http://www.nyest.hu/hirek/egy-holt-nyelv-elete

A latin meghalt, s ezzel tovább élt. Halálrajzát most Wilfried Stroh német filológus feldolgozásában a Typotex Kiadó adta ki magyarul. A kötetet mi is elolvastuk.

A közelmúltban jelent meg a Typotex Kiadónál Wilfried Stroh Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története című könyve. A terjedelmes, több mint 350 oldalas olvasmány Németországban sikerkönyvvé vált, és a kiadó joggal reménykedhet abban, hogy Magyarországon is hasonló karriert fut be.

Miről szól?

A kötet a latin nyelv hasznosságával, a latintanulás melletti érvekkel indít. Ezek után megtudhatjuk, hogyan jött létre a latin nyelv, illetve hogyan vált irodalmi nyelvvé. A kultúrtörténet fokozatosan irodalomtörténetbe fordul, a történelmi-társadalmi viszonyok egyre inkább csupán az irodalmi művek magyarázatának hátteréül szolgálnak. Horatius és Ovidius után azonban visszatérünk a kultúrtörténethez, s a latin társadalomban betöltött szerepe, illetve a latinnak a társadalomhoz való viszonyulása áll a középpontban. Ahogy időben haladunk előre, egyre inkább a latinoktatás kérdései kerülnek a középpontba. A kötetet a latin mai használatával kapcsolatos problémák tárgyalása zárja. A függelékben egy fejezet külön kitér a latin kiejtésre.

Bár úgy tűnhet, hogy a könyv – különösen a második felében – csak keveseket érdeklő, szűk szakterületeket jár be, valójában folyamatosan apró, színes érdekességeket közöl, így egy percre sem válik unalmassá. Megtudhatjuk például, hogy Plautus vígjátékainak helyszíne miért mindig Görögország, és sosem Róma; hogy megjósolta-e Vergilius Jézus eljövetelét – és milyen következményekkel járt az, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhetett; hogy el akarta-e égetni Vergilius az Aeneis kéziratát; hogy mi számított a rómaiaknál házasságtörésnek; hogy milyen szerencsétlenség okozott az utókornak nagy örömet; hogy melyik hivatás köszönheti a létét egy közlekedési balesetnek; hogy ki és miért lett az internet védőszentje; hogy honnan ered a konyhalatin kifejezés; hogy miért fogyókúráztak a középkorban – vagy hogy hogyan szakadt meg valakinek a politikai karrierje azért, mert túl szépen beszélt latinul.

Bár a cím azt sugallja, hogy az olvasó nyelvtörténetet vesz a kezébe, és ezt erősíti meg a kolofónban található témamegjelölés is: „latin nyelv, nyelvtörténet”, a kötetben azonban nem olyan kérdésekről van szó, mint hogy hogyan vált a [k] [i] és [e] előtt [c]-vé. Efféle problémákra részletesebben csak néhány fejezet tér ki, így például a Mors immortalis című, mely azzal foglalkozik, hogy hogyan távolodott el folyamatosan a vulgáris latin az irodalmitól. A kötet teljes egészében azonban inkább a latin nyelv kultúrtörténetének tekinthető.

Kinek szól?

A kötet, úgy tűnik, elsősorban azokat az olvasókat célozza meg, akik nem tudnak latinul, nem járatosak a latinitás kultúrájában. Ennek ellenére a kötet hemzseg a latin nyelvű idézetektől, s ettől tudálékos benyomást kelt – ezen maga a szerző is ironizál a bevezetőben. A recenzens nem tudta megfejteni, miért, de ez a tudálékoskodás hosszú távon sem válik irritálóvá: az önmagában aligha megoldás, hogy ezek az idézetek szinte kivétel nélkül le vannak fordítva, így az olvasó nem érzi azt, hogy kimaradt valamiből. Kivételként említhető meg, amikor a szerző a 146. oldalon arról számol be, hogy egy pap a Baptizo te in nomine patria et filia et spiritus sanctis szavakkal keresztelt, és nem adja meg sem a mondat jelentését ('megkeresztellek az atya, a fiú és a szentlélek nevében'), sem azt, hogy miként lenne a mondat helyes (…in nomine patris et filii et spiritus sancti). Igaz, ebben az esetben talán joggal hiszi a szerző, hogy a latin iránt érdeklődést mutató olvasó ezt a formulát ismeri.

Az ismeretterjesztő könyvek szerzői nincsenek könnyű helyzetben, amikor el kell dönteniük, milyen ismereteket várhatnak az olvasótól, és mit kell elmagyarázniuk. Úgy tűnik, Stroh elég ügyesen eltalálta, és azt mondhatjuk, hogy aki rendelkezik magyar érettségivel, feltehetően nem fog különösebb nehézségekkel szembenézni. Egyenetlenséget csak ritkán találni: így pl. a 41. oldalon a szerző magától értetődően használja a hexameter szót, de a 120. oldalon elkezdi magyarázni az időmértékes verselés alapjait…

A magyar kiadásról

A Typotex kiadványa tipográfiailag igényes, jól kivitelezett és kellemesen használható. A könnyű, puhafedeles kiadványt akár utazásra is könnyen magunkkal vihetjük, és nem kell attól sem félni, hogy mire a végére érünk, szétesik.

Bár egyes vélemények szerint a pokol tüzén fog égni mindenki, aki végjegyzeteket használ, a kötet szerkesztői bizonyára külön elbírálás alá fognak esni, mivel csupán a források vannak végjegyzetben (ezekre pedig olvasás közben ritkán lesz kíváncsi az ember), az érdemi kiegészítések lábjegyzetbe kerülnek.

A fordítás szintén igényes és gördülékeny, meglepő módon néhány angol nyelvű mondatnál találunk furcsaságokat. Így például a 88. oldalon a Make love, not war! mondat fordításaként „szerelem, nem háború!” áll – ha a fordító valamiért nem akart az unalomig ismert „szeretkezz, ne háborúzz!” fordítással élni, akkor is helyesebb lett volna a „szerelmet, ne háborút!” forma.

Néhány esetben a fordító bátrabban elszakadhatott volna az eredeti szövegtől. A 42. oldalon azt olvashatjuk, hogy (az oszk nyelvű előadást látva) „egy latin anyanyelvű római úgy érezhette magát, mint egy hamburgi, ha a tegernsee-i parasztszínház vendégjátékát tekinti meg”. A hasonlat bizonyára igen találó a német olvasó számára, ám egy magyarnak meglehetősen semmitmondó.  Természetesen nem könnyű a magyar nyelvből hasonlóan frappáns hasonlatot hozni, de talán az eredetinél kevésbé frappánsat, de fordításánál többet mondót igen (pl. mint amikor a budapesti ember csángó mesét hallgat).

Összegzés

A könyv a fent említett apró hiányosságok mellett is igen érdekes és szórakoztató olvasmány mindenkinek, aki a nyelvek, a történelem és a kultúrák iránt érdeklődik. Különösen ajánlható azoknak, akik éppen latinul tanulnak, a latin tanulását tervezik, vagy éppen csak sajnálják, hogy a latin valahogy kimaradt az életükből.