nehezen megragadható és még nehezebben alakuló európai identitásról szólva azt mondja: „Sokkal könnyebb dolga volt annak, aki az írástudatlan bretagne-i parasztokat franciákká akarta átformálni, mint annak, aki a mai franciákból akar európaiakat csinálni".

 

- Hogyan követte az „Európa", illetve az „európai" szavak jelentése és használata a XX. és a XXI. századi történelem változásait?

- A fogalom jelentéstartalma száz évvel ezelőtt szélesebb volt és jobban hasonlított a maira, mint ötven éve, akkor ugyanis mindenki európai volt, aki az európai földrészről származott, vagyis a földrajzi jelentés dominált. Más volt a helyzet azután, hogy a hidegháború keletre és nyugatra szakította a világot, a maradék részt pedig a „harmadik világ" kategóriájába gyömöszölte. Ebben a kontextusban az „európai" fogalom egy időre elveszítette jelentését. Néhány év elteltével, az ötvenes évek végétől ismét új, immár ideológiai töltetű jelentést kapott a fogalom: ekkortól kezdve az lett európai, aki elkötelezte magát a brüsszeli szerződések és intézmények, azaz az európai egység ügye mellett. Ilyen értelemben volt európai például az Európa Atyjaként emlegetett Jean Monnet, az Európai Szén- és Acélközösség kiötlője, vagy Robert Schuman, francia külügyminiszter, az Európai Unió egyik alapítója, és nem volt az De Gaulle, aki iróniával kezelt minden európai egységtörekvést. Ebben az időszakban beszűkült a fogalom jelentése, és már nem a kontinens lakóira, hanem azokra utalt, akik felsorakoztak az akkor még nem is létező európai zászló mögé. Az „európai" idealizmussal átitatott fogalom lett, ami ma még világosabban látszik, hisz a most létező Unió egészen más, mint amit az - Európai Egyesült Államokban gondolkodó - alapító atyák elképzeltek.

Napjainkban, mivel megszűnt a Kelet-Nyugat felosztás, gazdaságilag uniformizálódott a világ, és Ázsiában, illetve Dél-Amerikában új öntudat támadt, a szó jelentésében ismét a földrajzi elem került az első helyre. Tendenciájában ugyanis az Unió, melynek már nem hat, hanem huszonhét tagja van, egyre inkább egybeesik az európai földrésszel. Európa ma egyfajta összenövést is jelent, ami növeli a szó hitelességét. A fogalom a földrajzi és a nehezen meghatározható kulturális tartalmon kívül fokozatosan politikai konnotációt is kap.

- Vannak-e az Uniónak „természetes" határai? Kell-e definiálni ezeket a határokat?

- Minden identitás tartozéka, hogy meghúzza a maga határait, de az már döntés kérdése, mit tartunk természetes határnak. Amikor például el kell dönteni, mi az európai, vagy melyik ország csatlakozhat a közösséghez - az Unió adott érdek- és politikai viszonyaitól függően -, összekeverednek egymással az identitásképző elemek és a politikai érvek. Amikor annak idején II. Hasszán marokkói király kérte országa felvételét, azt az udvarias elutasítást kapta, hogy „Önök sajnos nem európai állam, hisz Marokkó Afrikában fekszik". Amikor Törökország fordult hasonló kéréssel az Unióhoz, a földrajzi tényező szóba sem került. Vagy Ukrajna is kérte már, hadd lehessen jelölt, és meg is kapta a majdani jelöltséghez szükséges „európai ország" besorolást. Már a XIX. században is volt egy, az akkori nagyhatalmak alkotta társaság, az úgynevezett „Európai koncert", amely Európának nevezve megkülönböztette magát a külvilágtól*. A tagok megállapodtak, hogy követeket küldenek egymáshoz, nem vívnak egymás ellen háborút vagy legalábbis nem bántják a polgári lakosságot, miközben más - például az afrikai gyarmati - háborúikban nem voltak ilyen visszafogottak. Törökország már a XVII-XVIII. században szívesen tagja lett volna az európai államok közösségének, és a hasonulás érdekében már akkor is végrehajtott belpolitikai reformokat. A krími háborúban szerzett érdemei jutalmaképp - francia és angol nyomásra - aztán el is ismerték, mint „európai államot". Ez is azt bizonyítja, hogy Európa földrajzi határairól végső soron a politika dönt. Törökországgal kapcsolatban felmerülhet még a vallás - mint olyan - kérdése is, de én ezt sem gondolom meghatározónak. A középkorban és még utána is sokáig Európa és a kereszténység egymás szinonimái voltak, de szerintem az új Európa-definícióban a vallás nem releváns tényező, mert függetlenül attól, hogy épp hány tagja volt, az Unió a maga identitásával kapcsolatban soha nem a vallást, hanem a demokratikus elveket hangsúlyozta és így különböztette meg magát másoktól.

