Paul Valéry azt írta, a modernitás egyetlen produktuma, amellyel szimpatizálni tud, nem más, mint - az antikvitás. A bonmot jól jelzi, hogy a történeti tudat és a „sapere aude" zászlaja alatt felvonuló felvilágosodás fúziója miféle meghasonlott állapothoz vezet: a múlttól menekülünk (mert keserűvé tesz a történelem, mert máshogy akarjuk csinálni), ugyanakkor a múlthoz kényszerűen kapcsolódunk is, ha másért nem, azért, hogy legitimáljuk az elutasítás, a „meghaladás" rítusait. Mára a világvége-prognózisok és apokalipszisburleszkek veszíteni látszanak korszerűségükből. A múlt azonban továbbra is a szellemi katasztrófaturizmus legkedveltebb célállomása, ahová a különböző emlékezetpolitikák folyamatos last minute kedvezményekkel csábítanak. Ennek persze számtalan formája és célja lehet. Az alant tárgyalt könyvek többek közt e kérdések felől kínálják magukat olvasásra.

[…]

Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum
Dosztojevszkij - így Pilinszky - vállalta a világ abszurditását, és ez progresszívebb lépés volt, mintha felháborodásában pusztán elutasította volna azt. Žižek hasonló gesztusra szánja el magát: környezetének szellemi és materiális lepusztultságát látva a régi keresztény ortodoxia felé igyekszik orientálódni. Vállalkozását a jelen fölötti mélységes csalódás rokonítja Benn anakronisztikus vízióival. Amíg azonban Benn egyfajta szellemi kőkorszakot talál megfelelőnek az elsatnyult modern ember számára, addig ő úgy véli, hogy a tradicionális monoteizmus jelenti azt a szellemi potenciált, amelyhez vissza kell nyúlnunk.
Žižek persze nem az ismerős egyházi dogmák urbanizálását kínálja számunkra, sokkal inkább eltérő társadalomtudományos generálelméletek újbóli dinamizálására és fúziójára törekszik. Röviden: számára az elmúlt kétezer év legfontosabb szerzői Pál apostol, Karl Marx, Jacques Lacan és Alfred Hitchcock. A szlovén gondolkodó világos, mégsem didaktikus stílusban ötvözi egymással a nem ritkán bombasztikusan előadott, ámde releváns problémákat a társalgási humorral és a joviális hangulatú politikai inkorrektséggel. A kötet 2008-ban írt előszava például azt a franciaországi törvénytervezetet tárgyalja, amely megtiltaná a muzulmán nőknek a hagyományos fátyolviseletet. A fátyol értelme egyfajta tiltás, a női arc láthatóságának tiltása: itt tehát a tiltás tiltásával van dolgunk. Ezzel kapcsolatban Žižek gondolatébresztően fejti ki „az iszlám rejtett és elfojtott feminizmusáról" (!) alkotott nézeteit. A jugoszláv háborút illető NATO-kritikus gondolatmenetek hasonló logikába illeszkednek: konzervatív álláspontja a globálkapitalista liberalizmus mindent egyneműsítő, minden különbséget, és ezzel minden identitást is kioltó gyakorlatának bírálatából táplálkozik.
Žižek ítéletei néhol kissé sommásak, és például a páli teológia értelmezése erőteljesen kötődik Taubes, Agamben és Badiou elemzéseihez, viszont érdeme, hogy számos esetben valóban megvilágító és inspiratív példákkal él. Találkozunk néhány üresjárattal is, például amikor Krisztus kereszthalálának és az Abszolútum törékeny mivoltának elemzése arra a frázisra fut ki, hogy „mondjuk egy gyönyörű nő szelíd mosolya" (223.) földöntúli tapasztalatokkal gazdagítja a nagytőkével folytatott harcban elárvult szerencsétleneket. Annál üdítőbb viszont, hogy Žižek eltérő regisztereken megszólaló műve másutt nem csak releváns, de valódi mélységgel rendelkező és vitára ingerlő ötleteket termel. Így például: „Újra szemközt találjuk magunkat a viktimizáció paradoxonával: jó dolog segíteni a Másikat, de csak ha az áldozat marad" (100.). E gondolat az altruizmus és pacifizmus csapdáira tereli a figyelmet - a számtalan žižeki felvetés egyike ez, amelyeket érdemes fontolóra vennünk a vallás és politika viszonyának értelmezésekor.

[…]