- Az önazonosság meghatározásakor azt is szoktuk definiálni, mi az, ami nem vagyunk.

- Ez logikus volna az Unió esetében is, de ez a fajta definíció soha nem kapott komoly hangsúlyt. Persze azért volt már ilyen kísérlet, például amikor - kicsit a francia hagyományt követve - Amerikával szemben próbálták meghatározni Európát, az emberi léptékre, az amerikai kapitalizmussal szembeni másságra, a kultúra súlyára helyezve a hangsúlyt. Ez a próbálkozás azonban kudarcba fulladt, mert inkább megosztotta mint egységbe tömörítette a tagországokat. A politikai identitás azonban nem egy objektív valami, inkább az önreprezentációhoz, az önképhez kötődik. És hiába van - vagy inkább volna - a politikai elitnek európai identitása, ha a polgárok alkotta közösség önképe ezt nem tükrözi vissza. Jelenleg ugyanis az uniós polgárok többségének nincs jól fejlett „európai" tudata.

- Európának látnak-e bennünket az amerikaiak, a kínaiak, az indiaiak, és a többi potenciális rivális?

- Az amerikai újságok rendszeresen úgy írnak rólunk, mint Európáról. A líbiai harcokkal kapcsolatban például olyan főcímekkel találkozunk, mint Európa játssza a vezető szerepet a líbiai háborúban, tehát Európa, és nem Franciaország vagy Nagy-Britannia. Persze abban, hogy inkább összefoglalóan Európát mondanak, az is benne van, hogy Amerika szemében Európa egyre kisebb és súlytalanabb lesz. Egy ismert amerikai külpolitika tanácsadó és elemző, Richard N. Haass, aki a 80-as évek végén aktívan részt vett az amerikai külpolitika alakításában, nemrég azt mondta: „Amikor annak idején valamilyen válság volt, elővettük a telefonkönyvet, hogy kit kell felhívnunk, és az mindig Londonban, Párizsban, Rómában lévő európai telefonszámokkal volt tele. Ma már nem így van. Ma Európa már csak egy a sok közül, Kína, India, Dél-Amerika mellett."

Mi magunk is csak akkor fogjuk fel igazán, hogy európaiak vagyunk, amikor mondjuk Kínában, Amerikában vagy Indiában járunk. Ott szembesülünk olyan objektív jellegzetességekkel, amelyekből egy antropológus azonnal összeállíthatna egy európai sajátosságokat tartalmazó csokrot. Elég megnézni, mi a szerkezete egy városnak, hogyan működik a köztér, milyen ábécét használnak, hol a helye a focinak és azonnal tudjuk, hogy Európában vagy azon kívül vagyunk. Amíg azonban ezek nem tudatosodnak bennünk, itt, Európában, nem is lesznek aktív identitásképző elemek.

- Az európai identitás megteremtése tehát még megvalósításra váró feladat. Könyvében három lehetséges kiindulópontról ír, ezek a közös múlt, illetve a történelmi-kulturális hagyományok, az érdekek és a közösen hozott döntések. Az elsőt feltűnő iróniával kezeli. Miért?

- A kulturális-történelmi út azért nehezen járható, mert az egyszer már megvalósult, mégpedig a nemzetállamok szintjén, és nagyon erősen rögzült. A XIX. századi európai kultúrpolitika arra törekedett, hogy megteremtse a nemzetet. Ezt, ha kellett, erőszakkal tette. A francia nyelvpolitika például a tankötelezettség révén nyelvváltásra kényszerítette az írástudatlan bretagne-i parasztokat. Sokkal könnyebb dolga volt annak, aki őket akarta átformálni, mint annak, aki a mai franciákból akar európaiakat csinálni! Akkor egy rendezetlen, zavaros katyvaszból kellett új identitást teremteni, ma viszont ez egy több mint egy évszázadon át folytatott, tudatos politika eredménye kellene, hogy legyen. És ugye ma már erőszakot sem szabad alkalmazni...

- De próbálkozni lehet.

- Voltak és vannak is próbálkozások. A hetvenes években például felvetődött, hogy jó lenne, ha lennének európai történelemtankönyvek. Összejöttek a különböző nemzetiségű történészek, de nem tudták „megcsinálni Európa történetét". Miért nem? Mert aki az egyik országban hős, az a másikban diktátor, lásd Napóleon. Akinek dicsőségét szobor hirdeti Londonban, azt közönséges ezüsttolvajnak tartják Madridban, lásd Sir Francis Drake. Persze nem minden próbálkozás végződött kudarccal. Elég, ha a középületekre nézünk, ahol egymás mellett lobog a nemzeti és az uniós zászló. A zászló mint jelkép nagyon erősen tapad a nemzetekhez, ezért is vetődött fel, hogy legyen az Uniónak is zászlaja. Az megint más kérdés, hogy szemantikai csavart kellett használni, és inkább logónak nevezni, nehogy bárki megrémüljön, hogy az Unió államként a nemzetállam konkurensévé akar válni.

Az Unió bonyolultságát mutatja, hogy néha épp a tagság erősíti a nemzetállamiság tudatát. Ciprus sokáig úgy tekintett Görögországra, mint egyfajta anyaországra. Még a 70-es években is felmerült, hogy egyesülnek. A ciprusi uniós csatlakozással azonban új helyzet keletkezett. Mivel az Unió az államokra épül, megerősödött Ciprus állami öntudata, és most már egyenrangú félként tekint Görögországra. De ugyanez játszódott le Írország és Nagy-Britannia viszonyában is. A csatlakozás jócskán hozzájárult Írország emancipá­ló­­dásához, mind a gazdaság, mind az öntudat szintjén.

- Mit lehet kezdeni az Európát elutasító, Unió-ellenes mozgalmakkal?

- Én nem találom olyan ijesztőnek, hogy például a holland Geert Wilders az Európa Parlament felszámolását sürgeti, mert azt épp az Európa Parlamentben teszi, és ezzel gondolkodásra késztet. A sok Unió-ellenes szavazat hasznos valóság-kontrollnak bizonyulhat. Nagyon sok múlik azon, hogy a nemzeti politikusok, akik egyszerre két lovat ülnek meg, egy európait és egy nemzetit, hogyan hasznosítják ezt a tapasztalatot. Az európai identitás náluk kell, hogy kezdődjön, amikor Brüsszelben úgy állnak egy határozat mögé, hogy „mi most európai politikát csinálunk". Ezt azonban még nemigen látni, mert a politikusok inkább bűnbaknak használják Európát. Úgy állítják be, mintha az akadályozná meg őket abban, hogy megvalósíthassák nemzeti céljaikat.

- Miközben a tagok „allergiásak" az egységre, akik egyelőre kívül vannak, nagyon szeretnének bejutni. Miért?

- Mert az Unió talán mégsem olyan rossz, mint amilyennek beállítják. Még mindig stabilitást biztosító védőernyő. És a biztonság és a stabilitás talán még fontosabb, mint a piachoz jutás révén elérhető jólét. Európa valamilyen szintig mégis csak békegarancia lett, úgy, ahogy azt az 50-es években elképzelték. Nyugat-Európában az én generációmnak ez már olyan természetes, hogy észre sem vesszük, de például a Balkánon a háború létező valóság. Horvátország és Szerbia jelöltségét valószínűleg nem csak az motiválja, hogy szeretnének mennél több paradicsomot értékesíteni az európai piacon.

- Nem gondolja, hogy jobban kellene tudatosítani az európaiakban, hogy veszélyben a vezető szerep és a jólét, még a relatív jólét is?

- Tény, hogy néha a „többiek" jobban látják a valós helyzetet, mint az európaiak. Jobban látja, mondjuk Brazília, amely most kisegíti az államadóssággal küszködő Portugáliát. Kína, amely megvásárolja az Athén melletti Pireusz kikötőjét, és ezzel stratégiai pozíciót szerez magának az európai kereskedelemben. A veszélyeket valóban tudatosítani kell, de tettre csak akkor lehet ösztönözni az embereket, ha kivezető utat is mutatunk nekik. Ha tanultam valamit a brüsszeli munkámból, akkor azt, hogy Európában semmi sem történhet nagy törésekkel. A régi formák csak nagyon lassan alakíthatók át. Az alapító atyák ötlete, a nagy váltás, nem járható út. Ha a második világháború után, amikor az emberek megélték, mit jelent a veszély, ez nem sikerült, akkor most még kevésbé sikerülhet. Csak a lassú átalakítás vezethet eredményre.


*
 A magyar történeti munkákban inkább a „nagyhatalmi koncert" kifejezés használatos az Európai koncert („Concert of Europa", „Konzert der Europa") helyett.

Bérczes Tibor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK